Vannak szeletei az életnek, amit mi átlagemberek ha sejtjük is, hogy léteznek igazából nem szeretnénk róla tudomást sem venni.
Élet az utcán, koszos házak falai közt, sikátorok mélyén, ahol csak a pénz és az erő az úr, ahol az dönti el, hogy ki kell fel holnap is, hogy ki a gátlástalanabb, ki az, aki kritikus helyzetben - ha csak néhány percre is - de felül tud kerekedni szomszédján, üzlettársán, barátján vagy bandatagján.
Mert itt nincsenek nagymenők, itt vakok közt a félszemű a király. Nincsenek luxusautók, kacsalábon forgó paloták, testőrök és playboyból kilépő macák, itt emberek vannak, fehérek, feketék, kicsik és nagyok, bevándorlók és helyben születettek, akiknek életük első pillanatában már meg is pecsételődött a sorsuk.
Arabok, oroszok, afroamerikaiak, akik az utcán töltik életüket születésüktől fogva, akiket a társadalom nem tud és igazából talán nem is igazán akar befogadni/elfogadni.
Lenyomata ez egy újvilági rendszernek, ami jól mutatja, hogy mennyire tehetetlen a regnáló hatalom a társadalom bizonyos rétegeivel szemben, akik saját világukban élnek és képtelenek betagozódni az elfogadottba, mert igazából azt sem tudják, hogy milyen lenne az.
Ők azok, aki szülők nélkül árvaházakban „nőnek” fel, akiknek már az anyjuk is túladagolásban halt meg és atyai pofonok helyett max. egy rivális bandatag ökle szolgált nevelőeszközül. Egy réteg, ami önmagát termeli újra napról-napra. Ahol a gyerek az utcán lóg, lelejmolja cimboráját, hogy kábítószert vegyen, de a díler, a nagyobb fiú nem egyszerű vevőt lát a kisemberben, hanem egy új beosztottat, egy valakit, aki nem számít ki is valójában a cél, hogy neki dolgozzon, csinálja a balhék piszkos részét. És csinálja is... Alig 10 évesen parancsra ver, ukázra öl, végső elkeseredettségében heccelésre késel csak azért, hogy a nap végére ő is golyó által halljon. Mert az utcán ennyit ér az élet: semmit. Semminek és senkinek nincs értéke, van viszont egy pillanatnyi ára, aminek összerahácsolására minden eszköz megengedett.
Lehet 15 éves lányokat megkörnyékezni droggal és szexszel, lehet terhes nőket kuplerájban dolgoztatni, lehet újszülötteket eladni, egy mobiltelefon miatt egy éjszakán át futtatással kínozni egy nőt (Mennyi? Egy 20-as. 20 az sok. Adok érte 10-et. Ok, legyen 10, meg egy gyros!) és bármi, amit a beteg elme devianciája csak ki tud izzadni magából.
És nincs könyörület vagy lelkiismeret. Ma ő, holnap én. Ez a szabály.
Egy ember van csak, aki próbálna ember maradni az embertelenségben, de lássuk be, küzdelme mit sem ér, ilyen körülmények közt senki nem lehet jófiú.
Egy hétig készültem erre a filmre, olvastam róla, de úgy voltam vele majd. Majd megnézem. Az utolsó pillanatban, az utolsó vetítésen egyedül ülve a teremben megnéztem és nem bántam meg. Életem egyik legjobb filmélménye volt, bár őszintén szólva vonzódásom imádott városom irányába most kicsit megingott.
A helyszín ugyanis nem egy amerikai gettó, nem egy Sierra Leone-i polgárháborúban fuldokló nagyváros, nem is egy dél-amerikai banánköztársaság települése, hanem a művelt Európa büszke központja: London.
A háttérben a csillogó, épp hogy elkészült Olimpiai Stadion, a villódzó neonok és LED falon futó autóreklámok, melynek árnyékában ma is és holnap is meghal majd valaki.
Remélem, hogy kissé túlzott a film és igazából nincs ilyen. A történet sok szálon fut, de e szálak előbb-utóbb mindig összeérnek mely – ha optimista akarok lenni – azt is jelenti, hogy azért ez csak egy jól lehatárolható és elkülöníthető része a városnak, az életnek.
2 óra tömény rendőrségi hírek, ahogy – remélhetőleg – csak az látja, aki ebben benne él. Kemény képek, kemény zenék egy első filmes rendezőtől, komoly kormánykritikával, amit nem fognak Cameronék kitenni az ablakba. Felzaklat, letaglóz, elgondolkodtat.
Plan B - ill Manors (címadó dal)
(Azért, ha lehet ne egy londoni kirándulás, ne adj isten kiköltözés előtt nézd meg, hisz van mit feldolgozni utána lelkileg bőven…)
