A következő néhány sorban és képben nem mutatok különösebben ördöngös dolgot, inkább afféle egyszerű leírásnak, ismeretek frissítésének szánom és hát ki tudja, újszülöttnek, kezdő photoshoppernek talán még hasznos is lehet.

Korábban már írtam a PS maszkolási funkciójának egy alkalmazási lehetőségéről, most jöjjön egy másik, ami jelentősen megkönnyíti a felhasználók életét. Miről is van szó?

Adott pld. az alábbi grafikai elem, mellyel kapcsolatban azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy a szürke színnel jelölt területet egy képpel töltsük ki. Fontos, hogy ez az objektum rétegekből legyen felépítve, hisz csak ekkor tudunk layer -eket maszkolni, ellenkező esetben a trükk nem működik, előbb tehát azt fel kell építeni.

Térjünk vissza a feladathoz. Ahhoz, hogy a jelen esetben szürkével jelölt sáv képpel legyen kitöltve (a szürke szín egyébiránt teljesen irreleváns, nem a színe számít, az bármilyen lehet) többféle, akár egészen fapados módszert is választhatunk, hogy csak egyet mondjak bele is vághatunk egy képet.

Nyilván nem ezt fogjuk választani, aminek legfőbb oka az, hogy ha így teszünk azzal végleges döntést is hozunk, az egyszer s mindenkorra úgy is marad, azon változtatni többet esélyünk sincs. Márpedig a számítógéppel történő munkavégzés (és itt nem csak képmanipulálásra, grafikai munkáról beszélek, hanem bármiről, kezdve a szövegszerkesztéstől akár a zeneszerzésig) lényege az, hogy nem teszünk végleges, visszafordíthatatlan lépéseket, ha ugyanis ügyesen építjük fel a projektünket az bármikor utólag is korrigálható, módosítható anélkül, hogy elölről kellene kezdenünk a munkát. Csak így válik igazi segítőnké a gép, ha mindent elölről kellene kezdenünk egy szükséges korrekció esetén, hát megenné a fene az egészet. Lássuk, mit kell tennünk tehát:

Nyissuk meg a fent mutatott kép rétegeit, majd tegyük ugyanezt azzal a file –vel is, ami a felhasználandó képet tartalmazza. Ha ez megvan, jelöljük ki a teljes képet, /Select all/ majd úgy ahogy van húzzuk át a manipulálandó kép rétegei közé. Ha ezzel megvagyunk a beillesztendő képünk új rétegként fog megjelenni, amit egyszerűen mozgassunk a kitöltendő területet jelölő réteg felé. Most kb. ezt kell látnunk a képernyő jobb oldalán:

…melynek hatására így néz ki a grafika:

Látható, hogy a kérdéses képünk egyenlőre mindent kitakar ami alatta van, de most jön a trükk, rábírjuk a programot, hogy csak azt a képrészletet mutassa ami a szürke rész felett van a többit rejtse el a szemünk elöl.

A következő lépéssel már annak ágyazunk meg, hogyha a jövőben módosítani akarunk valamit azt probléma nélkül megtehessük. A kép rétegünket un. Smart object –é alakítjuk (a miértről picit később), melyhez nem kell mást tenni, mint jobb klikk a képet tartalmazó rétegen, majd Convert to smart object.

Ezt követően megbeszéljük a PS –sel, hogy maszkoláskor csak a szürke sávot figyelje, ami megint csak egy egyszerű kattintás és kész is. Az ezen funkciót lehetővé tevő kapcsolót a rétegek alatt találjuk (kis téglalapon egy pötty melynek neve Add layer mask). Ha kész, a kijelölt rétegünk sorában a réteg képe mellett egy fehér téglalap fog megjelenni.

Kész a rétegmaszk, most megmutatjuk a programnak, hogy mit szeretnénk beilleszteni, azaz összekapcsoljuk a kitöltendő területet tartalmazó réteget a használandó képpel. Jobb klikk a felhasználandó képet tartalmazó rétegen, majd a felugró menüből kattintsunk a Create clipping mask sorra és láss csodát, egyszerre minden a helyére kerül. (megj.: az, hogy mi, mivel van összekapcsolva az adott projekten belül mindig a réteg neve előtt feltűnő, lefelé mutató nyíl jelöli)

Ha mindent jól csináltunk, most itt kell tartanunk:

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy minek kellett Smart object –té alakítani a képet? Ennek a lépésnek az a magyarázata, hogy az ily módon átalakított réteg minőségromlás nélkül nagyítható / kicsinyíthető, azaz ha nem stimmel a méret, az arány, vagy bármi a beillesztés során nyugodtan módosíthatunk rajta, a kép minősége nem fog leromlani, azt csinálhatunk vele amit csak akarunk.

Figyeljük meg, hogy az eljárás során egyetlen pixelt sem módosítottunk, semmit nem mozgattunk, csak a jobb egérgombbal gépészkedtünk a többit intézte a szoftver. Nem kell nekünk méregetni, pixeleket számolgatni, csak a fent jelzett módon tudattuk a gépünkkel, hogy mit is szeretnénk és máris előttünk a kívánt eredmény. És ami a legjobb, ez bizony teljesen flexibilis. Elmentve az így előállt psd állományt akár évek múlva is elővehetjük azt és másodpercek alatt kicserélhetjük a képet, vagy a jelenlegit áthelyezhetjük, kicsinyíthetjük / nagyíthatjuk, egyszóval módosíthatjuk. Ha most kiválasztjuk a képet és elkezdjük mozgatni, méretezni mindig a kérdéses területen belül maradunk, nem kell vesződni az illesztéssel, a program mindig az adott területen belül tart minket.

Manipuláljatok előrelátóan, használjátok jól a funkciókat és rengeteg időt spórolhatok meg. És ebben ez a legjobb…

Mobiltelefonok esetében az un. prediktív szövegbevitel igazán nem új dolog, ezt már olyan régi masinák is tudták, mint a klasszikus Nokia 3310/3330 –as páros csakhogy a legismertebbeket említsem.

A mai modern készülékek (melyek sokkal inkább számítógépek, mint távközlési eszközök) e tekintetben annyiban előrébb járnak korai őseikhez képest, hogy nemcsak abban segítenek, hogy a szűkös billentyűzet okozta írási sebességet megnöveljék, hanem abban is, hogy tanulni képesek, azaz megjegyeznek általuk korábban még nem ismert szavakat, azért, hogy legközelebb annak beírásával se kelljen pepecselni.

Ez az autocorrect nevű funkció egyszerre áldás és átok. Áldás, mert elég egyszer beírni pld., hogy Shakespeare és onnantól kezdve ennek betűzésével már nem kell foglalkoznunk ha oda kerül a sor, viszont átok is, mivel elég egyszer elrontani a beírást, máris az is fel lesz tüntetve a felkínált lehetőségek közt.

A funkció ezen képessége nem csak azért zavaró, mert a sorozatos próbálkozások révén számos elrontott változatot is feldob a rendszer, hanem azért is, mert néhány verzió után annyira összezavarja az embert a sok-sok tipp, hogy azok láttán még egy jó helyesíró is könnyen elbizonytalanodhat.

/Arról már ne is beszéljünk, hogy ez a csodás funkció képes megjegyezni minden szó ragozott és toldalékolt formáját is, amivel az idők során olyan szintű szóváltozattal ajándékoz meg a készülékünk, hogy ember legyen a talpán, aki jobbra/balra scrollozva nem vész el a rengeteg alternatíva közt./

Gyanítom, hogy a fejlesztők is érezték a probléma súlyát melynek orvoslására beépítették ugyan a rendszerbe a saját szótár szerkesztése funkciót, de valami fura ötlettől vezérelve ezt sikerült olyan ügyesen elrejteni (ICS –ről beszélek egy Xperia Sola esetében), hogy nekem közel két évembe és egy nagy adag véletlenbe került a titok feltárása.

Abban az esetben, ha az idők során összegyűlt szótárunkat szeretnénk átnézni, tartalmát kigyomlálni nyilván mindenki arra gondol, hogy ezt a beállítások közt tehetjük meg. Én is így cselekedtem, a menürendszerben a Beállítások -> Nyelv és bevitel -> Személyes szótár pontban viszont csak ezt láttam:

Jómagam számtalanszor végigjártam ezt az utat mindig sikertelenül (tudva azt, hogy nyilván az nem létezik, hogy nekem egy új szót sem jegyzett meg a rendszer), tovább kutakodtam. Már kezdtem azt hinni, hogy esetemben ez a dolog nem feature hanem bug, mígnem egyszer teljesen véletlenül rátaláltam a titokzatos helyre, ahol bőszen lehet mazsolázgatni a korábban megejtett elírások közt és akár a szótár is rendbe tehető. Ehhez a következőt csináld:

- lépj be bármely olyan funkcióba, ahol a billentyűzetre, mint beviteli eszközre szükséged lehet,

- nyomd meg a bal alsó sarokban lévő „12!?” gombot, ezzel numerikus felületre váltva,

- a váltás hatására a jobb alsó sarokban egy csavarhúzót és villáskulcsot mutató ikont fogsz találni,

- ha megnyomod, feljön egy Xperia billentyűzet nevű ablak, rajta Saját szavak menüponttal,

- kattints rá és láss csodát, ott lesz az összes eddig jól/rosszul bevitt szó, amit ezt követően nyugodtan szerkeszthetsz vagy akár törölhetsz is.

Lehet, hogy máshogy is el lehet ideáig jutni, de én ez idáig nem jöttem rá a módjára. Szerintem ez egy nagyon fontos, már-már nélkülözhetetlen szerkesztési lehetőség, kár volt ennyire elrejteni, de a lényeg, hogy megvan. Keress rá és szórd ki te is az idők során összegyűjtött számtalan elütést. Remélem segített a tippem!

Korunk rohanó emberének hétköznapjai sok mindenről szólnak, csak nem az álmodozásról, a merengésről és az ügyes-bajos dolgoktól való elvonatkoztatásról. Hol vannak már azok az idők, mikor nagyszüleink, szüleink egy kukoricacsuhéba babát vagy egy fél dióhéjba katicabogarat képzeltek és azzal játszottak…? A mai kor embere hajlamos elsikkadni a részletek felett és unottan szemlélni a körülöttünk lévő folyamatosan változó világot melyek egyszerre jelentenek túl sok és túl kevés ingert a fogyasztói társadalom számára.

De szerencsére vannak olyanok, akik nem elég, hogy idővel rendelkeznek ahhoz, hogy elmélázzanak a dolgokon, de tehetségük is van ahhoz, hogy ébredő gondolataikat formába öntsék és az ez által új ruhába csomagolt tárgyakat megmutassák a nagyvilágnak.

Így tesz hosszú idők óta a francia Gilbert Legrand is, aki képes teljesen hétköznapi eszközöknek személyiséget adni így formálva belőlük különös karaktereket. Ezen felismeréseket nem csak remek képzelőerő, de művészi képesség is támogatja így hozva létre igazán szemet gyönyörködtető, meghökkentő és olykor vicces teremtményeket.

Lássunk néhány kreálmányt az elmúlt 10 év terméséből, melyek létrehozásához nem kellett más csak egy kis festék, kézügyesség és sok-sok képzelőerő.

Mutogatós bácsivá váló ajtózsanér, kisegérré változó vállfa, megelevenedő vízcsapok és új alakot öltő kéziszerszámok, van itt minden, mint a jó búcsúban... Neked melyik tetszik a legjobban?

via downgraf.com

Az első nemzetközi labdarúgó mérkőzést a hivatalos feljegyzések szerint Anglia és Skócia válogatottja vívta 1872-ben. Ebben az időben még ritkán játszottak mérkőzést Nagy-Britannián kívül, de az 1900–as évek táján már a szigetországon túl is kezdett népszerűvé válni ez a sport.

1900 és 1904-ben olimpiai bemutató sportágként szerepelt a labdarúgás, majd 1908-ban hivatalosan is bekerűlt az olimpiai játékok programjába.

Nemzetközi megmérettetések tekintetében 1906-ban megpróbálkoztak ugyan egy önálló labdarúgó torna megrendezésével Svájcban, de a FIFA hivatalos sportági története szerint ez a kísérlet sikertelen volt.

Kezdetben csak amatőr klubcsapatok mérkőztek a különböző tornákon, sőt, először ezeket inkább afféle show műsoroknak tekintették, mint valódi sporteseményeknek. 1909-ben tartottak egy viadalsorozatot, amin még hivatalosan nem országok, hanem klubcsapatok indultak (bár minden országot egy csapat képviselt), de ez így még semmilyen szempontból nem tekinthető a mai VB-k ősének.

Bár van, aki ettől az időponttól datálja a futball világbajnokságok kezdetét, hivatalosan csak 1914-től kezdődően került elő ez a fogalom, amikor is a FIFA a nyári olimpiákat amatőr labdarúgó világbajnokságként definiálta.

1928-ig csak a nyári olimpiákkal egy időben tartottak nagy nemzetközi futball világversenyeket, majd még ugyanebben az évben a FIFA úgy határozott, hogy teljesen önálló sorozatot szerveznek az eseménynek, és mivel Uruguay már kétszeres bajnok volt az előző lebonyolítási rendszerben és amúgy is függetlensége kivívásának százéves évfordulójára készült, 1930-ban ők kapták meg az első valódi foci VB megrendezésének jogát.

Ekkor készült el az első hivatalos plakát is melyet a viadal hirdetésére, népszerűsítésére szántak és ekkortól kezdődően minden alkalommal új plakát/poszter készült a játékokra.

Az eddigi 20 plakát mellett említésre méltóak még az események kabalái és logói is, bár ezek nem az első alkalomtól kezdődően voltak velejárói az eseményeknek. Az első hivatalos VB logó az 1950-es Brazil rendezésű VB-n jelent meg, míg az első kabalára az 1966-os Angol VB-ig kellett várni.

Az alábbiakban összegyűjtöttem ezeket a műremekeket, érdemes őket végignézni.

Az idei év a hivatalos poszteren túl egy másik érdekességet is tartogat művészeti szempontból. Egy brazil művész/grafikus/designer, bizonyos Cristiano Siqueira az ez évi esemény alkalmából elkészítette az összes résztvevő nemzet csapatának plakátját afféle szuperhősös stílusban, melyen az ikonikus játékosokon és valódi mezeken túl az adott nemzet válogatottjának beceneve is szerepel.

Azt hiszem, egy ilyen portfolióra bármely művészember méltán lehetne büszke:

És ha már történelem… Bónuszként álljon itt még egy kép: az összes valaha használt hivatalos VB labda egy képen onnantól kezdve, hogy az első játékokra még az adott csapatok vitték a sajátjukat (ezért akkor az első és második félidőben más–más labdát használtak) a mai kor szuper hightech sportszeréig, amit már számítógéppel terveztek és modelleztek, többrétegű anyagból készült mely a pontos repülésre is kedvező hatással van, és aminek – őseivel ellentétben, amik még sima bőrből készültek – már az eső sem árt, azaz attól cseppet sem lesz nehezebb, így paraméterei kedvezőtlen időjárás esetén sem változnak semmit.

Tudtad például, hogy a klasszikus fekete/fehér öt és hatszögekből varrt focilabdát is a világbajnokságnak köszönheti az emberiség? 1970-ben, Mexikóban mutatkozott be ugyanis ez a labda és azon igény hívta életre, hogy az ekkor kezdődő élő tévéközvetítések nézői a fekete/fehér készülékeken lássák, hogy mégis merre jár a TELSTAR nevű bőrgolyó. Hosszú út vezetett a mai labdák megszületéséig, de a fejlődés megállíthatatlan. Bár voltak labdák, amik különösen a kapusok tetszését nem nyerték el a gyártó Adidas ígérete szerint az idei BRAZUCA nevű full szintetikus, varrás helyett ragasztott, mindössze hat poliuretán elemből álló golyóbist már nem érheti kritika. Idén június 12-én elindult hát a világ egyik legnagyobb sportünnepe, meglátjuk igaz lesz-e az ígéret.

forrás: wikipedia, huffingtonpost, webexpedition18, football2014wc, saját gyűjtés

... van egy jó ötletem

Gyerekkoromban mindig csodálattal néztem az amerikai filmeket, melyekben a szereplők színes papírdarabkákkal a tárcájukban rótták a gondolák közti utcácskákat a nálunk még nem ismert hipermarketekben, melyekkel fizetéskor addig varázsoltak, hogy a végén még majdnem a bolt fizetett nekik, hogy náluk jártak.

Azóta sok idő eltelt, hazánk is a piacgazdaság útjára lépett (még ha mostanában mintha felettes erők arról le is akarnák téríteni), nálunk is megjelentek a hiperek és plázák, sőt, ez utóbbiakat mintha szép lassan meg is unnánk. Túl vagyunk a diszkontok betörésén, kipipálhattuk a 100 –as boltokat és már az outletekbe sem azzal a gyermeki naivitással megyünk a város / ország határain túlra, mint ahogy tettük azt megjelenésükkor.

Ha hihetünk a statisztikáknak a válságból éppen ébredező európai és magyar gazdaság kisker forgalma mintha mostanában kezdene újból erőre kapni, de már nem annyira az un. offline vásárlás a menő (bár gyanítom kenyérért mindig a kisboltba fogunk leugrani még akkor is, ha pld. a Tesco már akár azt is házhoz hozza), hanem a magyar ember is egyre gyakrabban és bátrabban vásárol a neten hazai, vagy még inkább külföldi oldalakról legyen az új vagy használt termékeket áruló „bolt”.

Persze a hazai tradicionális kereskedelem sem ül a babérjain, beveti az összes létező vásárlást ösztönző fegyverét annak érdekében, hogy a vevő által elkölthető korlátos anyagi javak lehetőleg az ő pénztárgépébe vándoroljanak, aminek számos formája létezik. Ezek közül az utóbbi hónapokban, években szembetűnő számomra, hogy idehaza is egyre több a kuponakció, lassan nem is tudatos vásárló az, aki teljes áron vesz valamit, hisz kupon van, csak keresni kell, vagy így, vagy úgy de némi kedvezményt össze lehet kaparni az árusoknál ha résen vagyunk.

Kivágható kupon van a hipermarket katalógusának a végén, kupont küldenek az „önzetlenül begyűjtött” pontjainkért, kedvezményre jogosító papírlapot tesznek az autó ablaktörlője alá, kupont nyomtatnak a blokk végére, 20% -os matricákat dobálnak a postaládába, komplett kuponfüzetet tesznek a női magazinok aktuális számaiba, de külön cégek foglalkoznak kuponos akciók szervezésével világháló szerte és tépegethetjük az akciós hamburgert ígérő képecskéket a Burger Kingtől a McDonald’s –ig mindenhol.

A másik dolog ami e tekintetben feltűnt, hogy a kuponok menetrend szerint érkeznek. Aki kellően rafinált és várni is tud picit, az garantált kedvezményben részesülhet, hisz olyan nincs, hogy előbb utóbb ne legyenek Glamour v. Joy napok, a Spar is óramű pontossággal dobálja a matricákat, a McDonald’s pedig olyan rutinosan küldi a kuponokat, hogy mire lejár az egyik már itt is a másik ív, sőt, ők már az okostelefonra letöltött és bemutatott pdf –et is elfogadják, szóval nincs gond, lehet menni enni bármikor. (Megjegyzem a McDonald’s tényleg annyira kiszámítható, hogy nem is értem alapból miért nem csökkentik inkább az áraikat. Így még csak-csak veszek egy menüt v. szendvicset, de teljes áron már ott tartanak, hogy annyi pénzért már rendes étteremben korrekt kaját is lehet enni, szóval én úgy biztos nem...)

Kupon, kupon everywhere, ember nem tudja, hogy mikor mi érvényes, hol az aktuális beváltási hely stb., stb.

Fentiek ismeretében nagyon csodálom, hogy ezen lehetőségek kiaknázására még nem alakult valami startup biznisz, hihetetlen lehetőségeket látok egy kuponos ajánlatokat aggregáló alkalmazás kifejlesztésében. A technológia adott, az alkalmas készülékek penetrációja rég túl van azon a szinten, ami megérné a dolgot, szóval szerintem ez egy remek potenciával bíró fejlesztési lehetőség, amire simán üzleti modellt is tudnék állítani. Tudom, (ill. vmi mintha rémlene) az apple csinált valami hasonló kupongyűjtögető feature –t iOS alá, de én nem tudom, hogy az pld. nálunk működik-e, mivel nagy visszhangjáról nem hallottam gyanítom, hogy nem.

Kellene egy olyan alkalmazás, ami a kuponokat csokorba gyűjti, azok a készüléken egy kattintásra elérhetővé válnak és mehet is a vásárlás, eladó, vevő egyaránt jól járna. A lehetőségek korlátlanok, helyfüggő szolgáltatások, földrajzilag célzott kuponok, de az is simán megoldható lenne, hogy a keresési előzmények, vagy korábbi vásárlási szokásokat kiismerve maga a rendszer targettálná az aktuális ajánlatot a kedves ügyfél felé. Mostanában folyton órákat nézel a netten? Nesze haver, a körúton sétálva egy kuponos órabolt bejáratához érve jönne a notification, hogy akciós a TAG Heuer Monaco, kupon behív, te meg megveszed ha épp olyanod van. /Az impulzus vásárlás amúgy is nagyon fontos a kereskedelemben. Nyilván nem ilyen tételről beszélve, de őrült összegek mennek el így, nem véletlen, hogy a pénztárgépek előtt mindig van még egy utolsó sornyi apróság, amit a vevő a kosarába dobhat fizetésre várva./ Mekkora lenne már, nem? Mondanám, hogy sci –fi, de nem az, az alapokat ingyenes alkalmazások tömege is tudja, már csak össze kellene rakni egy hasznos egésszé a dolgokat, és akkor olyan végtelen távlatokat már ne is emlegessünk, mint a hamarosan elterjedő telefonos fizetés, hisz mi lenne, ha nem csak bemutatnánk az aktuálisan szóba jöhető kupont a boltban, hanem ki is fizethetnénk a terméket. Isteni lenne és mindenki jól járna. A kereskedő potenciális vásárlókat kapna, a vevő kedvezményes terméket, melyet diszkontált áron nagy-nagy elégedettséggel vásárolna meg és még a környezet is profitálhatna, hisz nem keletkezne annyi szemét plusz még a fákat sem kellene kivágni a kuponok kinyomtatásához.

Na? Milyen ötlet? Vagy van már ilyen, ha igen mi az? Valaki nem társul az ötletbe? Igazán megcsinálhatnánk, de stipi stop all right reserved, az ötlet már az enyém! :-)

Közel másfél éve, hogy átnyergeltem az okostelefonok világába az akkor megvásárolt Xperia Solám révén. Sokat nem tudtam róla ez idáig mesélni, tette a dolgát hol jobban, hol rosszabbul, de különösebb összezörrenés nem volt köztünk ami említésre méltó lett volna.

Az idők során túl vagyunk egy főverziós rendszerfrissítésen, de nagyjából ennyi. Az utóbbi időben viszont kezdett furcsán viselkedni a készülék, amit egyre kevésbé tudtam tolerálni. Az, hogy egy számítástechnikai eszköz belassul, scrollozáskor meg-megröccen az még csak-csak elfogadható, de amikor már felvenni is képtelen az ember egy hívást, vagy két alkalmazás közti váltás tízen másodperces processeket vesz igénybe elgondolkodik rajta a user, hogy valami esetleg nem stimmel. Fura, mert ugye olyan ez, mint valami betegség, ami nem máról holnapra dönti le az embert a lábáról, hanem lassan, alattomosan borít el mindent és közben lehet agyalni rajta, hogy ez vajon mindig így volt, vagy már tényleg valami nagy a baj és lépni kellene.

Ez az idő a napokban jött el nálam, úgy döntöttem mielőtt bekattanok csinálni kell valamit, mert a használhatatlanság határait súrolta az acélos technika. Alapos gondolatkísérleteket lefolytatva úgy ítéltem meg, hogy két út áll előttem:

1. Új rendszert rakok a készülékre, melynek mikéntjét nem döntöttem ugyan el, de a teljes legyalulástól kezdve egy frissítésig bármire nyitott voltam.
2. Az eszközt jobb, erősebbik kezembe fogom. Kettőt hátra lépek, majd karomat hátrafelé mozgatva lendületet veszek, annak mozgási pályáját hirtelen megváltoztatva – és testem előre döntve – az eszköz mozgási energiáját az általam elérhető maximumra hozom, majd a csúcsponton azt elengedve élőben is megfigyelem a középiskolában hajítások témakörben tanultakat, azaz gyengébbek kedvéért falhoz vágom úgy emberesen az egész miskulanciát.

Bár esetenként hajlottam a 2-es verzió meglépésére mégis inkább úgy határoztam, hogy az 1-es választ jelölném meg, már csak azért is, mert valahogy bíztam benne, hogy sem a Google, sem a Sony mérnökei/programozói nem olyan bénák, hogy másfél év alatt levélnehezékké degradálják szeretett készülékem, ráadásul nekem határozottan úgy rémlett, hogy ez valaha jó volt, s mivel baja csak szoftveres úton lehetett úgy döntöttem, hogy reinstall jön.

Kezdjük talán rögtön azzal, hogy ennek az autónak már a típus-meghatározása sem egyértelmű. Az SLR ugyanis Angliában készült 2003 és 2010 között a McLaren közreműködésével, de a Mercedes Benz irányításával, így nevében mindkét gyártó említése teljességgel indokolt. A gyártási periódus során ráadásul a jelzett modellből kétféle karosszériaváltozat is készült (Coupé és Roadster), továbbá épült egy könnyített kivitel 722 majd 722S néven, később pedig a modellciklus végén legendás versenyzőjük Stirling Moss előtt tisztelegve még gyártottak egy limitált Stirling Moss kiadást is teljesen új karosszériával. Ezeket figyelembe véve láthatjuk tehát, hogy SLR és SLR közt van/lehet különbség még akkor is, ha az alapok teljesen ugyanazok.

A kollekció

Történelmi kitekintésként legyen elég annyi, hogy az újkori modellek az ős Mercedes Benz 300 SLR –nek (Sport Leicht Rennsport vagy angolul Sport Light Racing) emléket állítva születtek meg, melyek viszont a W196 –os Forma 1 –es autók alapjaira készültek még az 50-es években. A 300 SLR, amivel a korábban már említett legendás autóversenyző Stirling Moss győzedelmeskedett megannyi híres versenyen sajnos nem csak futamgyőzelmeiről ismert. Ezen típus nevéhez fűződik ugyanis az autósport történetének legsúlyosabb balesete is, melyben Pierre Levegh az '55-ös LeMans-i 24 órás versenyen a nézők közé repült versenyautójával és 83 ember halálát okozta, a sajátját is beleértve. A tragédia után a Mercedes visszavonult a motorsporttól mely távolmaradás egészen 1980-ig tartott.

De térjünk vissza a kétezres évekbe. A Mercedes Benz SLR McLaren egy megdöbbentő erejű sportkocsi melyből (módosulásait is belevéve) a gyártás hét éve alatt egészen pontosan 2175 db példány készült el. Technikai adatokba itt most nem mennék bele, említésképp annyit, hogy az alap SLR egy kompresszoros, 5.5 literes, V8-as, 626 LE –s erőforrással bír, melynek csúcsnyomatéka 780 Nm, és ami 3,8 mp alatti 100 Km/h –ás, 10,3 mp alatt 200 km/h –ás és 29,4 mp alatt 300 km/h –ás gyorsulást tesz lehetővé miközben végsebessége 310 km/h és így szól:

Tekintve, hogy a további modellváltozatok könnyebbek voltak, mint az „alap” SLR, azok még brutálisabb gyorsulási adatokkal bírtak, szóval egy igazi szörnyről beszélhetünk.

A száraz tények után következzenek hát az érdekességek, amikről talán még nem halott az olvasó, és ha a típusra keresünk a neten, akkor sem ezek fognak első helyen szerepelni a keresési eredményekben.

1., Az autó 5 sebességes automata váltóval van szerelve, mely manuális módban is használható. Ekkor a pilóta 3 féle váltóprogram közül választhat, melyek rendre: Sport, Supersport és Race. Semmi finomkodó City program, meg Economy, hasonló takarékoskodásra, nyugodtságra ösztönző változat, itt a közül lehet választani, hogyha béna vagy (márpedig ilyen teljesítmény mellett a legjobb sofőr is könnyen elvesztheti az uralmat a gép felett) gyorsan halsz meg vagy még gyorsabban. Közúton bizony észnél kell vele lenni, de nagyon.

2., A poszt bevezetőjében már előkerült a mágikus 722 –es szám. De vajon mire utalhat? A magyarázat szerint Stirling Moss az 1952 –es Mille Miglia versenyen indult a 722 –es rajtszámú autóval, ami viszont onnan kapta ezt a plecsnit, hogy a verseny pontosan 7 óra 22 perckor rajtolt el. Ezen a futamon egyébként Stilring Moss legendás győzelmet aratott és ez előtt tisztelegve manapság egyetlen modern autóként csak az SLR indulhat el a Mille Miglián.

A 722 -es 300 SLR

3., Az SLR üléseinek szerkezete (az autó más részeivel egyetemben, de erről később) szénszálból készül és merev hátfallal bír, azaz ezen állítási lehetőség nincs, ez versenyautó, ide nem pihenni járunk hanem izgulni és félni, akkor meg a legkisebb baja is az a sofőrnek, hogy milyen az ülés. DE! Hogy mégse érezze magát a kedves ügyfél kényelmetlenül méregdrága szuperspotkocsijában az egykori megrendelőknek ülést, azaz ülésméretet kellett választaniuk, melyre ötféle méretből kerülhetett sor S – XXL –ig és ezt követően került sor az egyedi kialakításra, azaz az ülést személyre szabták.

4., Az autó formája, minden apró részletére kiterjedően egy alapos tervezés eredményeként létrehozott mestermű, ami a felnikre is érvényes. Az SLR keréktárcsái egy turbinára hasonlítanak, melynek küllői a turbina lapátjai és nem csak úgy néz ki, de akként is funkcionál. Menet közben ugyanis a lapátformák ténylegesen levegőt szállítanak, melyek a fékek hűtését szolgálják. Ez a tulajdonsága viszont csak akkor érvényesül, ha a kerekek jól vannak felrakva, azaz itt különösen ügyelni kell arra, hogy azok a megfelelő oldalra kerüljenek felszerelésre, felcserélni őket szigorúan tilos.

5., A 2003 –ban megjelent SLR nem csak szellemiségében, de megjelenésében is igyekszik emléket állítani a legendás Uhlenhaut Coupé –nak. Ezek négy helyen érhetők tetten:

•           oldalsó kipufogók, melyek közvetlenül az első kerekek mögé kerültek
•           sirályszárnyas ajtók
•           oldalsó kopoltyúk a jobb motorhűtésért
•           és az egyező hengerszám, azaz a 8 hengeres motorok.

Az autó, ami nem hátul, hanem elöl/oldalt hörög, felette a tekintélyes hűtőnyílás

6., Minden SLR Mercedesben, még a tető és ablak nélküli Stirling Moss változatban is van légkondicionáló berendezés. S hogy minek? Egyszerűen azért, mert az SLR Mercedesben a légkondicionáló folyamatosan hűti az üzemanyagot is. Nem elírás, tényleg így van.

7., Az autó nagy része, úgymint a karosszéria egyes részei (motorháztető, ajtók, stb.) a gyűrődési zónák és az un. monocoque (mely hajaz a forma autók pilótákat védő kalitkájára) szénszálból készült mely példás szilárdságot és merevséget eredményez. Ez valódi F1 –es cucc, igazi high tech, ilyen mennyiségben, sorozatban gyártott autóba, ezt megelőzően még soha nem tettek ebből az anyagból.

8., Szintén említésre került már, hogy a Stirling Moss változatnak se teteje, se első szélvédője nincs, mindössze egy 5 cm –es kis perem van a sofőr előtt, mely a levegő kedvező irányú terelését szolgálja. És hogy miért nem magasabb ez az elem? Mert az aktuális szabályozás szerint, ha az autón 5 cm-nél magasabb a „szélvédő” arra bizony már ablaktörlőt kell szerelni, azt pedig a gyártó nem szerette volna.

Ennyi komolykodás után, most jöjjön pár kevésbé fontos, de azért érdekes részlet:

1., A végletekig lekönnyített és minden felesleges lózungtól megszabadított SLR Stirling Moss végsebessége 350 km/h óra az „alap” 310 Km/h –hoz képest. Ha valaki nyélgázon nekifogna egy földkerülésnek elméletileg 114 és fél óra múlva már vissza is érne a kiindulási pontjára. Hogy ez sok vagy kevés? Ha csaj vagy és a milliomos pasid pont egy ilyen kihívás során próbálná bizonyítani férfiasságát csak vedd elő a dobozos Gyűrűk Ura trilógiát és mire ennyi idő alatt nagyjából kilencszer megnézned egymás után már itthon is van a macho urad. Ha ezt Willy Fog megérhette volna…

2., A Stirling Moss kiadás példányszáma az ára ellenére erősen korlátozott volt és hiába akarta volna megvenni egy feltörekvő oligarcha, csak úgy nem lehetett hozzájutni. Az autót a Mercedes leghűségesebb ügyfeleinek kínálta csak fel megvételre, azaz ha valahol egy garázsba bekukkantva ez a látvány fogad, ott miután az állad fölszedted a földről biztos, ami biztos alapon jobb nem kérdezősködni a vagyon eredetéről.

3., Szupersportautó tervezésekor a mérnökök/designerek prioritási listáján nem pont a csomagtartó mérete szokott lenni az előkelő helyen, ennek az autónak mégis viszonylag nagy puttyonyt sikerült rajzolni, azaz a kocsi már-már praktikus. És hogy mégis mekkora? Hozzávetőlegesen akkora, mint az autó összes légzsákjának a térfogata együttvéve, azaz – szigorúan elméletileg - ha valami okból kifolyólag, úri hóborttól vezérelve felfújva kéne hazafuvarozni egy szettet az alkatrész kereskedésből nyugi, be fog férni.

4., Korábban volt már szó arról, hogy a gyártás 7 éve alatt 2157 db SLR készült el. Eredetileg 3500 darabot terveztek, de ez már így sikerült, a gyűjtők, tulajok sejtésem szerint annak csak örülnek ha kevesebb van típusból, hisz ritkasága csak növeli amúgy is tekintélyes értékét ezen modelleknek. Az egyes módosulások megoszlása az alábbiak szerint történt a gyár statisztikája szerint:

1262 darab Coupé

150 darab 722

520 darab Roadster

150 darab 722S

75 darab Stirling Moss

Ha ezek erőforrásainak összteljesítményét összeadjuk pontosan 1.340.687 LE jön ki, ami tudod, hogy mennyire elképesztőenkimondhatatlanulrengetegsok? Nagyjából öt darab Nimitz osztályba tartozó repülőgép-hordozó bír ekkora erővel… Jó mi?

5., Nem volt szó ez idáig az autó áráról, de nem is igazán lényeges. Egyrészt újonnan kapni már úgysem lehet (persze aki akarja rákereshet a neten), ma az akkori ár már semmit nem jelent, hisz ezek az autók abba a kategóriába tartoznak, melyek az idő múlásával, mint műtárgyak nem csak műszaki színvonaluk, de példányszámuk alapján is napról napra értékesebbek lesznek, azaz ha a gazdi nem csukja össze befektetésnek sem rossz egy SLR.

Viszont találtam egy érdekes adatot, melynek hallatán szerintem a tehetősek szemöldöke is fejbúbig szalad. Volt már róla szó, hogy a modell karosszériájának jó része különleges szénszál kompozitból készült. Tegyük fel, hogy kicsit nem figyel oda az arab herceg miközben fordul ki a Harrods mögül és lekoccollja az autója orrát, cserélni kell a géptetőt. Mi a tipp, mibe kerül csak ez az egyetlen alkatrész? Ááá… nem. Sokkal több. 50 ezer euró, azaz ~15 millió forint. És akkor még le is kell festeni…

Mellettem az utódom

forrás: Mercedes Benz, wikipedia

Az amerikai kultúrának egyik alappillére az ősi rivalizálás, azaz, hogy valamely módon borsot törjenek a konkurens piaci szereplők egymás orra alá. Coca-Cola vs. Pepsi, McDonald’s vs. Burger King, Nike vs. Reebok, hogy csak párat említsek azok közül, akik fél szemüket folyton a másikon tartják, hol lehetne egy kicsit odaszúrni a vetélytársnak.

És hát ugye ott van az autóipar, amitől amerikaibb dolgot nehéz lenne említeni, azon belül is pld. a Camaro vs. Mustang csatározása.

Rivalizálni lehet kegyetlen/tisztességtelen eszközökkel, és lehet szépen, elegánsan, hisz alapvetően ha jól csinálják a dolgot úgy foroghat a cég neve, hogy a konkurens vevők is elégedetten csettinthetnek az eredményt szemlélve.

Az idén 50 éves Mustang tiszteletére a Chevrolet állt elő egy kedves gesztussal, aminek láttán megmondom őszintén és férfiasan én elérzékenyültem.

Mark Reuss a GM globális termékfejlesztési részlegének ügyvezető alelnöke emlékezett arról, hogy épp 50 éve annak, hogy a Chevrolet Camaro és a Ford Mustang a létező összes helyszínen folyamatosan csatáját vívja. Ezen két modell állandóan azon van, hogy a versenypályától az utcáig csapást mérjen a másikra, mely küzdelem hozzájárult ahhoz, hogy napjainkra mindkét modell kiváltsa az emberek csodálatát és elérhesse, hogy népszerű piaci szereplők lehessenek.

Azzal, hogy a Ford 50 évvel ezelőtt megalkotta a Mustangot egy új kategóriát hozott létre (pony car), mely egy kedvező árú, sportos, szinte bárki által elérhető autó lett. Három évre rá a nagy rivális Chevrolet közvetlen vetélytársat állított a Camaro képében és ezzel megkezdődött az autóipar egyik leghosszabb ideje folytatott harca.

A mostanában bemutatott új, 2014-es Camaroval a Chevrolet alaposan belecsapott a lecsóba és ezzel új fejezet kezdődött az évtizedek óta húzódó, a „csokornyakkendő” és a „kék ovál” közti háborúban.

Annak ellenére ugyanakkor, hogy a küzdelem végső soron a vevőkért, a piacokért, a pénzért és a profitért folyik a Chevrolet igazán nemes tettre szánta el magát. Nem ellenségek ők, pusztán ellenfelek, így a tisztelet mindenképp kijár a másik félnek is, és a nevezetes évforduló alkalmából az alábbi képet készítették gratulációként Henry Ford „gyermekének”:

Az egészséges küzdelem tehát nagyszerű dolog mivel ez az alapja a folyamatos fejlődésnek, a jobbnál-jobb teljesítmény elérésének. Ken Gross autóipari újságíró így fogalmazott: „A verseny jó, mert mindig nemesíti a fajtát. Fogadni mernék, hogy ez a két név az elkövetkező 50 évben is folytatni fogja véget nem érő csatározását.”

Legyen így, mert azzal mi autókedvelők csak jól járunk. Boldog születésnapot Ford Mustang!

Néhány héttel ezelőtt egy ismerősöm azzal hagyta itt nálam a laptopját, hogy nézzem már meg mi lehet a baja, ha tudok vele kezdeni valamit annak nagyon örülne, ha nem, akkor legalább a HDD –t vegyem ki belőle a képek miatt, aztán akár ki is dobhatom a fenébe.

A kérdéses gép egy Dell Inspiron n5030 –as volt és a mutatott hiba akként jelentkezett, hogy bekapcsolást követően a képernyő sötét maradt ellenben a masina égtelen sípolásba kezdett, ütemesen hetet pittyent, aztán kicsit várt és kezdte elölről az egészet.

Próbáltam kérdezősködni a gazdájánál, hogy emlékszik-e valami kiváltó okra, ami óta a jelenség fennáll (a szoftveres hibát elég gyorsan kizártam, nem hinném, hogy egy sérült driver, rossz windows, ne adj isten meghalt BIOS ilyen hibajelet küldene), de komolyan felmerült bennem a gondolat, hogy esetleg valami ragacsos dolog ömlött a billentyűzetre és valamely gomb beragadására reagált így a gép.

Miután ilyen közvetlenül kiváltó ok nem rémlett az ismerősömnek mondtam neki, hogy hagyja itt, aztán ha időm engedi megnézem mit tehetek.

Korábban próbáltam már keresgélni az interneten a témához kapcsolódóan, de a találatok nem sok jóval kecsegtettek. Ügyes kereső-kifejezések kombinálásával elég gyorsan meglett a probléma, hisz sajnos nem egyedi jelenséggel álltunk szemben, hanem egy típus hibáról volt szó, mellyel tele vannak a fórumok és „seven beeps problem”, vagy „seven beeps error” néven bárki rá is kereshet.

A lényeg: fent említett n5010 és n5030 típusú gépekre jellemző egy gyártási hiba, melynek következtében az alaplapra integrált videochip az idő előrehaladtával elveszti azzal a kapcsolatot, így hiába működne amúgy rendesen a gép egyszerűen nem tud képet adni és a sípolással ezen problémáját juttatja a rendszer a gazda tudomására.

A feladat tehát látszólag egyszerű: a szóban forgó chippet vissza kell forrasztani az alaplapra. Igen ám, de tekintve, hogy ez egy körömnél nem nagyobb lapka mely egy nyákon nyugszik nem arról van szó, hogy keresünk egy leszakadt drótot aztán pákával megheftizzük a rendszert és kész, itt az elégtelen csatlakozási pontot megtalálni sincs esélyünk, így más megoldáshoz kell folyamodnunk.

A Youtube tele van okosságokkal a témához kapcsolódóan, melyek megvalósítása eltérő ugyan, de a cél ugyanaz. Fel kell hevíteni az alaplapot, majd hagyni kell visszahűlni és kis mákkal az olvadt kapcsolat úgy heged vissza, hogy a korábban megbomlott egység helyre áll és a gép főnix madárként támad fel hamvaiból.

Ha valakit érdekelnek a megoldási javaslatok az böngéssze a videomegosztót, van ott mindenféle trükk (csak jelzem a pokrócba csavarós nekem nem működött), ezeket nem részletezném, inkább elmondom én hogy csináltam, ilyet ugyanis nem találtam az említések közt.

Először is a laptopot atomjaira kell szedni, ami ijesztően hangzik ugyan, de mivel jól szerelhető a gép egy csavarhúzó és kis odafigyelés mellett bárki meg tudja lépni ezt a lépcsőt. A mikénthez én ezt a leírást használtam, tökéletes: LINK

Miután kezünkbe kerül a pőre alaplap következik a lényeg, a hevítés. A tippek nagy része arról szól, hogy az alaplapot egyszerűen be kell tenni a felforrósított sütőbe, aztán várni kell, majd hagyni kihűlni, de én ezt nem tudtam kivitelezni tekintve, hogy 385 Celsius fokot ajánlanak hőmérsékletnek amit 8 percen keresztül kéne tartani, és az én sütőm teljesítménye ennek közelében sincs. Hőpisztolyom (pláne infrás hőmérőm) megint nem volt, kézi fáklyám sem, de akkor hogy csináljak meleget?

Tekintve, hogy már az oviban is Trust Me, I am an engineer! volt a jelem kétféle metódust is kieszeltem, s mivel tudtam, hogy a fennállónál nagyobb kárt nem csinálhatok bátran vágtam bele a műveletbe.

Először is alufóliából két lapított gombócot formáztam és az alaplap alább karikázott pontjaira nyomtam. Sajnos nem tudtam megállapítani, hogy a két chip közül melyik felel a kép megjelenítéséért, de mivel az tuti, hogy a kettő közül az egyik az, ráadásul a hűtőbordák is ide futottak tudtam, hogy nem tévedek a célpont belövésével.

Szóval a gombócokat elhelyeztem, elővettem a vasalót és azt a legmagasabb teljesítményre állítva 20 percen keresztül járatva a fóliára helyeztem. Remekül megállt rajta, nem csúszkált, nem billegett így bátran hagytam, hogy dolgozzon, a vasaló csinálta a hőt, az alu vezette azt és bár fogalmam sincs, hogy egy vasaló talpa hány fokra hevül, de abban biztos voltam, hogy a hő koncentráltan éri a célterületet így reménykedtem a hatékonyságban.

Az idő leteltével a vasalót és a gombócokat eltávolítottam (halkan jegyzem meg azért ennyi idő alatt a fólia bitang meleg lett) és vártam, hogy hűljön a rendszer. Közben azon morfondíroztam, hogy vajon elég lett-e az előállított hő, így tovább pörgettem a fogaskerekeket, mit is kéne csinálni, hogy biztos legyek a dolgomban, és ha már szét van szedve a gép inkább most, minthogy kezdjem később elölről az egészet.

Azt találtam ki, hogy az alaplapot függőlegesen fejre állítottam (ezzel a chip lefelé nézett) és elővettem egy teljesen közönséges öngyújtót, aminek tüzét maximálisra vettem. A chippet a láng fókuszába helyezve (nem a lángban van a legmelegebb, hanem felette, annak fókuszában) néhány másodpercig hevítettem a célterületet, majd gyorsan visszafordítva a lapot a korábbról megmaradt fóliagombóccal erősen nyomni kezdtem kihűlésig. Ezt már csak egyszer-egyszer csináltam, hisz így azért olyan hőt lehet előállítani, ami ha nem téríti észhez a részecskéket akkor nagyjából már semmi.

A folyamat végeztével ablaktisztítóval átitatott vattával áttöröltem a környéket, a laptop belsejét portalanítottam majd a sorrendiséget betartva szépen összeraktam a gépet.

Izgatottan nyúltam a bekapcsoló gombhoz, de ahogy a képen is látszik az igyekezet nem volt hiábavaló.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem kizárt az, hogy előbb-utóbb a probléma ismét előjön, hisz itt nyilván olyan hiba okozza a bajt, ami gyárilag kódolja az eshetőséget. Nem kizárt, hogy maga a hűtési rendszer lett alulméretezve, azaz a tűzforró chip egyszerűen kiolvasztja magát a helyéről, mint az első generációs X-Box –ok esetében volt tapasztalható. Az is lehet, hogy rossz volt az anyagválasztás, a használt kötőanyag nem bírja az idő múlását (vagy már a normál üzemi hőt sem), vagy a fene tudja hol a baj, de az biztos, hogy alapesetben csak az egész alaplap cseréje hozhatna megnyugtató megoldást.

Ha valaki hasonló szituációba kerülne gépével (ez más típusra is igaz lehet, nem csak a DELL –nél jöhet elő) javaslom, hogy próbálja ki a fenti módszert, hisz attól rosszabb már biztos nem lesz a gépe, mint amilyenné vált. Ha sikerül a dolog jó eséllyel még évekig használható lesz a laptop különösebb gond nélkül, de ha másra nem is jó az eljárás az adatok könnyedén kimenthetők míg él a rendszer, aztán bírja amíg bírja.

Kis kézügyességet igénylő ingyenes módszer, nyugodtan ki lehet próbálni. Arra viszont kérlek vigyázz, hogy a nagy igyekezetbe ne gyújtsd magadra a házat, annyit talán nem ér!

Megmagyarázom. Az úgy volt, hogy a napokban felgyúlt bennem a szokásosnak nevezhető „Mit kéne főzni?” típusú kérdőjel, amikor arra jutottam, hogy chilis babhoz lenne kedvem. A hűtő és a beépített szekrény tartalmát átbogarászva viszont konstatáltam, hogy az alapanyagok viszonylag hiányosan állnak a rendelkezésemre, ami fix pontnak volt tekinthető az a darált hús volt, viszont minden másért a bolt felé kellett volna vennem az irányt. Mivel egyrészt lusta voltam, másrészt meg éhes helyettesítő termékek után néztem, és azokat összeválogatva kreáltam ezt a remek kis fogást.

A babot lencsével pótoltam, a kukorica helyébe a sárgarépa lépett, míg a Chili con Carne alapot a Bolognai alap váltotta és tada.wav, ez lett belőle.

Elkészítése igazán gyerekjáték, lássuk a folyamatot dióhéjban. Egy közepes hagymát megpucoltam, apróra vágtam és egy löttyintésnyi olajon megdinszteltem. Én most is, mind mindig tettem alá egy kis felkockázott szalonnát is, nekem az olyan alkotója az ételeknek, mint másnak a só, már –már fűszerként használom majd minden sós ételhez.

Ezt követően rátettem a két nagy maréknyi darált húst és azt lesütöttem, közben sóztam, borsoztam, és mindenféle zöldfűszerrel megtámogattam: ment hozzá csipetnyi oregánó, bazsalikom, de tényleg mindegy, ami van otthon.

Mikor ez is megvolt hozzátettem a felkarikázott répát, a lencsét majd kisvártatva a vízzel elkevert bolognai alapport. Összekevertem és lefedve lassú tűzön főztem, míg az egész kicsit beűrösödött, ill. míg a répa is megpuhult. (A lencsével különösebben nem foglalkoztam, hisz volt itthon egy doboz konzerv lencse, az meg van főve, szinte csak össze kellett melegíteni a többi komponenssel, természetesen ha valaki száraz lencsével dolgozik, az készítse elő, mert mire itt megpuhul a többi elemnek annyi, tuti szétfő minden.)

Amikor úgy gondoltam, hogy a répa már pont jó (nekem fog kemény) levettem a tűzről és ízlésesen kitálaltam, lágy kenyérrel perfekt kis egytálétel kerekedett belőle.

Ha nagyképűen akarnék fogalmazni azt mondanám, hogy ez afféle kreatív konyha volt, ha meg degradálóan, akkor azt, hogy afféle kollégista kaja lett belőle. Végső soron teljesen mindegy, hogy minek nevezzük, a lényeg, hogy finom volt, gyorsan meglett és garantáltan jól is lehet tőle lakni. Egy próbát mindenképp megér, ha vannak otthon eltérő elemek érdemes azokkal is kísérletezni. Jó főzőcskézést!

Ha jól sejtem minden valamire való geek és apple fan túl van már fent nevezett film megtekintésén, de mivel jómagamat egyik táborba sem sorolom talán megengedhető, hogy nálam csak most került terítékre.

Eredetileg könnyed, ebéd utáni kikapcsolódásnak terveztem a mozit és azt sem hittem, hogy írni fogok róla, de mégis sort kerítek rá, melynek két oka is van. Az egyik az, hogy sokan húzták a szájukat a film kapcsán, iMDb –n sem szerepel túl jól mégis, számomra nagyon kellemes csalódást okozott, igazán tetszett. A másik dolog, hogy ez a film bizony – szerintem – többről szól, mint az apple születése és Jobs produktív évei. Nem kritikát szándékozom írni – ennek legfőbb oka, hogy baromira nem értek ilyen szinten a filmekhez és lám, hiába a negatív kritikák nekem mégis tetszett, azaz kb. semmit nem érnek az ilyen jellegű leírások – hanem kiemelnék néhány dolgot, ami elgondolkodtatott és talán nem túlzok, ha azt mondom, mindenki nézze így (is) a filmet.

(Hangsúlyozni szeretném, hogy nem az a néző voltam aki az apple –lel és Steve Jobs –szal kel és fekszik, számomra nem jelent többet a cég mint egy tech gyártó, Jobs pedig mint annak a volt főnöke.)

Ami engem megérintett a történetben az az üzleti élet kegyetlensége, melyet valóban csak zsarnokok képesek átlátni és irányítani. (Hogy az üzleti életet ilyen szinten a zsarnokok teszik-e kegyetlenné, vagy a kegyetlen üzleti élet teszi zsarnokokká a vezetőket, esetleg ez a két dolog együtt jár és csodás szimbiózisuk a mindennapok része talán nem tisztünk megítélni nekünk, átlagembereknek.)

Ez a film valójában egy tananyag, oktatási melléklet is lehetne gazdasági tanulmányokat folytató hallgatók számára és én megtekintését kötelezővé tenném még akkor is, ha olykor sarkít, túloz és nem lehet teljes, hisz a film időtartama korlátos.

• Ha nem tudod, hogy mi a különbség egy magáncég és egy tőzsdei cég közt feltétlen nézd meg a filmet, ki fog derülni.
• Ha azt hiszed, hogy léteznek kellemes nagyfőnökök, akikkel az alkalmazottak kedélyesen elpacsizgatnak, az eredmények pedig majd jönnek maguktól szánj 2 órát erre a mozira az életedből és megvilágosodsz majd, hogy mennyire nem így van.
• Manapság, amikor az egyetemek ontják magukból a marketing „szakembereket” hajlamosak vagyunk elbagatelizálni ezt a tudományt pedig jobb, ha tisztába tesszük a dolgokat, amiben ez a film sokat segít. Nem a cég csinálja a marketinget, a marketing csinálja a céget. Ez hatalmas különbség! Ez régen is így volt manapság pedig fokozottan igaz. Észre sem vesszük, de a marketing jobban behálózza életünket, nagyobb hatással van a hétköznapjainkra, mint bármi más.
• Szintén kicsit szakmai kitekintés (de a hétköznap emberének sem árt számot vetni a dologgal) a víziók és jövőképek kérdése. Ezt a fejezetet úgy emlékszem még a közgázon is meglehetősen nagyvonalúan kezeltük, pedig őrülten fontos dolog. Ha egy cég nem tudja hová tart és nincs elképzelése arról, hogy oda milyen úton fog eljutni, az a cég halott. Mindig van előre, mindig van szebb, jobb, gyorsabb: út van csak, elérhető cél sosincs. Ezt a hétköznapok hőseinek is jó lenne a fejükbe vésni, klasszabb lenne a világ.
• Steve Jobs –ról mint emberről, mint vezetőről sokan, sokfélét írtak már, ami kb. abban egybehangzik, hogy ő egy látnok, egy zseni volt. Ez így is van, ő az volt. Tegyük hozzá, hogy egy faragatlan, gátlástalan, tahó zseni, így kerek a róla alkotott kép. A film is ezt sugallja és mivel nem hallottam még, hogy bármely forrás, család, ex kollégák ez ellen hivatalosan tiltakoztak volna gyanítom, hogy a tézis igaz. Az persze más kérdés, hogy ez a mentalitás mennyire volt oka a cég sikerének és felemelkedésének (gyanítom, hogy hatalmas része volt benne) és azt majd a nem is oly távoli jövő fogja eldönteni, hogy mire mennek majd nélküle.

Volt még egy üzenete számomra a filmnek és ez nem más, mint az inspiráció. Nem misztifikálnám túl a rendezést és a szereplőket, de engem baromira felpörgetett a film. Azt üzente, hogy higgy dolgokban és azt csináld meg. Mindegy mi az, de keress ilyen dolgokat az életben és ha az megvan akkor tréfát nem ismerve azt vidd véghez. Nem kell nagy dolgokra gondolni, mindenki a saját szintjén cselekedjen. Ültess egy fát, építs egy kerti padot, javítsd meg az öreg faliórát, újítsd fel a nagyi régi varrógépét vagy hozz létre egy világcéget, mindegy mit csak csináld! Ha minden napra kitűzöl ilyen apróbb, vagy nagyobb célokat sosem fogsz unatkozni, hited sem fogod veszteni és valószínű, hogy boldog is leszel. És ha elesel? Na és? Más is esett már el. Nem elesni szégyen, hanem el sem indulni. Állj fel és kezdd előröl! Számomra ezt is üzente ez a film…

Ashton Kutcher az én olvasatomban nem egy nagy formátumú katartikus színész, de ez a szerep elképesztően jól állt neki és nagyon hozta a figurát. Nem volt olyan jelenet a filmben, amikor ne akart volna Steve Jobs lenni, és ha csak az árnyéka látszott a távolban akkor is őt alakította. Nekem nagyon tetszett akárcsak a többi színész játéka.

Tényleg jó volt és ajánlom. Gyanítom, hogy a filmet érintő negatív kritikákat inkább azok véleménye alakította, akik az átlagosnál jobban ismerik a valódi történetet. Igaz, hogy pár dolog nagyon érintőlegesen van benne az alkotásban, pld. a Microsoft –os incidens, hogy ki lopott kitől és végül kinek van igaza csak pár másodpercet kapott, de jól van ez így, nem is ez a lényeg. Túl van rajta a világ, a tyúk és a tojás problematikája ma már kevésbé érdekes.

Steve Jobs –ot lehet szeretni és lehet utálni, viszont egyet el kell ismerni: a világnak szüksége van az ilyen emberekre.

A könyvet sajnos nem olvastam, - és tudom, hogy nem jó a sorrend, mert előbb azt kellett volna végig vennem - de azt hiszem arra is sort fogok keríteni. Most már igazán érdekel.

A holnap reggeli Ausztrál Nagydíjjal megkezdődik az idei Formula 1 –es szezon, mely az előzmények és beharangozók alapján gyökeres változásokat ígér. Az új szabályok és technikai módosítások alapjaiban forgatják fel az erőviszonyokat és ezek várhatóan izgalmasabb futamokat fognak eredményezni, mint az az elmúlt években tapasztalható volt.

Biztos vagyok benne, hogy aki nem követi annyira az eseményeket azok is hallottak már az új turbó korszak eljöveteléről vagy esetleg a fura orrokról, de ez csak egy szelete a változásoknak, számtalan egyéb helyen kellett belenyúlni a jól bevált konstrukciókba, és elnézve a híreket ez még a legnagyobbaknak sem ment kisujjból, jó pár csapat van, aki bevallottan el sem készült határidőre, ők kénytelenek lesznek szezon közben csiszolgatni a gépeket.

A változások érzékeltetésére a Red Bull készített zseniális animációt, amiben virtuálisan bemutatnak mindent, amit csak tudni érdemes az idei szabályokról és a technikai módosításokról. A kisfilm annyira látványos, hogy megtekintését annak is ajánlom, akit egyébiránt különösebben nem érdekel az F1 világa, a vizuális élmény ugyanis mindenképp garantált.

Hogy hogy sikerült az előírásokat átültetni a csapatoknak a gyakorlatba holnaptól kiderül, addig is klikk a kisfilmre, állakat aládúcolni, visítson a turbo:

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy szüleimnek hála a számítógépekkel elég fiatal koromban barátságot köthettem. Kezdtem egy Commodore Plus 4 –gyel mely még a régi Ofotérten keresztül Ausztriából behozva került hozzám általános iskolás koromban, majd kisebb-nagyobb szüneteket beiktatva egy 386 DX40 –el folytattam, aztán Pentium I és pár laptop következett.

Az igazi elmélyülés első éves egyetemista koromban következett mondhatni szükségből. Történt ugyanis, hogy mint minden mérnökpalántának nekem is el kellett sajátítanom a programozás csínját – bínját, mely tudás átadásával a felelős tanszék tiszteletben álló idős oktatója, Soós Feri bácsi volt megbízva. Soós Feri bácsi nem bonyolította túl a félév teljesítésének szabályait. Az volt ugyanis a rend, hogy minden órán írtunk egy kis Zh-t melyre jegyet kaptunk. Akinek a félév alatt 2 elégtelen összejött, az kezdhetett aggódni, akinek besikerült a harmadik is, attól érzékeny búcsút vettünk és máris lehetett élvezni egy fél éves szabadságot, azaz annak a félévnek annyi is volt. (Bolognai rendszer? Kredit pontok? Eltolt félévek? Viccelsz, bolondozol?)

Feri bácsihoz csak néhány adalék: Afféle igazi, régimódi tanárember volt, akinek már puszta jelenléte is tekintélyt parancsolt melyet tudása még inkább megkövetelt. Ő simán besétált zsebre dugott kézzel az előadóba, majd fejből telenyomta programkóddal a négy hatalmas elemből álló, motor mozgatta táblarendszert. Ő még az Enter –t ’kocsi vissza soremelésnek’ mondta, és amikor barátsággal ránézett valamely hallgatóra, hogy egy kérdésére feleletet kapjon, hát nem csak neki, de a komplett évfolyamnak kihagyott a szívverése. Hatalmas termete, ősz haja és bajsza máig előttem van. Nagy túrázó volt az öreg, így ennek megfelelően télen-nyáron bakancsban járt. Ahogy bőr cipője ropogott a gépek közt járkálva épp elég volt ahhoz, hogy a jelölt hölgyek/urak még csak gondolni se gondoljanak a puskázásra. Sosem felejtem el, egyszer jó szándékból megkérdezte az órán, hogy lenne-e kedve az évfolyamnak túrázni menni vele, ehhez mindösszesen csak három szabályt kellett elfogadni, melyet előre rögzített is: a., nem lehet dohányozni, b., nem lehet alkoholt fogyasztani, c., nem lehet csúnyán beszélni. Ha jól emlékszem a kirándulás érdeklődés hiányában elmaradt. :-)

Utólag visszagondolva, de jó világ is volt az… Innen is, őszintén üdvözlöm a tanár urat!

Szóval megkezdődött a félév, jöttek a kis Zh-k, és gyenge kezdést követően (kettőből két elégtelen iromány) úgy ítélte meg a család, hogy a gyerek jövője érdekében nem lenne hülyeség beszerezni némi hardware -t, mert a fejben való Turbo Pascalozás (akkoriban azt tanultuk) nem túl hatékony módja a gyakorlati programozási ismeretek elsajátításának, így vettünk egy gépet, hogy legyen min gyakorolni.

Van már talán 3 éve is, hogy utoljára deszka volt a lábamon, de ezen a télen elhatároztam: ha törik, ha szakad, valahol csúszok egyet. Tekintve, hogy a hazai hóviszonyok finoman szólva sem kedveztek a téli sportok szerelmeseinek kicsit távolabb kellett néznünk, így cimborám tanácsára a szomszédos Tátra mellett tettük le a voksunkat, annak is Chopok csúcsát választva.

Balra a Chopok, jobbra az északi oldal a fekete pályákkal. A csúcsra fel lehet mászni, de azért ne a műanyag síbakancsban próbáld.

Ezen a terepen még nem jártam, de látva a térképet nem volt kétségem, hogy jó mulatság lesz, hisz nagyon kiterjedt pályarendszer várja az oda látogatókat.

Korán indultunk, de nem elég korán, hisz fél 9-re, mire kiértünk a felső parkoló már tele volt, így nem engedtek minket odahajtani. Ez azért volt kellemetlen, mert az alsó parkolóból csak tárcsás felvonóval lehet feljutni a rendes beülősökig, ami deszkásnak kb. mint ördögnek az ezüst ionokkal megfűszerezett tömjénfüst. Személy szerint egyszerűen rühellem a dolgot, nagyon nem szeretek vele menni, hisz induláskor hatalmasat ránt, ami egy síelőnek kezelhető feladat, egy egy lábon a deszkán álló kísérletezőnek viszont nem egyszerű mutatvány. Miután előttem kb. negyedszer esett ki egy lány a felvonóból kezdett az adrenalin szintem nehezen tolerálható magasságokba szökni, de úgy voltam vele, hogy ismerni úgysem ismer senki, röhögjenek csak bártan én nekivágok. Szerencsére annak ellenére, hogy igen rég volt a lábamon a snowboard egy elrontott induláson túl nem volt gond, a következő tárcsa gond nélkül felvitt.

Onnantól kezdve a hegy móka és kacagás, ugyanis a terep meglehetősen jó, szép és új infrastruktúrával van ellátva. 35 euróért (+2 euro kártya depozit) egész nap lehet utazgatni a kiterjedt felvonó hálózaton, amiből többféle is rendelkezésre áll, az eligazodást korrekt térképek segítik minden megállóban.

Ami a pályát illeti: a csúcsra érve (2024m re visz a felvonó) kétfelé lehet elindulni a gerinctől északra és délre. Északi irányban vannak a nehezebb, fekete pályák, délre a pirosak és kékek. Én ezeket választottam, főként mert nekem a deszkázás inkább szól az élvezetről (nagy ívben, a pálya teljes szélességét kihasználva, kanyarogva csúszni), mint arról, hogy beleálljak a lejtőbe és eszelős tempóban zúgjak lefelé. Ezen igényemet bőséggel kielégítette a déli oldal, nagyon hosszan, változatos terepen lehetett haladni igazán szép környezetben. Kötöttségek nincsenek, számos kereszteződésben lehet pályát váltani, amíg lefelé csúszunk baj nem lehet, igaz mi nem egyeztettünk és elég gyorsan el is kerültük egymást a társasággal.

A gyenge tél ellenére a pálya nem volt rossz, ettől ezerszer rosszabb pályán is jártam már, holott akkor még természetes hó is volt. Itt a mű és a természetes hó egyfajta keverékével találkoztunk és ahhoz képest tűrhető volt, ugyanakkor a nap végére gyakorlatilag jég és bucka volt már csak, ami nem épp ideális.

Az időjárás egyébként kegyes volt hozzánk, bár az ugye nem titok, hogy a Tátrának saját mikroklímája van, ami tud meglepetéseket okozni. Lent ragyogó napsütés, fent olyan köd, hogy az orrunkig sem láttunk. Aztán gondol egyet, a köd eloszlik, és míg suhansz a pályán lefelé egyszer csak felhőpamacsba ütközöl ezzel a látótávolságot minimálisra redukálva. Elég izgi…

Itt épp eloszlott fent a köd, de a lábunk előtt már felhők hevernek

Összességében igen kellemesen éreztük magunkat, 15 óra magasságára kellően el is fáradtunk és leszerszámozás és pakolás után fél négy körül indultunk is haza.

Jó terep, komolyan megcsinálva és fenntartva, nekem nagyon bejött, ajánlom másnak is.

És akkor az ember - úgy gondolta - legyőzte a természetet

Nagy kár, hogy rendes út nincs arrafelé értve ez alatt, hogy bár a távolság nem nagy (170-180 km) azért egy 3 órás úttal nyugodtan számolni lehet és még most szinte tavaszi időben mentünk, nagy hó esetén már – már értelmetlen az időtáv miatt nekivágni is, hacsak nem több napos ottlétet tervez valaki.

Szép volt, jó volt, ez a terep is megvolt. Ha legközelebb pályát keresünk tuti, hogy a Chopokot sem felejtjük ki a számításból.

Andrew Whyte angol fotós a „The LEGOgrapher” című sorozatában dokumentálta egy bátor, magányos LEGO emberke fotós kalandjait. Igazából emberünk nem csinált semmi bonyolult dolgot, mondhatni bárki csinálhatná utána. Egyszerűen arról van szó, kipattant a fejéből egy jó ötlet, mely szerint amerre ő járt fotózni a 365 napos projektje során (mely projektek egyre népszerűbbek internet szerte manapság, hisz az alkotó rá van kényszerítve, hogy mindennap kattintson legalább egy értékelhetőt, ami komoly inspirációt jelent a gyakorláshoz) készített egy sajátos perspektívából fotózott képet a nála lévő figurával is.

Érdekesség, hogy a képek egy iPhone 4S –sel készültek, tehát a kreativitáson kívül tényleg nem sok extra kellett ahhoz, hogy a jópofa alkotások elkészüljenek.

Whyte kiemelte, hogy a LEGOgrapher hirtelen ötlettől vezérelve elkészített, spontán fotói épp ellentétesek azokkal a képekkel, melyek amúgy a specialitásai, (a hosszú záridővel megkomponált éjszakai képekkel) de nagyon élvezte kis barátjával a munkát.

Remek ötlet, zseniális beállítások, aki gondolja próbálja utánozni.

via: boredpanda.com

további képek: itt

Az a jó a technológiai iparban, hogy mindig van valami, amivel aktuálisan be lehet bolondítani a népet, aztán ha a gerjesztett igény egybe esik a fogyasztói elvárással máris kialakult a WIN-WIN szituáció -> a gyártó sem hal éhen és a fogyasztó is úgy érzi olyan dologhoz segítették hozzá, ami nélkül már nem is élet az élet, és hajlamos lesz elhinni, hogy a termék beszerzésétől kezdődően gyökeresen megváltozik az élete azaz másnaptól minden szebb és jobb lesz.

Persze a gyártók kísérlete nem mindig racionális és egyértelmű, azaz nehezen magyarázható, hogy az adott újdonság miért is jó nekünk, de próbálkoznak serényen, aztán van, hogy bejön dolog, van hogy nem.

(Kis kitérő, de az aktuális kedvencem a homorú TV. Kezdetben voltak ugye a domború CRT képcsöves tévék, amiket pénzt és kutatási időt nem kímélve előbb kisarkítottak, majd kilapítottak. A szuper sarkított készülékeket leváltották a lapostévék, aztán a még laposabbak, majd 3D költözött beléjük, de mivel ez nem nagyon kellett senkinek, most új idea van: a homorú tévé a tuti, azt kell venni lehetőleg 4K felbontással, és ne is törődjön vele a vevő, hogy tartalom rá szinte nulla, ésszerű érv, meg hogy minek is ez pláne nincs. A fő, hogy vegyék a népek, mert az jó… De térjünk is vissza az eredeti mondanivalóhoz.)

A másik ilyen csuda technológia a 3D nyomtatás, amit lassan évek óta hallunk a csapból is folyni, aztán hiába nézem az akciós Tescos újságot még mindig nincs belőle tömegeknek szóló konzumer termék. Hogy kell-e egyáltalán arról már egyszer itt elmélkedtem, de addig is, míg kiderül kinek volt igaza a gyártók nem alszanak. Most a Honda jött elő ugyanis azzal, hogy néhány koncepció autójának a 3d nyomtatáshoz szükséges file –it szabadon elérhetővé teszi. Természetesen nem egy 1:1 aranyú működő modell elkészítése a cél, de ha valaki egy Fuya-Jo, FSR Concept, Kiwami, Puyo, vagy NSX Concept –et szeretne magának kis méretben nyomtatni az mostantól ezt is megteheti. A kérdéses állományok a honda-3d.com honlapon találhatóak, ott tessék szemezgetni ha már a frissen beszerzett nyomtatóhoz csak egy jó kis CAD file hiányzik.

Honda Fuya-Jo Concept - Ez olyan szép, hogy egy ilyen mindenképp kell otthonra

Techdemónak az ötlet tökéletes és persze arra is kiváló lehetőség, hogy a Honda elmondhatja, hogy az elsők közt volt aki egy ilyenbe belevágott. Aztán meg ki tudja. Lehet, hogy néhány év és tényleg az lesz az általános, hogy autóért nem a kereskedésbe megyünk, hanem egy nagy nyomtató szalonba. Otthon kiválasztjuk milyen legyen, személyre szabjuk és a sarki 3D print üzembe lesétálva ott fog várni álmaink járgánya. Fura lenne, nem?

Kölyök korom óta, - amikor is általános iskolás koromban megkaptam az első számítógépemet ami (for the record) egy Commodore Plus4 volt – foglalkoztat a számítógépes grafika és képalkotás világa. Jól emlékszem, akkoriban még BASIC nyelven kódoltam a sorokat, hogy a képernyőn feltűnjön egy helikopter (Papám nézte, nézte majd megszólalt: remek és akkor most mi lesz? Mikor száll fel?), aztán a PC érában a Corel Draw és a Corel PhotoPaint következett. Egyszer olyan perverz gondolatom is támadt, hogy Paintben, pixelenként fogok összerakni egy képet, és a tesómmal (nem viccelek) napokon keresztül mást sem csináltunk, csak egy rajzfilm részlete alapján Balu kapitányt pöttyentgettünk a képernyőre. Nem adtuk fel, megcsináltuk, de így utólag belegondolva nem voltunk komplettek, hatalmas munka volt…

Később eljött a 3DStudio Max ideje, közben a rajz és fotómanipulációs programok is sokat fejlődtek. Magam, mint lelkes amatőr szívesen próbálgattam az új funkciókat, autodidakta módon tanultam a fogásokat, majd amikor az egyetemen beleástam magam a marketing világába kombinálni kezdtem a két dolgot. Mindig érdekelt a reklám, a logo- és arculattervezés területe, így e téren is próbálkozni kezdtem. A Photoshoppal – és hű segítőjeként, legalábbis nálam – az Inkscape –pel szoros barátságot kötve egy jó éve pályázatokon is indulni szoktam és most el is könyvelhettem első apróbb sikeremet, egy megbízáson 92 pályázatból shortlistre került az egyik munkám, azaz bekerültem az első 10-be, így be is zsebelhettem a maximális pontszámot.

Végül nem én nyertem, de én ennek is örülök, egy kis pozitív visszacsatolás sosem árt az embernek, hogy tudja: egyrészt nem feleslegesen tologatja a pixeleket, másrészt, hogy jó úton jár, még az is lehet, hogy másnak is tetszik, amit csinál.

Néhány újabb és jobban sikerült munkámat a Béhance –re is fel szoktam tölteni, ha valaki akarja, ott követheti a „munkásságom” grafika, illusztráció, stb. területén.

Nem vagyok profi, sosem tanultam a dolgot hivatalosan, amim van tudás az csak úgy rám ragadt, de nagyon élvezem a témával való foglalatosságot. Aztán ki tudja. Még az is lehet, hogy egyszer az én pályázatom lesz a nyertes! :-)

NGM: "Magyarországon több tízezren azért nem tudják átvenni a diplomájukat, mert bár államvizsgáztak, a szükséges nyelvvizsgát még nem tudták megszerezni. Ezért a Nemzetgazdasági Minisztérium 3 milliárd forintos keretösszegből "Diplomamentő" néven képzési programot indít. A program célja, hogy a diploma megszerzésével javuljanak az érintettek esélyei a munkaerőpiacon."

origo: „Közel 50 ezer olyan sikeres államvizsgát tett ember van, akinek csak azért nincs diplomája, mert nem tudta megszerezni a nyelvvizsgát. Nekik az állam ad fejenként legfeljebb 300 ezer forintot, a diáknak csak a nyelvvizsgát kell állnia.”

Vegyük észre: Az állam az adófizetők pénzéből megint olyanokat támogat, akik bőven bizonyították, hogy teljesen érdemtelenek rá. A mai világban, aki nem képes gimnáziumi tanulmányai során, vagy azt követően 3-5 év alatt saját ereje révén letenni bármely nyelvből egy középfokú nyelvvizsgát, az nem állami segítséget érdemel, hanem szánalmat.

Fura mód megint fordítva ülnek a döntéshozók a lovon. Az a diplomás, aki magától teljesít mindenféle követelményt, megszerzi a nyelvvizsgát (és tegyük, hozzá sok esetben ez úgy megy, hogy mivel az iskolai nyelvoktatás teljesen alkalmatlan feladata ellátására, a szülő nyúl a zsebébe és magántanárhoz vagy nyelviskolába járatja önköltségen a gyereket) az tudomásul van véve, az el van fogadva, az nem kap semmit. Aki cseszik rá, elvégez 5-6-7 év alatt egy büfé – Pesti Est szakot valamelyik egyetemen, de a nyelvvizsga abszolválása már nem fér bele a fesztiválok között rendelkezésre álló időbe, az majd most kap állambácsitól – áttételesen – 300 ezer forintot, mert jaj szegény, hát mi lesz így vele a munkaerőpiacon?

Azon a munkaerőpiacon, ami – pláne manapság – százszor komolyabb kívánalmakat és felkészültséget követel meg a pályázóktól, mint egy ímmel-ámmal megszerzett nyelvvizsga, és ha az nem ment, hát majd akkor hogy fognak menni a napi gyakorlati kihívások, ahol majd nem lesz Czomba Sándor bácsi aki segít…

Nem azt kéne (kellett volna már rég) tisztelt döntéshozók - ha már úgyis olyan jól állunk-, hogy ezt a 3 milliárdot odaadjuk az oktatási rendszernek a nyelvtanítás fejlesztésére, és aki nem tud általa az államvizsgáig felmutatni egy nyelvvizsga bizonyítványt, azt engedjük útjára és egy OKJ-s tanfolyamokat tartalmazó listával búcsúzzunk el tőle ünnepélyesen?

Még valami. Az új diplomamentő rendszerben:

„Motiválják az intézményeket arra, hogy minél többen tegyenek sikeres nyelvvizsgát a képzés után, és ha nem éri el a kellő százalékot a sikeres vizsgázók száma, a támogatás utolsó részletét nem fizetik ki.”

Ezt lefordítom magyarra, hogy mindenki megértse. Mivel a képzésben résztvevő nyelviskoláknak nagyon kell ez a személyenkénti 300 ezer Ft senki nem fogja hagyni, hogy ne fizessen az állam egy itt is elbukó diák miatt, mindenki át lesz rugdosva a vizsgán okosba, így a képző is jól jár és a diák is papírjánál lesz. Persze az ebben az esetben már senkit nem fog érdekelni, hogy ezzel a húzással több 10 ezer új „diplomást” zúdítanak az amúgy is telített munkaerőpiacra, igen, azok közé is, akik a saját erejük révén megszerzett nyelvvizsgapapírral sem, vagy csak nehezen találnak munkát. Remek lesz, de a kérdésem továbbra is csak ennyi:

Miért megint az jár jól, aki nem érdemli meg?

Van úgy, hogy egy munkáltató felismeri azon tényt, hogy munkavállalói aktivitását, munkakedvét, hangulatát fokozhatja, ha az alkotó tevékenység számára egy olyan inspiratív munkakörnyezetet teremt, ahonnan szó szerint haza sem akar menni az ember fia/lánya, élvezi azt, hogy bent lehet és a feladataira koncentrálhat.

Jellemzően ezek a cégek olyan területen tevékenykedek mely a kreativitáshoz, informatikához, designhoz kapcsolódnak, így szoftverfejlesztők, ügynökségek, tervezőcégek azok, melyek élnek eme látványos eszközökkel.

A google sokszor idézett és bemutatott képei már számtalanszor bejárták a világot, most mutatok másik két céget, akik szintén nem pazarolták a pénzt és az ötleteket az új irodaházuk berendezésekor.

Az első a twitter, a népszerű cset/mikroblog/ki mire használja szolgáltatója, akik San Franciscoban rendezték be új főhadiszállásukat. Két emelet egy 1937-ben épült art deco stílusú épületben, melyen belül hatalmas, világos terek kerültek kialakításra. A dolgozók nincsenek boxokba, szobákba kényszerítve, nincsenek fix asztalok, mindenki ott dolgozik ahol akar, így is segítve az ötletek szabad áramlását és a kooperációt.

Egyéb lehetőségekkel sem fukarkodtak a tervezők és a belsőépítészek, van jógastúdió, fitneszterem, játékszoba és még egy szellős tetőkert is. Azt hiszem kevesen utálnánk a hétfőket és a munkaidő végét sem várnánk annyira ha ilyen helyen dolgozhatnánk:

A másik cég aki szintén nemrég grundolt egy új HQ –t a képmegosztásban utazó Pinterest. Ők egy régi raktárépületet alakítottak át és újítottak fel szinte teljesen azért, hogy kellemes környezetben szárnyalhassanak az ötletek. A helyszín szintén San Francisco és a képeket elnézve ez sem az a tipikusan szürke, ingerszegény környezet.

Nem kérdés, hogy az ötleteken túl azért egy ilyen létesítmény összerakásához pénzre is szükség van, mégis azt hiszem, hogy jó gondolatokkal és akarattal sok helyen fel lehetne dobni az alkalmazottak kedvét mely a cég iránti lojalitásukra is kedvező hatással lehetne. Tudom, hogy itthon is vannak hasonló koncepció mentén kialakított alkotó műhelyek, de sokkal több kellene, van még hová fejlődnünk. Tippeket begyűjteni talán a fenti képek is segíthetnek. Cégvezetők: hajrá!

via Airows

Miközben lelkesen gyűjtöm a szép és különleges autók képeit, időnkét egy-egy fotóra a szokásosnál is jobban rácsodálkozok. Jellemzően ezek azok a képek, melyeken egy adott modell sok-sok évvel ezelőtti régebbi változata a mai megfelelőjével együtt szerepel. Mutatok pár képet, mely azt bizonyítja, hogy a mai szemmel megszokottnak hitt méretek micsoda monstrumoknak is számítanának a múltban és kicsit morfondírozok rajta, hogy van-e ennek értelme.

Kezdjük egy kis időutazással. Az autózás valamivel több, mint 100 éves története lelkes amatőrök, álmodozó profik kezei közül kikerülő „tákolmányokkal” kezdődött. Akkoriban a fő cél nem a szépség, vagy a méretek racionalizálása volt, hanem a „jó az, csak menjen” filozófia követése lehetett. Nyilván egy korabeli gőzkocsitól senki nem várta el azt, hogy fantasztikus aerodinamikával kápráztassa a nagyérdeműt, már az is elég volt, ha az egyik faluból átdöcögött a másikba és a lakosság el is alélt. (Egyik fele az ámulattól a másik rendszerint a félelemtől. :-) )

Nagyjából innen indultunk

Aztán ahogy telt-múlt az idő, fejlődött a technika sorra jöttek a korszerűbb, racionálisabb megoldások mely szép, kényelmes, elfogadható méretű automobilokat eredményezett. Nem szabad feledni ugyanakkor, hogy az autó valahogy mindig is egyfajta péniszhosszabbító volt, a nemesség, az uralkodó osztály, az arisztokrácia mindig imádott hatalmas autókkal parolázni, nekik valahogy a kis autók sosem nyújtottak alternatívát így gyártották is nagy elánnal a batárokat, hisz pont ez a társadalmi réteg volt az, aki megtudta fizetni az új fajta helyváltoztató eszközt. A kisembernek erre ha akarta sem lett volna módja, így az ő igényeivel eleinte nem nagyon számoltak.

Az autók méreteinek alakulását nem csak a tudománytörténet, de a világtörténelem is befolyásolta. A háborúk utáni alapanyag és gyártóeszköz hiány furcsa megoldások születését eredményezte, hisz ezen kényszerítő körülményeknek köszönhetünk olyan mai szemmel nézve megmosolyogtató megoldásokat, mint a micro car –ok, cabinrollerek, de ide sorolhatók a woody –k és egyéb mini járgányok is. Ha nincs alapanyag, de a mobilitásra szükség van, valamit tenni kell és a derék mérnökök tették is a dolgukat, már persze ami tőlük tellett... De említhetnénk pld. az olajválság korát is, ami majdnem komplett autógyárakat döntött le a lábukról, hisz a féktelen motortérfogat növelés / és teljesítményhalmozás, mely a csodás muscle car –ok születését eredményezte egy csapásra halálra volt ítélve, hisz minek a hatalmas autó, ha nincs bele hajtóanyag?

Térjünk vissza az eredeti problémafelvetéshez és lássunk pár képet. Először nézzük a FIAT 500 –ast, az ikonikus kisautót, ami a retro autógyártás egyik legsikeresebb képviselője és mai napig cuki kisautóként gondol rá minden nagyvárosi shopping királynő. De vajon tényleg kicsi ez az autó?

Nos, ha az eredeti változat mellé állítjuk láthatjuk, valójában nagyon nem. Az ős kisfityó, amivel kb. az lehetett a gyártó célja, hogy a munkában megfáradt olasz polgártársat kanyargós sikátorok mentén elvigye A-ból B-be akkorára nőtt, hogy a pláza mélygarázsában csak azért lehet vele könnyen parkolni mert a többi autóval még nehezebb.

Vagy vegyük a Mini-t. Nomen est Omen, mondja a bölcs és Issigonis előtt tényleg az lebeghetett a tervrajzok papírra vetése közepette, hogy egy kicsi, de praktikus autót álmodjon meg. Nem is sejti a felületes szemlélő, hogy micsoda bravúros megoldások lapulnak a kasztni alatt, hogy a cél elérhetővé váljon és fogadok azt is kevesen tudják, hogy az eredeti Mini hordta a történelem legkisebb átmérőjű sorozatban gyártott autókerekeit, konkrétan gumi sem volt rá amikor a koncepció megszületett. És ma? Itt tartunk:

Kalandozzunk el egy kicsit a sportautók világába. Egy autó sportos karakterisztikájának alappillére az, hogy közvetlen visszajelzést adjon a vezetőjének az útról (feszes futómű, közvetlen kormányzás), a motorja legyen pörgős és nyomatékos. Mondhatnám, hogy afféle gokart érzést kell, hogy nyújtson, de nyilván egy autótól azért többet várunk, pld. ne ázzunk meg benne, vagy ha úgy adódik, hogy nem kívánt fizikai kontaktusba kerülünk egy tereptárggyal a túlélési esélyeink legyenek nagyobbak, mint egy aknamezőn bőrt rúgó focicsapatnak. Sokan elfelejtik, hogy egy sportautó nem attól sportautó, hogy több ezer köbcentiből előállított több száz lóerős teljesítmény próbálja megmozdítani a fémdobozt amiben ülünk, hanem attól, hogy egységnyi teljesítménynek mekkora súlyt is kell ösztökélnie. Ennek megfelelően pedig máris ott tartunk ahonnan indulunk. Egy kicsi, könnyű autó, kis motorral nagyobb élményt jelenthet a használójának, mint egy 300-400 LE-s szörnyeteg, aminek 2 tonnát kell cipelnie. Ahogy Collin Chapman mondotta volt: „A teljesítmény növelése csak az egyenesekben tesz gyorsabbá. A tömeg csökkentése viszont mindenhol." -> gyártsunk kicsi és könnyű autót. Mintha ez régebben jobban tudatosult volna a gyártókban, lássuk csak:

És jöjjön egy brit arisztokrata is ugyanebből a kategóriából. Kicsit túltenyésztették, nem?

Persze most mondhatja mindenki, hogy igen ám, de azóta sok idő eltelt, változtak az igények, a jogszabályok és a biztonságtechnikai követelmények is én mégis azt mondom, hogy ez csak az egyik oldala a dolgoknak. Azt gondolom, hogy szegény gyártók belekerültek egy spirálba, amit az un. piaci verseny kényszerít rájuk és nem tudnak kitörni belőle. Nevezetesen arról van szó, hogy a vásárlónak igényei vannak, amit meg kell próbálni kielégíteni, hisz ha nem teszi ’A’ gyártó majd megcsinálja ’B’ és akkor oda a profit. (Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a korszerűnek mondott vállalatvezetési és marketing tudományok azt eredményezték, hogy ha nincsenek igények akkor generálni kell, mert majd akkor rájön a fogyasztó, hogy ő az adott újdonság nélkül már élni sem tud, így vásárol is serényen a nélkül, hogy belegondolna: motorosan állítható pedálrendszerre az ég világon semmi szüksége nincs.) Cserébe sorra kerülnek az autókba a nem is mindig túl hasznos extrák, aminek egyrészt helyet kell találni másrészt az sem baj, ha a működtetésére szolgáló energiát is előállítja valamit. Nő a kasztni, nőnie kell a motornak is ill. annak teljesítményének, ráadásul a biztonságtechnikai előírásoknak is meg kell felelni így még tovább nő az autó. Nem telik bele pár modellciklus és azon kapják magukat a gyártók, hogy az adott modell túlnőtt a kategóriáján és így lett már-már középkategóriás autó egy Polo, egy Fabia, egy Yaris, a Corsa vagy egy Twingo. Új, kicsi autót kell kitalálni a gyártóknak a rés betömésére és kezdődik minden elölről.

A probléma tehát mint látható nem egyszerű, az okok pedig egyértelműen összetettek, bonyolultak. Nem mondom, hogy én nem szívesebben ülök egy modern autóban, mely óv és körül ölel, mint egy mai szemmel nézve lélekvesztőnek tűnő oldtimerben, de kíváncsi vagyok, hogy a folyamat egyszer megáll-e. Miközben a motorok esetében mostanában a downsizing a jelszó vajon eljön-e az idő, amikor a méretek terén is megforduljon a trend? Ha komolyan vesszük a közlekedés és parkolás terén egyre nagyobb problémával küzdő nagyvárosokat, a környezetvédelmet, a nyersanyagforrások szűkülését hiszem, hogy legalább egyes kategóriában ennek be kell következnie. Meglátjuk…

Napok óta tűnődöm rajta, hogy készítsek-e egy összegzést a tavalyi évre vonatkozóan, aztán a ’Mért is ne?’ és az ’Ugyan hagyd!’ harcából az előbbi került ki győztesen.

Évet összegezni mindig fura dolog hisz tetszik, nem tetszik, annak állítunk emléket, hogy megint egy évvel idősebbek lettünk. Ez még alapvetően nem lenne baj, a kérdés mindig csak az, hogy sikerült-e tartalommal megtölteni a vizsgált időszakot vagy csak éltünk bele a világba és pusztítottuk az éltetető oxigént.

Egy év hosszú idő, abba sok jó és rossz is beleférhet és bár egy ilyen periódus emberi léptékkel mérve nem kevés, ahhoz talán nem elég, hogy a rosszakat feledjük és csak a jók maradjanak. Nem panaszkodni fogok nyugalom, de nem tudok majd elmenni néhány kellemetlen dolog mellett sem.

Talán nem túlzok, ha azt mondom az év jól és reményteljesen indult, hisz nyertem egy utazást, mely sok élménnyel gazdagított. Ekkor februárt írtunk, azt gondoltam, hogy a váratlanul jött szerencse meghozza a régóta várt lendületet és pozitív kicsengést az életben, de így Szilveszter napján túl bátran jelenthetem ki, hogy sajnos ez hiú ábránd volt. Persze az év utolsó és közel első napjai nem múltak el eseménytelenül, így szép emlékek, jó tapasztalatok, finom ízek, illatok azért maradtak bennem jócskán, azaz történtek az előbb említetten túl is jó dolgok.

A díszbe öltöztettet fenyő alatt egy UHD-s tévét találtál és nincs semmilyen kontent a birtokodban, ami kihasználná a felbontását? A vadonatúj laptopod képernyője szintén pixelek millióiért kiált, de még csak egy ütős háttérképed sincs, amivel alaposan meg tudnád hajtani?

Rájöttél, hogy neked a Retina felbontás is túl szőrös, ezért szintet léptél felfelé és kellene valami jobb néznivaló? Aggodalomra semmi ok, segítek. Olyan háttérképet adok, amibe beleizzad a rendszered és ha történetesen az autókat is szereted akkor te is.

Kattints az alábbi képre és töltsd le ezt a két brit vadmacskát szerénynek nem nevezhető 5967x4979 pixeles felbontásban 300 dpi-ben. A képek egy Phase One P65+ kamerával készültek, mely – autós hasonlatnál maradva – a fényképezők Maybachja. Ezek a gépek olyan képet rajzolnak, hogy az innen nem látható féknyereg felirata belenagyítva még simán olvasható. Próbáld ki, jó csemegézést!

Jaguar XJR és XKR-S GT

ui.: Mielőtt valaki kérdezné, természetesen a képet nem én csináltam, nem az enyém, azt az interneten találtam és nem tudom, hogy ki készítette. Gondolom gyári, hivatalos sajtófotó lehetett, de bárki is volt az elkövető köszönöm neki és a jogok természetesen a tulajt illetik.

Közeledik a karácsony, a szeretet ünnepe, amikor is a család apraja-nagyja összegyűlik a fa körül és ilyenkor rendszerint nincs az a teremtő, ami megmenthetné a meghitt perceket attól az olykor kínosnak tűnő incidenstől, hogy valamelyik rokon el ne kezdené dalolni az ikonikus ünnepi dalok egyikét.

Addig, míg megy a szöveg és jó a dallam is (pláne ha a nagyinak még a hangja is tűrhető) nincs különösebb baj, de ha fenti kitételek bármelyike is hiányzik, hát annyi az illúziónak…

De nyugalom, aggodalomra semmi ok, a modern technika és mindenki barátja a Google ismét segítő kezet nyújt.

Vegyük elő az okostelefonunkat (esetleg üzemeljük be azt amit épp ajándékba kaptunk) és a keresőbe írjük be a következőt

„lets go caroling”

Csapjunk egy ’kocsi vissza soremelést’ azaz enter-t, és máris böngészőfelületünk új formát ölt, ahol egy mini karaoke bár fogadja a felhasználót. Csak válasszunk egy nekünk tetsző dalocskát, play és máris megy a zene, miközben a szöveg scrollozik a képernyőn és piros pötty jelzi aktuálisan hol is kellene tartanunk a dalban.

Igaz, a szolgáltatás csak angolul érhető el, de a zenében ez ugye mindegy, a szöveget pedig megpróbálhatjuk fejből is, segítségnek azt hiszem ez is bőven megteszi.

Boldog, családi viszályoktól mentes karácsonyt! :-)

via phandroid

Pár nappal ezelőtt, egészen pontosan december 5-én mutatta be a Ford a legfrissebb Mustang generációt, amelynek legfőbb jellemzője, hogy már nem csak Amerika, de az egész világ számára fejlesztették, azaz itt Európában, akár nálunk is megvásárolható lesz majd hivatalos kereskedésben.

Ford Mustang 2014

Miközben a világ autószerelmeseinek jó része az újdonságot szemlélte a carscoops olyan zseniális archív képeket tett közzé a múltból, mely kimeríthetetlen csemegéznivalót kínál a típus iránt érdeklődők számára. A közzétett képek betekintést engednek a modell szülőszobájába egészen a 60-as évek közepétől kezdődően, melyekből megtudhatjuk, hogy milyen elképzelések kavarogtak a tervezők fejében és milyen út vezetett a sorozatérett járgányok piacra kerüléséig.

Rajzok, agyag- és gördülő modellek, prototípusok és működő példányok láthatóak a galériában, melyek közös jellemzői, hogy utcára egyik sem került, de kísérletezések révén mind-mind hozzájárultak a végleges változatok megszületéséhez.

A Mustang szó hallatán szinte mindenkiben egy sportautó képe jelenik meg, de ha végnézzük a most kikerült archív felvételeket bizony láthatjuk, hogy nemegyszer majdnem letért a gyár a kitaposott útról, hisz olykor egész fura formák kerültek ki a dolgos kezek közül, amin csak a vágtató ló és a felírat utalt arra, hogy milyen autóról is van szó.

A másik, ami szintén szembe tűnik, hogy míg a papír – majd később a számítógép képernyője – elég sok mindent elbír szerencsére sok esetben a tervek nem, vagy nem pont úgy valósultak meg ahogy azt először megálmodták. (Külön felhívnám a figyelmet arra az utas szállítási elképzelésre, amikor is az volt a terv, hogy az emberek majd a csomagtartón át másznak be az utastérbe és a sofőrnek háttal foglalnak majd helyet. Nem semmi koncepció…)

Kalandozzunk tehát a múltban és repüljünk egész máig, lássuk milyen kacskaringós út is vezetett az utca embere által is ismert, Iacocca Lee által megálmodott alapok kibontakozásáig.

via carscoops

Thomas Jullien francia art-director – felismerve és kihasználva, hogy emberek százezrei sok esetben ugyanazokat a témákat fényképezik és osztják meg az Instagrammon – készített egy rövidfilmet, melynek képkockái a fényképmegosztó oldalról valók.

Művében minden egyes általa kiválasztott filterezett kép a történet részévé válik, melyet összefűzve egy stop motion alkotás jött létre. Ennek során egy párizsi kerékpárúttól kezdődően londoni majd berlini kiruccanáson át egy barcelonai focimeccsig utazhatunk képzelet szárnyán, de felkereshetjük Sydney –t is és jó pár közlekedési eszközt is igénybe véve végül egy hatalmas tűzijátékba és rakétastartba torkollik a kaland.

Az alkotáshoz 852 felhasználó 852 felvételét használta  művész, kinek keze nyomán a látszólagos káosz egységes történetté formálódott. A feladat nehezebbik része a képek kiválogatása lehetett, hisz a fényekre, szögekre ügyelni kellet az egységes megjelenés érdekében. És az eredmény? Alant látható.

Vajon a te képed közte van?

via