Mesélő harangok

2013. január 05. - klarky

prológus: Talán idegenül fog most hatni a következő témaválasztás, de valahogy – hogy úgy mondjam – ihletett állapotba kerültem. Azt tudni kell, hogy tőlem egyáltalán nem áll távol az, hogy különböző dolgokon elgondolkodjak és olyan ismereteken agyaljak, olyan összefüggésekre próbáljak rájönni, melyek látszólag nem kapcsolódnak szorosan a mindennapok emberéhez. Valahogy mindig csodáltam az olyan embereket, akik első blikkre feleslegesnek tűnő kérdések megválaszolására áldozzák az életüket, és őket még akkor is nagyon tudom tisztelni, ha egyébként egy szót sem értek abból, amivel foglalkoznak.

Na, tegnap én jártam így, valahogy bekapott a gépszíj és hasonló apropóból a végére akartam járni egy dolognak. Jöjjön most tehát a „nem fontos, de érdekes rovat” és merüljünk el a helytörténet, a néprajz és a folklór világában. Hosszú lesz, de érdekes, ezt garantálom.

Miközben délután ültem a számítógép előtt, a háttérben szólt a zene és gondolataim London utcáin jártak. Ne kérdezzétek, hogy miért, vagy, hogy (London nekem amúgy is olyan, hogy vagy éltem ott előző életemben, vagy ezután fogok, de valami van…), szóval, ahogy üldögélek bekattant nekem egy dallam és egy sor. „Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja…”

Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de nem ment ki a dallam a fülemből. Gondolkodtam, hogy honnan a fenéből fészkelte belém magát ez a sor, majd beugrott egy gyerekkori olvasmányom egy bizonyos George Orwell tollából, a mindenki által ismert 1984 c. könyv. Igen, abban olvastam derült fel arcom, de folytatni nem tudtam a szöveget, így rákerestem hát bízva abban, hogy megtalálom a szóban forgó versikét. Miközben a google tudásának legmélyebb bugyraiba ástam bele magam furcsa történet rajzolódott ki.

Az 1984 c. művet itt nem mutatnám be, gondolom sokan olvasták, akik még nem, azokat arra bíztatom, hogy tegyék meg, manapság – sajnos - van némi aktualitása, de a lényeg az, hogy a képzelt történet Angliában és ezek szerint londoni kötődéssel játszódik. Meg is találtam a versikét, ami így hangzik eredetiben:

Oranges and lemons, say the bells of St. Clement's,
You owe me farthings, say the bells of St. Martin's,
When will you pay me? say the bells of Old Bailey,
When I grow rich, say the bells of Shoreditch.

Ez a pár sor Takács Ilona műfordításában a következőképp szól (a magyar nyelvű 1984 fordításba nem ez a verzió került):

Narancs, citrom nagy halomba' - szól a Szent Klement harangja,
Terád pénz vár, rám fabatka - szól a Szent Márton harangja,
Fizetsz-e nekem is végre? - zúgja az Old Bailey kérdve,
Mikor leszek én is gazdag? - a Shoreditch harangja kong csak.

Mikor erre rátaláltam igen erősen gondolkodóba estem. Mi lehet ez a vers? Honnan ered? Miért beszélgetnek ezek a harangok? Egyáltalán, ezek létező dolgok, vagy csak a költő fantáziájában élnek? És ha igen, hol vannak? Kerestem, kutattam, lássuk mire jutottam:

Az idézett 4 soros kis versike egy angol gyerekmondóka részlete, melyet minden gyerek – mondhatni – fogalom nélkül kántál az óvodában, miközben körjátékokat játszanak. Pedig, és itt jön az első csavar, ez a történet egyáltalán nem gyerekeknek szól, attól sokkal morbidabb a mondanivalója, hogy 4-5 éves gyerekek fennhangon énekeljék a játszótéren. Egyébiránt - és itt jön képbe a folklór és néprajzkutatók munkássága – a magyar gyerekdalok nagy része is olyan, melyet mindenki kívülről fúj gyerekkora óta, pedig nagyon is súlyos, esetenként pikáns mondanivalókkal bírnak a bugyuta, összefüggéstelen, halandzsának tűnő dalocskák, amit mind-mind a népnyelv szőtt bele ezekbe a költeményekbe. Belegondolt már valaki pld. abba, hogy mit jelent a „Bújj-bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu csak bújjatok rajta” sor? Ha valakit érdekel és további példákra is kíváncsi az kattintson ide, lehet csodálkozni.

De vissza Londonba. Szóval a szóban forgó dalocska egy gyermekmondóka, aminek keletkezési dátuma és körülménye nem pontosan ismert. Annyi biztos, hogy 1665-ben volt egy ugyanilyen nevű táncjáték, amit ehhez hasonló dalocska kísért, bár annak pontos szövegéről nem maradt fel írásos nyom. Az is biztos, hogy a versike dallamvilága arra épül, hogy azok utánozzák a különböző londoni egyházmegyék harangjainak dallamát és azt jelentéssel tölti meg. A versike kántálása közben egyébiránt a gyerekek körjátékot játszanak, melynek az a vége, hogy ahogy mennek körbe-körbe a porontyok az egyikük két társuk karjai közé ragad és azok azt imitálják, hogy levágják a társuk fejét. Jó mi? Egy gyerekdalban! De vajon miért?

Ahogy olvasgattam a témában felmerülő cikkeket megtudtam, hogy az emberiség ősidők óta foglalkozott azzal, hogy a környezetében lévő templomtornyok harangjátékaira (melyek természetszerűleg mindenhol máshogy szólnak) rigmusokat fabrikáljanak. Az, hogy a pár soros költemény végül mi lett nagyon sok összetevőn múlott, hogy úgy mondjam a körülmények eléggé befolyásolták azt. Ez a szokás nem csak a londoni templomok harangjaira jellemző, a magyar harangjátékokra ugyanígy fennáll a dolog, komor, tréfás vagy gúnyos mondókák ősidők óta születettek a dallamokra. Azt is feljegyezték a kutatók, hogy a népnyelv a harangok „szájába” különböző időben és alkalommal más-más mondókát adott, ami nyilván összefüggött azzal, hogy olyankor máshogy szólaltatták meg őket. Ezen szövegek utalhatnak eltérő társadalmi csoportokra, különböző anyagi helyzetekre, utal élelmükre, gazdálkodásukra, öltözetükre, vagyoni helyzetükre, korukra, társadalmi vagy házassági állapotukra, stb.-stb. A költemények műfaji besorolása is meglehetősen változatos, szólások, mondókák, csúfolók, történetmesélések, van itt minden, mint a jó búcsúban, és amitől igazán gazdagnak tekinthető az európai folklór. Fejembe vettem, hogy utána járok annak, hogy miért fent idézett sorokat adta a nép a harangok szájába, bíztam benne, hogy megtalálom az okot.

Kezdjük rögtön azzal, hogy a gyerekdalban nevezett templomok nagyon is valóságosak (vagy valóságosak voltak), azok évszázadok óta ott állnak London belvárosában. Ezeket szépen meg is kerestem és térképre raktam, ami alant látható.


Londoni templomok az 1984 c. könyvben és az "Oranges and Lemons" c. gyerekdalban nagyobb térképen való megjelenítése

 És a sorok:

„Oranges and lemons, say the bells of St. Clement's”

saint-clements.jpgA St. Clement harang egy pici templomban található, mely a St. Clement Lane mentén áll a Temze partjától nem messze. Ezen a környéken már a 11. században is templom magasodott, mely tényt alátámaszt egy, a Westminster apátság támogató levelében is tett említés, ami 1065-ben íródott. Megemlítendő, hogy a jelölt helyen az idők során 3 templom is épült, melyeket az eltelt évszázadokban volt, hogy átépítettek, volt, mely a nagy londoni tűzvészben pusztult el, míg a most ott található épületet a tűzvész után 1687-ben emelte Sir Christopher Wren, aki nem mellesleg a St. Paul Székesegyház építésze is volt és ő felelt a tűzvész utáni helyreállítások nagy részéért is.

És, hogy miért zúgja St. Clement harangja, hogy Narancs, citrom nagy halomba'? A válasz meglehetősen egyszerű és kézenfekvő. A közelben lévő hajókikötőkre utal a sor, ahol a Temzén a világ minden tájáról érkező portékákat pakolták ki a dokkmunkások.

„You owe me farthings, say the bells of St. Martin's”

A St. Martin templom a Martin Lane-en volt található, mely szintén az 1666-os nagy londoni tűzvészben megsemmisült. Egyedül a harangtorony és az abban található harang vészelte át a katasztrófát (érdekesség, hogy maga a harang a St. Clement templom paplakjában éltet túl a csapást) de mint látjuk, a népnyelv nem felejt a templom emléke a mondókában tovább él. A „You owe me farthings” sor, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy „tartozol tíz fityinggel” azokra a pénzemberekre, korabeli bankokra utal, akik anno a környéken ténykedtek a mindennapokban és azzal foglalatoskodtak, abból éltek, hogy embereknek adtak kölcsön pénzt.

Megjegyzendő, hogy pontosan ezen a helyen áll ma a nagy londoni tűzvésznek emléket állító Monument, így aki vég akarja járni a dalocskában szereplő helyszíneket ezt keresse.

„When will you pay me? say the bells of Old Bailey”

newgate-prison-old-baily.jpg

A mondókában most egy kakukktojáshoz érkeztünk, ugyanis az Old Bailey-nek nem volt harangja. A versike St. Sepulchre-without-Newgate templom valamint a mellette lévő börtön harangjára utal. A St. Sepulchre-without-Newgate valaha a londoni city legnagyobb temploma volt és épp szemben helyezkedett el a Londoni Törvényszék épületével és a hírhedt Newgate-i börtönnel, mely bűnözőknek és adósoknak adott (hogy úgy mondjam) átmeneti szállást.

A St. Sepulchre templom harangja jelezte a közelgő kivégzés idejét (mondhatjuk, hogy egyfajta lélekharanggént funkcionált) mindaddig, míg a börtön erre a célra be nem szerzett egy saját harangot. Maga a templom egyébként 1137 óta állt ezen a helyen és eredetileg St. Edmund-King-and-Martyr névre hallgatott, de később átkeresztelték.

Nem mellesleg jegyezzük meg, hogy ez a templom fontos találkozási helye volt azoknak a lovagoknak, akik anno a keresztes hadjáratokba indultak, úgyhogy a történelmi szerepe sem elhanyagolható.

Természetesen ez a templom is (a környező épületekkel egyetemben), mint London igen tekintélyes része a nagy londoni tűzvészben elpusztult, de a 1671-ben újjáépítették. És most ejtsünk szót az Old Bailey-ről, hisz ez a sor róla szól. Ez a név a köznyelvben létezett és a törvényhozás épületét nevezték így utalva arra, hogy az a Bailey Street-en volt megtalálható közvetlenül a tőle jobbra lévő börtön mellett. Ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy a mondóka „When will you pay me?” sora – azaz „És mikor fogsz nekem fizetni?” azokra az adósokra utal, akit a bíróság hűvösre tett az említett börtönben.

„When I grow rich, say the bells of Shoreditch.”

Shoreditch harangjai a St. Leonard templom harangjaira utalnak, ami a valamikori Shoreditch városrész Kingsland Road-ján állt, ma ezt a részt Hackney kerületnek nevezik.

Ezen a környéken a 12.-ik század óta állt templom sőt, szintén erre felé épült először Londonban direkt színházi célból épület. A jelenleg is ott található templomot 1740-ben építették újjá, és annak kertje még ma is számos ősi és korabeli színész nyughelyéül szolgál.

Ez a környék London nagyon szegény részeként volt anno számon tartva, 1774-ben még szegényházat is építettek ide, mely jól mutatja a környékre jellemző életszínvonalat.

A „When I grow rich!” azaz „Majd ha én is vagyonos, gazdag leszek!” sorocska a helyiek tulajdonképpeni kiáltása, azaz Shoreditch helyi lakosai ezzel üzentek bizakodva a harangok hangján, hogy talán egyszer az ő soruk is jóra fordul.

Orwell könyvében megtalálható idézet pontosan eddig tart, de mint megtudtam a gyerekversike folytatódik.

When will that be? say the Bells of Stepney
I do not know say the Great Bells of Bow
Here comes a Candle to light you to Bed
Here comes a Chopper to Chop off your Head
Chip chop chip chop - the Last Man's Dead.

Lássuk mit üzen a fennmaradó két templom harangja.

„When will that be? say the Bells of Stepney”

Látszólag remekül illik az előző sor által megkezdett gondolathoz (Majd ha én is gazdag leszek! És mikor lesz az?), de nem erről van szó.

Stepney harangjai tulajdonképpen a St. Dunstan templom haragjai, ami nevét arról a városrészről kapta, ahol a templom megtalálható. Jelzett helyen először egy fából épült templom állt, amit később kőtemplommá építettek át. Az az épület, ami most is megtalálható Stepney városrész High Street-je mentén a harmadik épület ami ide épült, és 1580-ban emelték. A haranglábban jelenleg 10 harang van, melyek közül az egyik 1385-ből származik és a helyi Whitechapel Bell Foundry készítette. Ezen tény önmagában nem sok mindent jelent, de ha hozzáteszem, hogy ez a cég készítette (többek közt) a Big Ben harangjait, sőt még mindig létezik oly annyira, hogy a tavalyi Londoni Olimpiai Játékok is az általuk készített harang megszólaltatásával indult eléggé jól szemlélteti a tényt, hogy Anglia úgy ahogy van maga az élő történelem. (A Whitechapel Bell Foundry egyébként nem bíz semmit a véletlenre. Tekintettel arra, hogy az olimpia harangját 250 év múlva újra kell hangolni szépen be is írták a naptárukba, hogy lesz egy feladat pár évszázad múlva, biztos ami biztos, nehogy elfelejtsék. Ezt nevezem én állandóságnak, na de kicsit elkanyarodtunk. :-) )

St. Dunstan temploma hosszú időkre visszatekintve nagyon szoros kapcsolatban áll a tengerekkel, egy időben úgy is nevezték, mint „Church of the High Seas” és a kertjében rengeteg matróz és tengerész van örök nyugalomra helyezve.

A mondókában szereplő sor arra utal, hogy a tengerészfeleségek folyton azt várták, hogy férjeik mikor térnek vissza a hosszú utakról és azért imádkoztak, hogy azt lehetőleg szerencsésen, éppen egészségesen tegyék. Ezen kívánalom részükről különösen a 16-17. században volt indokolt, hisz ebben az időben rengeteg hajós vágott neki a világ felfedezésének és volt, hogy az asszonyok két évig várták az úton lévő uraikat.

„I do not know say the Great Bells of Bow”

bow.jpgEz a harangszó viszont nagy valószínűség szerint valóban csak azért kerül bele a versikébe, hogy az előtte lévő sorra válaszoljon, ill. lezárja a történetet, legalábbis pontos magyarázatot erre vonatkozóan nem találtam.

Ugyanakkor természetesen ez a templom is létezik (St. Mary-le-Bow templom a Cityben) és harangjai azt hiszem mindenki által ismertek lehetnek (még ha eddig nem is tudtunk róla), hisz miután John Donne neves angol költő meghalt az ő hagyatékát fordították a templom és a harangok karbantartására. És, hogy kicsoda John Donne? Ő írta az Akiért a harang szól című verset.

A Bow harangjainak van még egy nagyon fontos kötődése Londonhoz és a hagyományokhoz. A városlakók úgy gondolják, hogy csak az nevezheti magát igazi londoninak (cockney –nak) aki hallótávolságon belül született a Bow harangjaihoz képest. Ezen tényt alapul véve különös, de a helyiek szerint 1941. május 11. (ekkor a német légierő lebombázta a harangtornyot és az elpusztult) és 1961. december 21. között (20 éves felújítás után ekkor szólaltak meg először a harangok) nem is született valódi cockney Angliában.

Hát ennyi lenne a harangok igaz története, de ha visszaemlékszünk a gyerekek körjátékára van még egy momentum, ami magyarázatra szorul. Arra, hogy miért is vágják le a gyerekek társuk fejét a játék lezárásakor a mondóka végén kapunk megoldást.

Here comes a Candle to light you to Bed
Here comes a Chopper to Chop off your Head
Chip chop chip chop - the Last Man's Dead.

Ezen sorok alapját az szolgáltatja, hogy bizony a korabeli börtönökből (így a már említett Newgate-ből) igen gyakran vittek embereket a vesztőhelyre, ahol nyilvános kivégzésen vetettek véget a bűnösök életének. Miután a halálos ítélet megszületett a szerencsétleneknek várakozniuk kellett az ítélet végrehajtására, mely rendszerint úgy történt, hogy éjjel közölték velük a kivégzésük időpontját (Here comes a Candle to light you to Bed) melyet követően az áldozat feje másnap reggel a porba is hullott. Így volt, igaz volt…

epilógus: Meglepő, de mégis igaz tehát: Így ivódik bele a történelem a mindennapjainkba és így öröklődik a múlt – akár tudtunkon kívül – generációkról generációkra. Az pedig, hogy ezen dolgokat a ma embere is tudhatja, értheti azoknak a sokszor meg nem értett tudósoknak, kutatóknak köszönhetjük, akik fáradhatatlanul gyűjtik a múlt tudásmorzsáit, hogy abból összerakják nekünk a történelmet. Lehet, hogy munkájuk – anyagias világunkban - nem számszerűsíthető, de hogy fontosak szerintem vitathatatlan. Én megsüvegelem őket.

forrás: www.rhymes.org.uk, George Orwell: 1984, Voight Vilmos: A harangok szava Európában

A bejegyzés trackback címe:

https://kreport.blog.hu/api/trackback/id/tr335000215

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

volesojinka 2013.03.30. 08:14:21

lenyűgöző poszt, köszönöm

Ruszi · http://miszk.hu/szakerto-adatlap/rusznak-andras.html 2018.10.02. 15:40:18

Szerintem a 2. strófa egy része is elhangzik a könyben, amikor lebuknak mondja az ócskás (gondolatrendőr) a teleképen keresztül nekik.
Szíjgyártó fordításban: "Ágyad fejéhez itt jön egy fáklya, itt meg egy balta, fejed levágja."
(Az angol szöveg megegyezik. )
Érdekesség, hogy a regény eredeti címe a The last man volt, mint ahogy a mondóka is zárul, de a kiadók azzal a címmel nem akarták kiadni.