Az utóbbi időben (főleg most nyáron) ugyanakkor azt figyeltem meg, hogy egyre több gyerek jelent meg a parkolóban. Egész nap sötétedésig ott fociztak, rollereztek, bújócskáztak, aminek okát én igazából nem értettem, hisz a parkoló mellett ott egy hatalmas zöld terület, ahol vígan lehet focizni, az utca végén pedig gyönyörű elkerített játszótér lett kialakítva nem is oly rég, ahol meg játszani lehetne naphosszat, de nem, valamiért a parkoló volt a számukra megfelelő tér. Persze a lakótelepi panel proliknak, kismamáknak/kispapáknak sokkal kényelmesebb leülni a parkoló szegélykövére, köpködni a szotyolát és inni egy sört a garázsboltból (tisztelet persze a kivételnek) miközben a gyerek azt csinál kínjában, amit csak akar, így hát az utóbbi időben egyre kelletlenebbül hagytam ott a kocsit.

Tegnap délben, mikor dolgomra indultam és körbenéztem az autót (én mindig körbenézem indulás előtt, így szoktam meg) az alábbi látvány fogadott:

Nekem, mint autók iránt rajongást érző embernek – arról nem is beszélve, hogy ez az én tulajdonom, értékem – állítom, hogy jobban fájt a látvány, mintha az autó mögül előbukkant volna valami jó képességű hátrányos helyzetű és szó nélkül pofán ver. Csak álltam ott dermedten és köpni, nyelni nem tudtam a döbbenettől. Persze ilyenkor cikáznak az ember gondolatai, miért pont velem történik ez, miért nem álltam odébb, stb.-stb., de leginkább azon agyaltam, hogy mi lesz az autóval.

Dolgom elintézése után azonnal a mamánál lévő garázshoz mentem, hogy megpróbáljak bevetni mindenféle trükköt, amiről csak hallottam, így elővettem a teknőcös autóápoló csodaszereket.

Először jött egy alapos mosás Turtle Wax Zip Wax-szal, ami az autósamponok spitzenklasse-ja. Mióta az eszem tudom ezt használjuk, sőt papám is ezt használta mindig, hisz ő tanította: „Fiam, autót csak a teknőccel mosunk!”.

Mikor ez megvolt jött a nedves Viledával való áttörlés, majd a szárítás. Ezt követően szintén a Turtle Wax istállójából egy ezüstszínű, színvisszaállító polír került bevetésre, amivel körkörösen áthúztam a kérdéses felületet, hagytam megszáradni, majd vattával ledörzsöltem. Tekintve, hogy annyira még nem tetszett a dolog elkezdtem elölről az egészet. Másodjára annyit már mindenképp elértem, hogy a fehér csíkok eltűntek és szerencsére a karcok mélysége is lecsökkent annyira, hogy aki nem tudja, hogy mit keressen az nem látja a bajt. Sajnos én tudom, úgyhogy még egyszer át kell majd mennem a felületen, de a kiindulási állapothoz képest látványos a javulás. Mire újból nekidurálom magam, remélem még jobb lesz az eredmény, még akkor is ha tudom, hogy olyan mint volt már soha nem lesz többet.

A kép kissé csalóka, ettől azért sajnos jobban látszik a nyom

Most elálltam a korábbi helyről, bízok benne, hogy az eset egyszeri volt. Mit is mondhatnék a végére? Az utcán álló autók sajnos ki vannak téve az ilyen „külső hatásoknak”, ez ellen tenni nem nagyon lehet. Ostoba emberek mindig voltak, mindig is lesznek és igazából nem is arra a gyerekre haragszom, aki ezt elkövette – a magasságból és a motívumokból gondolom, hogy gyerek volt – hanem arra a szülőre, aki cseszett ránézni, hogy mit csinál a kölyke, azt meg már nem is említem, hogy nem magyarázta el neki idejekorán (un. nevelés), hogy egy autó oldala nem épp palatábla.

Viszont ha beüt a baj, akkor még mindig ott a jó öreg teknőc, ajánlom mindenkinek, ahogy a nem túl jó minőségű kép is mutatja bízhatunk benne. Ha elragadtatom magam – mert azért öröm van bennem bőven, hogy nem kell fújni az autót – mondhatom, hogy az ég áldja meg a Turtle Wax vegyészeit, amiért ezeket a szereket kikeverték. Köszönöm Amerikának, hogy kifejlesztette ezt nekünk, Angliának, hogy legyártotta és a forgalmazónak, hogy elérhetővé tette számunkra. És persze papámnak, aki kissrácként belém nevelte, hogy autóápolás apropóján csak a kisteknőcben bízunk. Lám, megint az öregnek volt igaza.