A csemegepult előtt várakozó sorban vesztegettem időm, miközben a kínálatot mustráltam. Felvágottak, szalámik, sonkák és kolbászok fürödtek a mesterséges fényben, mely valószínűtlenül friss és élénk színekre festette a portékát.

Ahogy ott álldogálok belefeledkezve a sok finomság látványába egyre szűkült körülöttem a tér, körbe sem néztem igazán, hogy kik következnek előttem, miféle népek sorakoznak, hogy a vacsorának, uzsonnának valót kosarukba tehessék.

Ketten álltak még előttem, amikor egy női hang szólt: 15 dkg ’büdzsé’ parizert kérek. Az eladó a felszeletelt halomhoz lépett, villájával jókorát nyalábolt a feldolgozóipar legtöbb városi legendával körülvett produktumából – melynek ezen sajátmárkás változata amúgy sem képviseli a drágább árkategóriát, tekintve, hogy 10 dkg pontosan 89 forintot kóstál - majd azt a mérlegen előre odakészített papírra dobta. 17 dkg lett, maradhat? Ekkor tekintetem a pult irányából az épp vásárlását bonyolító nő felé fordítottam, aki hosszú, majdnem földig erő régi sí kabátjának zsebébe nyúlt, majd kotorászni kezdett. Kisvártatva elővett egy marék aprót, gyorsan megolvasta, majd félénken emelve az eladó felé tartotta tenyerében. Ha kijön 150 forintból, akkor igen. Nincs több pénzem…

Az eladó levett egy karikát, majd csomagolt és az aprócska pakkot a nő felé nyújtotta, ki érte nyúlt. Nem tudni honnan jött, hová ment, milyen lehet az élete, de még csak azt sem, hogy hány éves, tekintve, hogy az a fajta ember volt, akiről nehezen állapítható meg, hogy valóban idős-e, vagy csak az élet súlya alatt tört meg ennyire fiatal lénye.

Köszönöm, mondta. Nincs mit, szívesen válaszolta a tüchtig piros ruhás eladó. A parizer a nő kosárba került, elnyúlt kötött sapkáját a fejébe húzta, majd egyenest a pénztár felé indult. Még egy vevő volt előttem, fel sem nézett, ki tudja az ő gondolatai is épp merre jártak. Kért, majd én következtem. Két pár virslit legyen kedves…