A mérnöki tudományokban az előretekintés, a határok folyamatos feszegetése természetes jelenség, mondhatni e nélkül nem is működik a dolog. Persze az előremutató gondolatok sokszor – ki tudja mi okból – megrekednek tervek, vagy prototípusok szintjén, hisz – ahogy korábbi idősebb kollégám mondotta volt – a kutatásban az is eredmény, ha nincs eredmény.

Az idő múlásával aztán előkerülnek az archívumokból a különös kreálmányok képei/leiratai és a ma embere, aki hajlamos a technológiával telizsúfolt világunkban már-már semmin sem meglepődni – hisz szinte követhetetlen amennyi újdonság ömlik a nyakunkba nap, mint nap – egyszer csak rácsodálkozik a múltra és rájön, hogy bizony nem nagyon van új a nap alatt.

A fene sem gondolta pl. azt, hogy az 1900-as évek elején már égett az emberiség a vágytól, hogy hatalmas hajtogatós térképek helyett kísérleti célból korai „GPS”-eket konstruáljon akár személyes, akár autós célra, melyek ugyan fapadosak voltak, de az elv, mely szerint előre meghatározott két pont közt vezessük magunkat a célig a kijelölt úton már adott volt.

Amiről viszont most szólok, az nem más, mint egy 1961-es Ford Glideair nevű autó, ami – hogy úgy mondjam – kerék nélkül született.

Természetesen a ma emberének az elv nemcsak, hogy ismert, hanem a mindennapi gyakorlatban is alkalmazott, hisz hajók és mentőjárművek készülnek légpárnás kivitelben (sőt, legutóbb egy parádés légpárnás golfautóról szóltak a hírek), de hogy a hatalmas turbinák segítségével légréteget termelő és azon sikló autó terve és gyakorlati megvalósítása már több, mint 80 éve is létezett engem meglepett.

A korabeli hírek szerint a Ford Motor Company meglehetősen komolyan vette a fejlesztéseket és egy forradalmian új közlekedési eszköz megvalósítását tűzték ki célul, melyről a cég akkori alelnöke, Andrew A. Kuche, aki a kutatásért volt felelős úgy vallott, hogy az új, Glideair –re úgy tekintenek, mint egy újfajta szárazföldi közlekedési eszközre, mely jelentős távolságok, gyors, nagy sebességű legyőzésére is képes lehet.

Az elképzelések szerint az eszköz lebegtetéséről és hajtásáról gázturbina, vagy sugárhajtómű gondoskodott volna, de hogy épp melyikkel folytatták a szóban forgó kísérletet talán örökre a feledés homályába vész, ugyanis sem az eszköz, sem egyéb bővebb információ nem maradt fenn az utókor számára.

Tekintve, hogy ezen járművek nem vesznek bennünket körül a mindennapokban ma sem, valószínűsíthető, hogy az ötletet nem találták tömegesen alkalmazhatónak. Mindössze annyit tudunk, hogy a lebegő autó ötlete már 1930 körül felmerült, akkor találta ki Kuche, hogy a légpárna alkalmas közvetítő elem lehetne a földfelszín és a jármű között. Hosszú ideig azonban nem történt semmi az ügyben, majd az 50-es években kezdték csak tovább érlelni a légpárnás jármű gondolatát.  Aztán a tervek tervek maradtak és a próbadarabon (ill. annak emlékén) kívül nem sok minden marad az utókorra.

Valószínűleg belátták, hogy túl sok problémát kellene megoldani ahhoz, hogy a vasúti közlekedést kiváltsák az új jövevénnyel (ahogy azt eredetileg tervezték) és ha ezek sikerültek is volna, a hajtóművek hatékonysága nem vehette fel a versenyt a mozdonyok elektromotorjaival.

Semmi baj, a tudomány – ahogy fentebb már utaltam rá – minden próbálkozásból tanul és profitál. Ez így akkor nem jött össze, de ki tudja, hogy a korabeli mérnökök kísérletei mennyiben járultak hozzá a különböző hajtóművek, az áramlástan fejlődéséhez és végső soron a ma légpárnás járműveinek kifejlesztéséhez. Hiszem, hogy az erőfeszítések nem voltak hiába valók.

Forrás és további info: itt