Jártam én már többfelé hegyen, voltam a Havasokban, az Alpokban, az extrémitás sem áll tőlem távol (rafting, snowboard, kalandparkok jöhetnek), de volt olyan rész, amikor komolyan elgondolkodtam, hogy normális vagyok-e…

Reggel 4.30-kor indultunk, idehaza igen taknyos, ködös idő volt, ami nem sok jóval kecsegtetett, de ugye egy ekkora hegynek saját mikroklímája van, ami annyit tesz, hogy bármi is van itt lent, odafent simán lehet az ellenkezője.

 

A kisbuszt a Csorba tónál raktuk le, aki járt már arrafelé síelni annak a környék  ismerős lesz, hisz onnan indult a menet, ahová a lesiklók megérkeznek. Ekkor vagyunk kb. 1310 m magasan.

 

Az utunk egy gyökerekkel erősen átszőtt völgyben indul, ahol fák árnyékában menetelhetünk a csúcs felé. Már ha persze süt a nap, mert esetünkben erről szó sem volt. Ahogy idehaza, a Tátrában is esett, szóval nagyon örültem a kölcsön kapott kamáslinak, viszont rájöttem arra, hogy a széldzseki, az nem turista-felszerelés, legalábbis nem kompatibilis ezzel az idővel, ide esőkabát kell(ene).

 

A táj egyébként itt még egészen emberi arcát mutatja, csak nagyon kell figyelni arra, hogy hová lépünk, mert a sok kiálló gyökérben könnyen orra eshet a figyelmetlen túrázó.

 

Felfelé haladva természetszerűleg a táj a magasság függvényében folyamatosan változik, a növényzet ritkul, az utunk egyre kopárabb vidéken vezet keresztül ahol a sziklák hatalmasra nőnek. Egyébként a látnivaló a maga puritánságában egyszerre megdöbbentő és lenyűgöző. Néha úgy éreztem magam, mintha egy akvárium alján sétálnék, és nem az eső miatt, hanem a valamilyen bevonattól zöld színűvé változott nagy sziklák miatt. Közben pedig mindenhol párás, tejszerű a levegő vagy épp szikrázó a napsütés.

 

 

 Élőben még furább e vidék

 

Különös érzés, minél magasabban vagyunk, annál holdbélibb a táj. Mindemellett látnivaló van bőven. A sárga turistajelzést követve haladunk a csúcs felé, (ennek még lesz jelentősége) elhaladtunk a Fátyol vízesés mellett, érintettünk tavakat, zöld mezőket (ahol igazi mormotákat is láthattunk) és kő-kő mindenfelé. Egyébként néha érdemes megállni és visszanézni a már megtett útra, mert a szem azt még csak-csak megszokja, hogy hegy magasodik elé, de visszanézve igazán megdöbbentő a már leküzdött szint és magasság.

 Amúgy az időjárás végig váltogatta az arcát, volt ahol egy póló is elég volt, máshol fel kellett húzni a már csurom vizes esőkabátot. A réteges öltözködés kötelező egy ilyen túrán!

 

Az időjárás és a klíma annyira más odafent, hogy – bár magam sem hittem volna – de volt olyan rész, ahol nyáron térdig érő hóban másztunk, és egyik alkalommal ez okozta majdnem a vesztünk. Történt ugyanis, hogy a túravezető mögött haladva egyszer csak elbizonytalanodtunk, hisz sehol nem volt a sárga jelzés. Pont egy olyan fázisban voltunk, amikor egy nagy felhő ütközött a hegyoldalnak, mindenfelé gomolygó pára és hűvös volt. Addig-addig tanakodtunk, míg a túravezető javaslatára balra fordultunk és itt jött a bibi. Ahhoz, hogy a helyes útra visszatérjünk át kellett vágni egy hómezőn, ami túlzás nélkül állíthatom, hogy minimum 60, ha nem 70 fokos meredekségű oldalon feküdt, amin át kellett oldalazni. Kapaszkodási lehetőség semmi, ha ott valaki megcsúszik azt legfeljebb a hegylábnál lehetett volna összeszedni.

 

Itt előrement a túravezető, leellenőrizte, hogy kellően állékony-e a hó, majd mi libasorban, apró léptekkel haladtunk utána. Jómagam annyira bedőltem, hogy azt Valentino Rossi is megirigyelhette volna, végig az járt a fejemben, hogy csak nem olyan a sors, hogy itt fogok megpusztulni a Magas Tátrában egy hómező alján.

 

Ezen a részen amúgy részint az izgalom, részint a megtett táv miatt már eléggé fáradtam és itt bátorkodtam feltenni először azt a kérdést, hogy meddig megyünk még felfelé. Erre felnéztek a csúcsra, rámutattak, majd azt mondták: Hogy-hogy meddig? Hát addig!

 

A csúcsra vezető út a hágóhoz közeledve csaknem függőlegessé vált. Haladásunkat láncok segítették, amibe kapaszkodva tudtuk felhúzni magunkat a sziklákon. Nagyon jó érzés volt átmászni rajta, bár ezzel megpróbáltatásaink még korántsem értek véget. Legyőzve a 2450 m-es átkelőt a túloldalon indultunk lefelé, ami cseppet sem volt könnyebb feladat, mint a feljutás.

 

Korábban már volt probléma a térdemmel, lefelé sajnos ismét hallattak magukról az ízületeim. Hihetetlen, hogy a hétköznapokon oly természetesnek tűnő járás micsoda szenvedéssel tud járni, ha hosszú kilométereken keresztül, sziklákon lehuppanva kell haladni a végcél felé, miközben végig „fékezünk”.

A Szoliszkó menedékházhoz érve (ehhez le kellett térnünk a sárga jelzésről, majd a kéken visszafelé kellett haladni olyan 3 km-re a végponttól), már szörnyű szúró, nyilalló érzet volt a térdemben, de itt még abban reménykedtem, hogy a libegővel le tudok majd menni. Vesztemre nem néztem meg a menetrendet és mire ettünk egy forró gulyást (nem volt rossz, de mióta van a gulyásban káposzta?) elszaladt az idő, és így 16:38-kor jelentem meg a felvonó pénztáránál. Ekkor jött a kiábrándító felismerés, az utolsó járat 16:00-kor elment. Hát gondolhatjátok… Előttem még ~ 3km, a térdem (és már kicsit a csípőm is) kezd szétszakadni és menni kell, mert nincs más megoldás. 1840 méterről le kell érni 1310 méterre a buszhoz. Nem dicsekedni való dolog, de attól a tény még tény. Kb. 2 órámba telt megtenni az utat, amit amúgy már jól ismertem, hisz épp idén télen voltam ott deszkázni és hát a túra utolsó szakasza a sípályán vezetett lefelé.

 

 

 A helyszín ugyanaz, csak az évszak változik

 

Mit is mondhatnék végezetül? Legyőztem a hegyet! Fájdalommal járt ugyan, de megcsináltam, és bár most egy ideig pihenősre fogtam (idén a betervezett Krivánt már nem mászom meg), azért érdemes volt. Kell az ilyen időnként az ember életében, mindenkinek be kell bizonyítania saját magának, hogy nem valamiféle paprikajancsi és azt is, hogy a kitartás mindig eredményt szül. Elsőre kicsit talán húzós volt (különösen, ha a lábam állapotát veszem), de biztos vagyok benne, hogy megyek még a hegyekbe, mert bár ő a nagyobb, azért felül lehet kerekedni rajta.

 

És végezetül a lényeg. Készítettem egy virtuális túravezetést, amiben a Google Earth segítségével 3D-ben végig lehet követni az utunkat. Pörögj, forogj, közelíts, miközben megnézheted a jellemző képeket, amiket utunk során készítettünk. (Ha nincs a gépedre telepítve az Earth kattints ide. Érdemes!)

 

 

 Az eléréshez kattints a képre!

 

Jó barangolást, ha tetszik próbáld ki élőben is!