1993-ban, amikor jómagam negyedikes voltam a középiskolában – mint minden ilyen helyen a tanév vége felé – diákigazgató választás volt a mi sulinkban is. Ahogy ilyenkor lenni szokott, az összes végzős osztály állított egy jelöltet és az ő vezetésével a csoport többi tagja különböző vicces programokat állított össze és hajtott végre annak érdekében, hogy az alsóbb évesek figyelmét minél jobban felkeltsék és szavazatukat elnyerjék.
A mi jelöltünk Sztepa lett, aki nevét onnan kapta, hogy anno francia órán a tanárnő mindenkinek francia keresztnevet adott, hisz így mégiscsak autentikusabban zajlott az okítás. Igaz, hogy a srác civil neve nem István volt, de ez annyira nem számított, sőt, olyannyira rajta maradt a név, hogy ma is így szólítanám, ha esetleg találkoznánk (pedig erre legalább 10-15 éve nem volt példa) mert akkor is és azóta is mindenki így hívta, ezen a néven emlékszik vissza rá.
Szóval megvolt a jelöltünk – Sztepa – és kellett valami jó pártnév, plusz hozzá valami ütős kis program, ami osztályunkat a végső győzelem felé repíthette. Hosszas tűnődés után úgy döntött a társaság, hogy a Sztepa névre remekül rímmel a keresztapa szó, így azt kicsit elferdítve megalakítottuk a KERESZTEPA Pártot és a programunk fő vonulata az lesz, hogy a választás napján aki csak teheti maffiózónak öltözik az osztályból és az amúgy rendben folyó oktatás alatt a tanárokat szó nélkül el fogjuk rabolni.
Eljött a nagy nap, amire mindenki izgatottan várt. Sztepa, - aki nem mellesleg egy jó nagy darab srác volt - mint igazi vezér maffiózó sötétszürke öltönyben jött, alá fekete garbót vett és a tekintély miatt napszemüveget viselt. A közvetlen „kollégái” aznap fekete öltönyben grasszáltak az iskolában és ahogy az illik mindenhova kísérgették a folyosón a Don-t, mialatt a háttérből csendben figyelték a főnök cselekedeteit. Hogy még hihetőbb legyen a sztori a „család” minden tagja pisztolyt is tűzött az övébe, vagy tett a belső zsebébe és lehet, hogy ma ez hihetetlen, de ezek a pisztolyok rendes légpisztolyok voltak, hisz az osztályból többen is lőni jártak a lőtérre.
Az akciók végrehajtása úgy zajlott, hogy az osztály lány tagjai – akik nem voltak sokan – beköltöztek egy terembe, ahol üdítővel, pogácsával, süteménnyel készültek a tanerők, mint túszok fogadására, miközben a srácok napszemüvegben/fekete sí maszkban random módon törtek rá az osztálytermekre, ahonnan az oktatót kitessékelték, majd elmondták, hogy az óra elmarad, és mindezt köszönjék a KERESZTEPA Pártnak.
A diákok örültek annak, hogy ha csak egy órára is, de elmarad a tanítás, a tanárok ez alatt nassoltak, így gyorsan elszaladt az óra, elszaladt a nap.
Sajnos happyenddel nem szolgálhatok, ugyanis a versenyben csak másodikak lettünk, de mókának, emléknek igazán jónak bizonyult ez a szórakoztató diákigazgató választás.
Mindenki remekül érezte magát, nem jött a rendőrség, fontosságukat és megkerülhetetlenségüket bizonyítva nem tiltakoztak a politikai pártok és a civil szervezetek, nem vonták kérdőre az iskola igazgatót és a lövészegyletet sem, hogy ezt mégis hogy képzeljük, sőt, a Terrorelhárítók sem jöttek ki, igaz akkor ők még nem is léteztek, de az is lehet, hogy még terror sem volt.
Fura nem? Mégis felnőttünk, boldogok voltunk és szép emlékünk van az eseményről. Aktualitást adva a történetemnek félve kérdem: a tegnapi BME-s srácnak milyen emléke lesz? Mit fog mesélni az unokájának?
Azt, hogy „oly korban éltem én”, amikor egy vízi pisztolyozó Fluor Tomira rendőrt, egy viccből Jedi lovagnak öltözött egyetemi hallgatóra meg terrorelhárítót lehet hívni? Amikor mérlegelés nélkül bárkit le lehet teperni a földre, mert alapos lehet a gyanú, hogy az a bárki az emberiség, a társadalom életére tör? Mennyire felkészültek ezek a szervek, ha ágyúval lőhetnek verébre, mert az a biztos ami tuti a főrendőrök szerint?
Milyen világot élünk mi? És ez biztos, hogy jó nekünk?
