Annak ellenére, hogy anno személyes blog írására adtam a fejem mindig igyekeztem szem előtt tartani azt, hogy az apró-cseprő magánjellegű dolgaimmal ne fárasszam a nagyérdeműt. Most viszont úgy érzem, hogy történt egy dolog velem, amit el kell, hogy meséljek és talán nem lesz tanulság nélküli a történetem.

Kiindulásul annyit, hogy tavaly tavasszal engem is utolért válságtól sújtott világunk legnagyobb félelme, azaz magam is elveszítettem a munkahelyem. Önmagában nincs ebben semmi különös, sajnos nem én vagyok az egyetlen széles e hazában (vagy akár a világon) aki így járt, a cég pénze elfogyott, gyors kilábalási lehetőség nem látszott, így elengedték az embereket, kit nyugdíjba, kit az utcára.

Nem mondhatnám, hogy nagyon megviselt a dolog, ha őszinte akarok lenni előbb-utóbb mentem volna magamtól is, hisz régóta tetszhalott állapotában leledzett a munkahelyem, de azért ez így mégiscsak egy új szituáció volt az életemben, hisz soha nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy bizonytalan időre kiszolgáltatottá váljak a munkaerő piacnak, ami manapság ugye amúgy is különösen nehéz helyzetben van.

Órákig tudnék mesélni a kalandjaimról, arról, hogy mit ér az állam által ilyen esetre kigondolt szociális rendszer (semmit), milyen feladatokat lát el a munkaügyi központ, mint a probléma kezelésére delegált szerv (semmilyet) és milyen munkalehetőségek vannak az 1 millió új munkahely országában (van, de erről később).

Beszélhetnék arról, hogy az álláskeresésemmel töltött 9 hónap alatt egyetlen egy alkalommal ajánlott munkát a központ, azt is úgy sikerült nekik, hogy mire megjött a kiértesítő levél elmúlt a jelentkezési határidő, de hogy ne mondják, hogy nem akarok munkába állni így is elmentem és megtudtam, hogy br. 78 ezer Ft-ért (!) alkalmaznának max. 2 hónapig, feltéve, ha valamilyen extra tudománnyal még büszkélkedek pluszban, mert hát a mérnök-közgazdász dupla diplomám kevésnek tűnt a munkaadónak. 

Általános képet adva szólhatnék arról, hogy a központban az ügyintézőm hamarabb elment Budapestre dolgozni, minthogy kettőt pislanthattam volna és a nyelviskolában, - ahova azért mentem, hogy nyelvtudásom beélesítsem szükség esetére - a CV-met látva azt kérdezték, hogy úgy mégis miért vagyok én még Miskolcon, mire várok, miért nem megyek innen minél messzebbre, a minimum a főváros, de inkább tovább, ha tehetem.

Aztán arról is össze lehetne dobni egy kisebb értekezést, hogy milyen is ma a magyar munkaerőpiac. Ha summáznom kellene: munka van, feltéve, ha az ember egy marslakó képességeivel rendelkezik, azaz tud legalább két nyelven, amiből az egyik az angol a másik pedig minél egzotikusabb (és ez alatt értem a komplett szláv nyelvcsaládot, esetleg holland, dán, görög vagy japán) és ha ehhez van egy diploma is, akkor szinte azonnal be lehet ülni valamelyik Budapesten állomásozó szolgáltató központba, és lehet kapkodni a telefonokat. Menekülő útvonalnak még a különböző informatikai területeket lehet megemlíteni, fejlesztőknek szintén zöld a zászló.

Az állásportálokat és hirdetéseket illetően már tökéletes immunitást szereztem. Felesleges olvasni őket, hisz pld.: az esetek 90%-ban nem derül ki, hogy ki lenne a munkaadó, de ha ez meg is van garantálom, hogy a bemutatott pozíciók leírását az sem érti, aki leírta. Kedvelt elfoglaltságunk, hogy tesómmal oda-vissza küldözgetünk mailban egymásnak idiótábbnál idiótább hirdetéseket, mivel az esetek tekintélyes részében egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy mit is kell csinálni, mégis mi a feladat.

Csak zárójelben: a másik dolog, ami rohadtul idegesít az a bér kérdése. Miért nem lehet beleírni egy hirdetésbe (mint más országokban), hogy ennyi meg ennyi, és ha érdekel jelentkezz, ha meg nem, akkor nem. Ebben az országban arról álmodozni, hogy a munkaadó partnerként tekint a potenciális munkavállalóra az badarság, pedig ha szigorúan veszem a dolgot, nekem van a tudásom, amit el akarok adni, neki meg van erre igénye, amit meg akar venni. Az üzlet létrejön, ha kölcsönösen egymásra van szükségünk (gondolom én balga) és a bér az ára (vagy túl egyszerűnek gondolnám a képletet)? Mit kell folyton halandzsázni, rövidíteni, titkolózni, rébuszokban beszélni? Nem értem…

Na, de nem is ez a lényeg. Amiről szólni akartam az az, hogy lejárt a 9 hónapig folyósított álláskeresési járulékra (vagy mi a fenének hívják ezt a pénzt) való jogosultságom és ilyenkor az a rutin, hogy átirányítanak a polgármesteri hivatalba, hogy vmi. 26 ezer forint per hó összegért ott kuncsorogjon tovább az ember fia/lánya. Már az is igen érdekes volt számomra, hogy 1, azaz egy üres nyomtatvány elkéréséért miért kell nekem átbumlizni a fél városon, (miért nem adhatta ezt ide a munkaügyi központ, aztán ha akarom beadom, ha meg nem hát nem), de hát ugye a munkanélküli ráér, idejéből kitelik, sétáljon csak nyugodtan át, ezzel is munkát adva az államapparátus másik vízfejének. Ez a hely aztán maga a Kánaán egy szociológus számára. Sorszám kikérése után mindenki betagozódhat abba a kasztba ahová érzi magát, a becsülettel dolgozó csak épp átmeneti válságba került emberek álldogálnak magányosan, szem lesütve a fal mellett, a réti négerek, koszlidércek pedig, akik még életükben egy fűszálat nem tettek keresztbe (lehetőleg családostól) hangoskodnak, hőbörögnek, méltatlankodnak, hogy mi tart már eddig (nyilván ők rettentő elfoglaltak, nem érnek rá várni).

A papírt megkaptam – ami valójában egy vagyonnyilatkozat – melyet kitöltve visszavittem. (Van-e lakásom /az hogy saját e vagy nyögöm-e még 20 évig a hitelt nem számít/, van-e autóm, az mennyit ér, iskolai bizonyítványok másolata, tb papírok, stb-stb., szóval kell a papír bőven, mert ha papír van, akkor minden van elvégre ez a bürokrácia temploma, hát nehogy már ne vigyek 15 fénymásolt oldalt.) Ha ez megvan, beindul a hivatali gépezet, ami bement az input oldalon, az 30 nap múlva határozat formájába transzformálódva jelenik meg az output oldalon.

Zanzásítom: egy nagy nulla jár nekem az, jaszkarizok itt lakással meg autóval, hát ez utóbbit adjam el, és lesz pénzem, viszlát, ha nem tetszik fellebbezzem meg a döntést. Pont.

Az igazat megvallva nem lepődtem meg a döntésen, max. annyit vártam volna el, hogy a kishölgy, aki átvette a papírokat még decemberben mondhatta volna, hogy ezt így be se adjam, mert reménytelen, na de majd pont a hivatal fogja visszaadni a munkát, amikor ezzel is tudják statisztikailag bizonyítani, hogy mennyi a feladat. (A lényeg, hogy pörögjön az iktatószám, amíg akta van aktakukacra is szükség van.)

Egy dolog van csak, amin talán elgondolkoznék a jogszabályalkotó helyében: csak azért mert életében valaki átmenetileg nehezebb helyzetbe került nem fogja eladni és azonnal felélni az összes eddig összekuporgatott vagyonát. Majd hülye leszek – pláne jelen gazdasági helyzetben – eltékozolni az amúgy kifogástalan autómat (nem luxusról beszélünk, egy teljesen átlagos autóról, ami 1000 szám rohangál az utcákon) csak azért, hogy időlegesen megoldjam a problémámat. Ha mellé demagóg is szeretnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy az autó révén eddig is és még jelen helyzetemben is jócskán tolom a költségvetésbe a lét, így mindössze annyit vártam volna el, hogy abból valamennyit visszaadjon a nagy központi elosztó gépezet (azt már nem is mondom, hogy eddig mennyit fizettem be akár az autó, akár a fizetésem járulékai alapján) amíg megoldódik a bajom. De ha nem hát nem. Nem fogok kuncsorogni, nem fogok megalázkodni, tudomásul veszem, hogy nekem se nem jár, se nem jut a pénzből. Adják csak a „rászorulóknak”. És itt mindenki értse ez alatt azokat, akire gondolok…

Részemről ezzel az állam felé támasztott igényemet feladom, majd megoldom magam a dolgot elsősorban a családom, másodsorban a jó sorsomban bízva. A kapott határozatot pedig elteszem emlékbe, hisz ez által hivatalosan is leírva vagyon: gazdag, vagyonos, jól menő állampolgár vagyok!