A veterán és retro autók nagy barátjaként rengeteg képet látok a témában, cikkeket olvasok, és ha tehetem találkozókon, veterán felfutókon, csillagtúrákon nézem meg élőben a múlt csodás darabjait. 

Ilyen alkalmakkor figyeltem fel rá, hogy egy valamire való öreg autóban van egy óra vagy óracsoport, de nem ám akármilyen vekker, hanem a neves svájci cég, a Heuer trackmaster -ének egy-egy példánya, amik stopperként használatosak.

Ilyesmi volt az elképzelés

Nagyon tetszettek ezek az ízlésesen beépített kis szerkezetek és elhatároztam, hogy egy ilyenre nekem is szükségem van még akkor is, ha nálam esetleg csak díszként fog funkcionálni.

Apai örökségként régóta őrizgetek egy 80-as évekbeli trackmaster –t, így azt gondoltam a nehezebb részével meg is vagyok a projektnek, aztán kiderült, hogy ez így ebben a formában nem igaz. 

Biztos voltam benne, hogy kapható óraalátét, rá is kerestem a neten, de arra igazán nem számítottam, 350-500 eurót is elkérnek egy példányért. Arra is rájöttem ugyanakkor, hogy nekem a szabvány megoldás nem is lenne jó, tekintve, hogy két dolgot elhatároztam, amikor kitaláltam, hogy lesz nekem is ilyenem: nem fúrom meg miatta sehol a műszerfalat, és úgy általában az autót se, valamint azt, hogy könnyen eltávolítható, és a beltérbe simuló megoldást kell keresnem. 

Nézegettem az Öreg belterét, gondolatban 100 féle megoldást kipróbáltam aztán megszületett az elhatározás: megcsinálom magamnak és a helyét is kitaláltam, a váltó előtti zsebben lesz, pontosan itt:

Alaposan tanulmányoztam a képeket és arra jutottam, hogy kezdésnek körcsiszolt rozsdamentes lemezt kell kerítenem. Nem hittem volna, hogy már itt nehézségekbe fogok ütközni, ugyanis a környék összes bádogos és rozsdamentes lemezt áruló üzletét végigjártam, de kedvező válasszal sehol nem tudtak szolgálni. Körcsiszolt lemezük vagy nem volt, vagy tudtak volna rendelni táblában, ami nyilván nem volt alternatíva tekintve, hogy nekem csak egy ~ 20x20 –as négyzetre lett volna szükségem. 

Miután nem vagyok az a feladós típus arra jutottam, hogy a gyárban is csiszolják a körcsiszoltat akkor én miért ne csinálhatnék saját részre egy darab lemezt? Nosza, szereztem egy darab inox lapot (hulladék volt az egyik boltban, így ingyen megkaphattam), vettem egy drótkorongot és nagy levegőt vettem. Miután nagyon precíz akartam lenni ügyeltem arra, hogy a pikkelyek átmérője állandó legyen, így félve attól, hogy az állványos fúrógéppel nem tudok egyenletes nyomást kifejteni (és akkor majd eltérő módon nyomódnak szét a drótszálak más-más eredményt adva) a korongot egy gyorskötözővel összehúztam és kezdődött a munka.

Célszerszám

Az van, hogy az eredmény a vártnál is jobb lett, ahhoz képest, hogy először csináltam ilyet jól ment a dolog, és láttam, hogy ha ebben valaki rutint szerez nagyon szép mintát lehet belemarni a sima lemezbe is.

Ugye milyen remek lett?

Ahogy megvoltam a pikkelyezéssel jöhetett a szabás. Ehhez kartont, mérőeszközöket és egy régi átjelölő körzőt hívtam segítségül. A hely adott volt, azt kellett kimatekozni, hogy egy jó másfél – két centis magasságra hozzam fel a lemez síkját úgy, hogy az közben a hely kontúrját szigorúan kövesse. Nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra ment a dolog, de összehoztam, kivágtam és jöhetett a próba. Itt ért az első meglepetés, ugyanis a kinézett hely két oldalvonala a látszattal ellentétben nem egyenes vonalakkal volt határolva hanem ívekkel, ami azt eredményezte, hogy a kiszerkesztett minta és a zseb szélei közt rés éktelenkedett. Nosza, nem csüggedtem, húrokat mértem ki és az adatait visszamértem a karton mintára majd azokat átjelöltem a lemezre.

Milyen jól tudnak szolgálni ma is ezek a régi szerszámok (itt még az eredeti egyenes szélek láthatók)

Megvolt a kontúr, jöhetett a kivágás! Na, ez volt az a pont amikor először éreztem azt, hogy hagyom a fenébe az egészet… 0,5 –ös volt a lemez (még szerencse, hogy ilyet adtak, mert én szívem szerint 1-est vettem volna) de már ezt is alig tudtam egy sima lemezollóval megmunkálni. Elképesztően kemény volt a rozsdamentes lemez, káromkodva, acsarkodva haladtam milliméterről-milliméterre, mire nagyjából körbe tudtam érni rajta. Mivel az eredeti vonalhoz köze nem volt a kivágatnak jöhetett a reszelés, csiszolás amivel elértem a végső szabásminta vonalaiig. Azt már nem is mondom, hogy egy ilyen lemez széle olyan éles, mint egy damaszkuszi kés pengéje és rögtön az elején sikerült úgy felsértenem az ujjam, hogy ömlött belőle a vér így bekötött kézzel, meglehetősen erőlködve tudtam csak haladni a művelettel, de a lényeg, hogy kivágtam!

Ezt követően a rögzítést kellett megoldanom, aminek a mintákat nézve két feltételnek kellett megfelelnie. Legyen láthatatlan, de mindeközben állítható módon, fixen kell, hogy rögzítse az időmérőt. 

Ehhez a fázishoz is a kartont hívtam segítségül, szerkesztgettem, próbálgattam, mire megszületett az az ideális alak, ami megfelel majd a feltételnek.

Fent a rajz, itt már a mesterminta:

A mintát átrajzoltam a lemezre és következett szenvedéseim második stációja: ha a nagy és nem különösebben alakos alaplemezt alig tudtam kivágni, ez vajon hogy fog menni? Megmondom, még nehezebben. Az istennek sem vitte az olló, sokkal nagyobb kedve lett volna elhajlítani az anyagot, mint vágni, igazából nem is értettem. Három lemezollóval is próbáltam, mind csődöt mondott, így az elnagyolt körülvágást követően jött a babra munka. Kis fűrészel igazítás, köszörülés, csiszolás, stb. mire elértem a végleges formához. (csak zárójelben, teljesen nem lehetett kiköszörülni, mert mihelyst egy kicsit tovább ért a lemez a kőhöz azonnal elkezdett megégni és elsárgulni, szóval itt tényleg csak nagyon lassan lehetett haladni.)

Ezek a fülek fogják tartani az órát. Az alsó lemez hosszában elnyújtott furatot kapott így az csúszkálhat a beállítás érdekében

Fentieket követően a megfelelő lyukak elhelyezése és kifúrása gyerekjáték volt, illetve itt is találkoztam némi megoldandó feladattal. Azt tudtam, hogy a tartó villáit rögzítő csavarnak nagyon picinek kell lennie tekintve, hogy 1., nincs sok hely, 2., a vékony lemezbe bele kell tudni süllyeszteni, hogy ne karcolja az óra hátlapját (mindössze 1 mm vastagságról beszélünk) és mindezt úgy, hogy el kell tudni kézzel is távolítani az órát ha úgy adódik, azaz mivel csak ezért parányi villáskulcsot nem szándékozom hordani, szárnyas anya kell. Voltam csavarboltban, vittem a mintát de ilyen pici szárnyas anya nem volt kapható. Nosza akkor csináljunk! Szereztem 2 nagyobb anyát, megfúrtam és az így adódott lyukba süllyesztettem a két parányi kötőelemet. Tökéletes lett, nagyon elégedett voltam az eredménnyel.

Nagyjából összeraktam a cumót, de nem tetszett, valami hiányzott, olyan üres volt az egész. Forgattam a kezemben és azt találtam ki, hogy ha a négy sarokba kerülne még valami az egy sokkal komplexebb és szebb összképet eredményezne. Vettem 4 tükörvényes króm zárt anyát, majd miután megcsináltam a helyüket és becsavaroztam őket úgy ítéltem meg, hogy ez az, ennek így kell lennie, profi, ráadásul kívülről nézve úgy fest a dolog, hogy azokkal az óra az autóhoz van rögzítve. 

Egy dolog volt még hátra ami miatt paráztam, az pedig a lemez alsó szélének – mely az egész szerkezetet fogja szintben tartani egyik oldalról - lehajlítása volt. Ahogy említettem fent vastagsága ellenére maga a lemez meglehetően ellenálló anyag, sőt, azt is meg kellett tapasztalnom a megmunkálása során, hogy sok esélyt nem ad a hibázásra, mert ha egyszer meghajtottam egy él mentén vissza már nem nagyon lehetett, mert a következő körben már tört is. 

Tekintve, hogy élhajlító gépem sem volt a lemezt két párnafa közé fogtam satuval és miután hosszasan variáltam a lehajtás helyét keresve (nem fog vonal mentén hajolni, mindig lesz egy kis rádiusz ami mentén megváltozik a mérete, amit nem akartam volna, mert elkúszik a szint) egy harmadik fadarabbal nagy levegővételt követően ledöntöttem.

The point of no return - hosszú percekig állítgattam majd lenyomtam. Izgi volt...

A kész alapot a helyére illesztettem, úgy véltem, hogy megérkeztem és már csak az összeszerelés majd a polírozás maradt hátra.

Az eredményt látva azt kell mondanom megérte a ráfordított időt a dolog, tekintve hogy a kész darab teljesen handmade, saját kreálmány, ráadásul pont oda illik ahova szántam és ilyet venni biztosan nem lehetett volna. Ami pedig a legjobb az az érzés, mely elégedettséggel tölti el az alkotót, amikor elkészül. Kitaláltam, megcsináltam -> megfizethetetlen.

És a végső helyére rakva: