Egy csipetnyi fájdalom a pályaudvaron

2013. február 11. - klarky

HURTS - Berlin (Postbahnhof) 2013. február 9.

Nem állíthatom, hogy szerencse- és egyéb nyereményjátékokban különösebben sikeres lettem volna eddigi életem során, de most mégis úgy alakult, hogy - ahogy mondani szokták - kiadta a gép.

Történt ugyanis, hogy egy, a Telenor által szervezett promóciós nyereményjátékban mellém szegődött Fortuna és egy MMS üzenet megválaszolása után pár nappal máris Berlinben találtam magam, ahol a manchesteri HURTS nevű formáció exkluzív koncertjén vehettem részt.

Talán fura, hogy ezt mondom, de férfiasan bevallom, a zenekarról gyakorlatilag fogalmam sem volt az eseményt megelőzően, a játékfelhívásban láttam, hogy az úticél Németország fővárosa (imádok utazni, új helyeket felfedezni, itt még sosem jártam), az előadó (egy számra azért rákerestem a YouTube-on) nem volt ízlésem ellen való, úgyhogy gondoltam mi bajom lehet, indultam a sorsoláson. Már-már el is felejtettem a pályázatot, amikor legnagyobb meglepetésemre jött a hívás, hogy napokon belül jelenésem lenne Berlinben, de mivel igazán felvillanyozott a lehetőség befogadó hozzáállással belevágtam az utazásba.

Miután megtudtam, hogy én is a kiválasztottak között vagyok tudatosan nem próbáltam bemagolni a zenekar diszkográfiáját, inkább úgy voltam vele győzzenek meg a srácok és afféle valódi HURTS szűzként mentem el a koncertre.

Az esemény a Postbahnhof nevezetű helyen tartatott, ami a nevéből következően egy korábbi vasúti épület átalakításával jött létre az Ostbahnhof pályaudvar impozáns épülete mellet, úgyhogy a közlekedés és a parkolás tökéletes volt, bár a kulturális központ környezete még magyar szemmel is eléggé rendezetlennek tűnt.

Miután az érkezés és a beengedés közt maradt egy kis időnk felfedezni a környéket nem tudtam nem észrevenni a séta közben, hogy se egy plakát, se egy molinó, mely a nagy eseményt hirdetné, így kezdtem magam furán érezni, hogy talán kevesen leszünk, de kísérőnk felvilágosított, hogy különösebb marketing akcióra nem volt szükség, hisz a jegyek a koncert meghirdetését követően kb. 10 perc alatt fogytak el. (voltak is, akik a bejárat környékén kis táblákkal várakoztak abban bízva, hogy másodkézből talán sikerül jegyet venniük az estére)

A hír hallatán még jobban kihúztam magam, hisz nem mindig jut be hozzám hasonló földi halandó egy olyan koncertre, amit ilyen érdeklődés követ és pláne nem lakóhelyétől 1100 km-re.

Mire leszállt az éj a rajongók is megérkeztek a német éjszakába és következett egy minimum 50 perces sorban állás a bebocsátásra várva.

Berlin_Hurts_sorbanállás_blog.jpg

A helyről csak annyit, hogy az valóban egy régi vasúti épület melyet kívülről gyönyörűen helyreállítottak, belsejében pedig egy jól felszerelt klubbot hoztak létre egy kisebb teremmel (itt dj nyomta az afterparty-t, aki nem mellesleg egy lány volt), büfével és persze a jóval nagyobb koncertteremmel.

Megjegyezném, hogy a kísérő procedúrák (beengedés, motozás, ruhatár, büfé) meglehetősen olajozottan zajlottak, ami egyrészt adódott ugyan abból, hogy a közönség nem épp a hőbörgő-randalírozó fajta volt, de a személyzet is kitett magáért, nagyon korrektül vezényelték le az egészet. Adaléknak csak annyit, hogy miután a motozáskor közöltem a biztonsági őr lánnyal, hogy nekem aztán hiába magyaráz Ich nicht spreche deutsch! azonnal átváltott angolra, mint ahogy ezt tette a pultos kislány is. Apropó pult. Vettünk két korsó sört, amit vastag falú műanyag pohárban adtak (nem ez a nálunk használt gagyi, tejfölös pohár műanyag, ami csetlik-botlik, hanem amolyan normális) melyre depozitot számoltak fel, amit egy kis műanyag tallér (és persze) a pohár visszaszolgáltatásával adtak vissza. Mielőtt valaki azt hinné, hogy mekkora egy sóherek ezek a németek, még a műanyag poharat is elmossák, azoknak mondom, hogy nem erről van szó. A vastag pohár arra szolgál, hogy ha iszol még az újra tölthető, azaz nem kell 5-6 poharat kidobni per fő az este folyamán. A depozit meg arra, hogy ha már nem iszol vidd vissza és majd ők kidobják, ergo a koncert végére nem jársz térdig mocskos széttaposott pohárban a teremben. Európa, hello mi?

Még annyit, hogy kifelé menet, mint minden rendes helyen a ruhatárnál jókora sor alakult ki, de hát ahogy a mondás is tartja minden nemzet jó valamiben. Az angolok jól tudnak sorban állni, mi magyarok meg jól tudjuk azt kitrükközni, úgyhogy pikk-pakk hagytuk el a fedélzetet a produkciót követően. :-)

A fő műsorszám HURTS előtt egy előzenekar is fellépett a Say Lou Lou nevezetű lány duo formájában, amiről még kevesebbet tudtam ezt megelőzően, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon kellemes fél órát szereztek az egybegyűlteknek, amit talán csak a hangosítás elégtelensége tudott némileg beárnyékolni, de ezen gyorsan túl is tettük magunkat, különösen, amikor meghallottuk, hogy a HURTS alá már megfelelő hangzás volt pakolva. (a Say Lou Lou ha jól láttam félplaybackről tolta, míg a HURTS élőzenét játszott, talán ez is lehetett a különbség indoka)

És hogy milyen volt a koncert, a fő produkció? Nos, ahogy említettem, szándékoltan nem képeztem ki magam a koncert előtt a fellépőkből, bár a buszon odafelé azért lejátszottak nekünk egy tavalyi szabadtéri szintén berlini koncertfelvételt. Az ez alapján kialakult kép szerint a HURTS egy nagyon igényesen összeállított zenei produkció mely olykor némileg szélsőséges, kissé ijesztő show elemekkel is operál nyilván a hatás fokozása érdekében.

Így indultam neki hát az estének, nagyon kíváncsi voltam, hogy élőben mi jön át a prekoncepciómból és azt kell mondanom, hogy egy két kivételtől eltekintve igen kellemesen csalódtam.

A stílus meghatározásába nem mennék bele, mert egyrészt baromira nem értek hozzá, másrészt igazán széles a spektrum, amit zenéjükkel lefednek a srácok, nem is nagyon tudnám egy skatulyába szuszakolni őket.

Egyrészt próbálnak egyfajta sötét, darkos, világfájdalommal telt atmoszférát teremteni zeneiségükkel, amibe – szerintem szerencsére – üdítő, vidám, szórakoztató és akár azt is mondhatnám, hogy táncolható, már-már popzene (közelebb synth pop) is beszivárog.

Tagadhatatlan, hogy ez utóbbi arcuk nekem sokkal jobban tetszik, nyugodtan mondhatom, hogy a buszon megtekintett zenei DVD-ről legalább négy dalt azonnal kiválasztottam, amik annyira fülbemászóak, hogy szinte fütyörészni is bátran lehet őket.

Szerintem zeneiségükre biztos, hogy hatással voltak a 80-as évek elején világhódító útjukra induló elektronikus alapokat használó zenekarok (pld. Depeche Mode) és bár nagyon nem szeretem, ha zenéket egymáshoz hasonlítgatnak talán ez az a zenei világ, ami legjobban kifejezi, hogy mit is üzen a HURTS.

Berlin_Hurts_szinpad_blog.jpg

Az esemény során végig azon tűnődtem, hogy vajon mennyire őszinte az általuk megjelenített világkép, hisz számomra legalábbis furcsa az, ha valakiben egyszerre munkál egy olyan megkeseredett állapot, melynek eredményeként Limp Bizkitet megszégyenítő gitár és ütős futamokra mikrofonállványt tör ropivá, majd a következő dalban már olyan kellemes billentyűs alapok következnek a mélyen búgó énekhang alatt, melynek hallatán egy fekete öves A-ha rajongó is csak elégedetten csettintene.

Ha ez a fajta kettősség valós, akkor azt mondom, hogy a szerzők lelke hihetetlen mélységeket és magaslatokat jár meg, ami nem is biztos, hogy egészséges mentalitásra vall, amennyiben viszont ez szándékolt alkalmazása a hatásvadász eszközöknek, úgy lassan – szerintem - dönteni kellene melyik is az igazi arc bár lehet, hogy épp ez a siker titka.

Tekintve, hogy nem műelemzést írni mentem, hanem szórakozni én maximálisan ki voltam szolgálva. A zenészek valódi hangszereken, vérprofin kísérték az eseményt, volt vokálozó lány is és szerencsére a dvd-n látható szürreális táncot lejtő táncosokat is nélkülözték az este folyamán.

A közönség láthatóan élvezte a produkciót melynek összetétele meglehetősen vegyes volt és sokkal inkább kerültek ki a 30-as korosztályból, mint a fiatal tinikből. Biztos vagyok benne, hogy amúgy ez sem véletlen, akik a 80-as évek végén, a 90-es évek elején voltak fiatalok, azoknak a szintipop úgy ivódott bele lényükbe, mint szüleinkébe a Rock & Roll és Elvis Presley. Kiírthatatlan…

Apropó közönség. Nyugodtan állíthatom, hogy 2013-ra a digitális technika a mobiltelefonok képében maximálisan átvette az emberek feletti hatalmat. Emlékszem, hogy tacskó koromban még úgy jártunk aréna (bocsánat Budapest Sportcsarnok) koncertekre, hogy a jegy hátára még rá volt írva, hogy hangfelvevő- és fényképező eszközöket a produkcióra bevinni tilos, míg ma, egy ilyen megkötés nem kicsit lenne nevetséges. Gyakorlatilag mindenki kezében ott az okosmobil, a villogó fényekben őrült harcot vív az Android/iOS/Blackberry video- és hangrögzítő képessége, s míg egyeseknél látványosan pörög a Shazam (Vajon mit hallunk most? Lehet, hogy az a user is először volt HURTS koncerten?), mások a frissében készített képeket töltik vérmérsékletüknek megfelelően a Facebookra vagy az Instagrammra, de ha más nem, azért egy twit-et biztos mindenki küldött, hisz a világnak csak illik tudnia, hogy épp nagy eseményen van a nép egyszerű gyermeke.

A dolog annyira, hogy nem tiltott (teljesen értelmetlen is lenne), hogy az egyik ballada alatt maga a frontember kérte, hogy a hallgatóság kapcsolja be a telefonok (németek kedvéért handy, ezen el is nevette magát, mondta, hogy Angliában ezt a szót nem használják) vakuit a hangulat fokozása érdekében, majd nyújtsák azt a magasba. Régen öngyújtó, ma flashlight app, változnak a dolgok, ez tagadhatatlan…

A koncert nagyon jól sikerült tehát, jó volt felfedezni egy régi-új zenei világot, megismerni új slágereket, hisz pld. a Stay, a Wonderful Life, a Better in Love vagy a Sunday (ez tetszett a legjobban) tagadhatatlanul azok.

Összességében elmondhatom, hogy felettébb jól éreztem magam, az előzetes várakozásomat messzemenően túlszárnyalta mind a koncert, mind a túra megszervezése.

Nem állítom, hogy mostantól egy HURTS dal lesz a csengőhangom és valószínű a háttérképem sem cserélem le egy Theo portréra, de megígérhetem, hogy figyelemmel kísérem a zenekar további működését és gyakran fog a deezer lejátszómba kerülni a zenekar egy-egy albuma/trackje, bátran ajánlom bárkinek, hogy tegye ezt, nem fogja megbánni.

A Telenornak és a Sony Musicnak ezúton is köszönöm, hogy erre a hétvégére nem lehetett rámondani, hogy „It's just another lonely Sunday”, Berlinnek meg azt üzenem, hogy megyek még felé, most már igazán kíváncsi vagyok a további arcaira is. Búcsúzóul hálámat a városnak az énekes Theo Hutchcraft twitjével fejezném ki, hisz egyet értek vele:

hurts_twit.JPG

Jó volt nagyon, tényleg köszi mindent!

HURTS a deezeren

A bejegyzés trackback címe:

https://kreport.blog.hu/api/trackback/id/tr485074288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

piettro 2013.02.12. 14:20:10

Azért az arckönyvre te is toltál ki holvagyokat :). Idő maradt még nézelődni? Úgy hallottam mostanában Berlin multikulti hely, és buliváros. Igaz-e?

klarky · http://kreport.blog.hu/ 2013.02.12. 19:29:45

@piettro: Az út során igen, posztoltam bejelentkezéseket, de a koncerten nem. /természetesen én sem tudom, meg nem is akarom magam függetleníteni a modern kor vívmányaitól/
A megjegyzésemet azokra értettem, akik ahelyett, h az előadást élvezték volna a telefonjukat nyomogatták ill. "rögzítették" az eseményt, azaz a 4 colba bámulva, merev kézzel álltak másfél órán át.

Mindig bírtam az olyan embereket, akik elmennek pld. nyaralni, azt végig kamerázzák, majd itthon rájönnek, h igazából elfelejtették megélni a dolgot, a kamera meg ugye nem adja vissza plusz megvágni lusta a nyersanyagot így hát soha többet meg sem nézi.

Sok időnk nem volt, koncert előtt Berlinben egy 2, 2 és fél óra ill. Prágában a másnap délelőtt.

Multikulti? Az tény, hogy a pld. a buszból láttam a negyedben csadoros nőket babakocsit tolni. Az is biztos, h a koncerten voltak színes bőrű nézők, de még portugálok is. Ha ez annak vehető, akkor igen. :-)

Nem mellesleg osztogattak kis füzetet az idei koncertfelhozatalról és hát döbbbbb... Ide annyi előadó és olyanok 10 év alatt nem jönnek el mint oda, szóval a kulturális élet irigylésre méltó koncertek tekintetében.