Bár mindkét szóba jöhető, hogy úgy mondjam jelentősebb közösségi oldalon regisztrálva vagyok, igazán nem mondhatom el magamról, hogy különösebben aktív használójuk lennék. Az iwiw-et (bár szerintem nagyságrendekkel jobban kezelhető, praktikusabb és, hogy úgy mondjam magyarabb igényekre szabott, mint nemzetközi társa) mondjuk hetente kétszer ha megnézem, a Facebook-ot ugyanakkor naponta többször is, ha más nem azért, mert ott legalább történnek dolgok, még akkor is, ha különösebben sok ismerőssel nem rendelkezek, hisz nem jellemző rám, hogy csak pusztán gyűjtögetés céljából embereket jelölgetnék.
A miértekre biztos lehetne találni valami rém okos és frappáns választ, én mindössze annyit mondanék, hogy addig van ezeknek értelmük, míg a rajtuk felbukkanó emberek száma nem lép túl egy kritikus tömeget, azaz, míg nincs rajta boldog-boldogtalan, az ex sulinetes ostoba hülyegyerekektől kezdve az ember saját főnökéig.
Az elmúlt pár hónapban viszont két hasznát is vettem a dolognak, ezt most elmesélem.
Még ősszel történt, hogy az egyik kedvenc blogom megosztott egy képet az FB-n, ami azt hirdette, hogy a brit The Sun magazin egy hétig minden nap az adott lapszámához promóciós LEGO szettet osztogat ajándékként. Tekintve, hogy szerencsére – sajnos (?) – élnek ismerőseim Angliában azonnal továbbosztottam nekik a képet, hogy ha kérhetném vegyék meg nekem az újságokat és ha összegyűlt a kollekció küldjék haza. Volt, aki elvállalta a beszerzést, és most 6 db, az átlagosnál feltétlenül ritkább kis készlettel bővíthettem a gyűjteményem, melyek azért csak úgy boltban nem kaphatóak. (Azért csak 6, mert az egyik nap sajnos lemaradtunk, hisz nem az újsághoz adták közvetlenül az ajándékot, hanem egy, a lapban lévő kupont kellett beváltani az egyik játékboltban és mire odaért a forrásom sajnos elfogyott az aznapi adag.)
A másik pozitív élmény akkor ért, amikor a hazai Polski márkaoldalon keresztül ráakadtam a hasonló lengyel klub FB oldalára, akik zseniális ajándéktárgyakat készíttetnek (pólók, bögrék, naptárak, de még tea is) és árulnak egy lengyel aukciós oldalon keresztül. Egyik alkalommal egy fantasztikus polskis hosszú ujjú pólót mutattak, amibe egyből beleszerelmesedtem. Felvettem velük a kapcsolatot és megrendeltük a felsőt (húgomtól ez volt az egyik karácsonyi ajándékom). Egyébként jellemző a szituációra, hogy annyira rendesek voltak, – holott soha nem találkoztunk, azt sem tudták, hogy ki vagyok – hogy még a pénzt el sem küldtük nekik (pedig a bank szerint csak az átutalás 5-7 nap), de már jött a levél tőlük, hogy a csomag úton van, majd szóljak, hogy megjött-e és hogy tetszik-e.
A konklúzió talán annyi a dologban, hogy van ezeknek az oldalaknak értelmük, csak picit okosabban kellene használni őket. Ha nem indián neveket, 1000x elismételt életbölcsességeket és kóbor, gazdira váró kutyák képét kellene nézegetni/olvasgatni naphosszat sokkal inkább úgy érezném, hogy van ezeknek létjogosultságuk. Addig, míg nem tisztul a kép (vajon fog valaha?), addig nincs más hátra, mint a sivatag homokjában aranyszemcsét keresni, azaz várni, hátha felbukkan a számunkra fontos, értelmi tartalom a sok haszontalan között.
