Őszintén szólva sosem csíptem ezt a csávót. Legjobb indulattal sem mondhatom azt, hogy rajongója voltam, vagy akárcsak azt, hogy szerettem a dalait. Ha jellemezni kellett, mindig annyit mondtam, hogy a számai olyanok, mint egy zárlatos flippergép chipbe égetett ciripelése.
A Thriller klipjétől kiskoromban féltem, a Black or White-ot megutáltam, mikor rongyosra játszották az éppen akkor aktuális magyar és külföldi zenecsatornák, no meg a Danubius. (radio kill the radio star, mi?)
A Dirty Diana-ból annyi maradt meg, hogy az angol királyi családnál kiverte a biztosítékot, viszont a Heal the world az nagyon tetszett, az a mai napig a fülembe cseng…
Megbotránkoztam a Neverland-es sztorikon, elhűltem, amikor hallottam, hogy saját vidámparkja van saját állatkerttel. Nagyokat hümmögtem a pedofiliáról szóló híreken, és őszintén hülyének néztem, amikor a tv-ben bemutatták, ahogy az állítólagos gyerekét lóbálja a szálloda erkélyéről.
Visszatetszett, amikor még életében királynak neveztél el. Az ilyet sosem értettem, ehhez azt gondolom egyedül az időnek és az elkövetkező generációnak van joga, bár nem tartom elképzelhetetlennek, hogy valóban érdemes rá.
És igen, büszke is voltam. Büszke voltam, amikor az MTV-n láttam, hogy a History című albumához készült bemutatkozó kliphez gyönyörű fővárosunkat választotta díszletként.
Aztán nem oly rég jött a hír. Egyszer csak meghalt. Ráadásul, ha igazak a hírek nem csak úgy, szimplán mert mondjuk elütötte a vonat, túladagolta magát jó dolgában, vagy lelőtték valahol, hanem igenis, némi orvosi segítséggel. Ez különösen tragikussá teszi a történteket, hisz még élhetett volna.
Michael Jackson halott. És persze a marketinggépezet, az álomgyár, a kapitalista tőke nem mulasztja el behajtani a maga kis vámját. Most jött el az idő, kezdik. This is it…
R. I. P. M. J.
