Ma esete tartatott városunkban a Szalamander nevű esemény, mely a Miskolci Egyetemhez szorosan kapcsolódó, hosszú-hosszú évekre visszatekintő fáklyás ünnepi menetet jelenti és egyben ez a valétáló, a várostól búcsúzó hallgatók utolsó hivatalos jelenése is az őket befogadó, számukra minimálisan 5 évig otthont adó település előtt.

Tekintve, hogy a szóban forgó rendezvényen jó pár évvel ezelőtt végzősként magam is részt vehettem – és amúgy is, ahogy a nóta is mondja, ha Miskolc hív mi ott leszünk – ez alkalommal is kilátogattam az igazán megindító, tradíciókat folytató felvonulásra, hogy a bányász, kohász, gépész (stb.) testvérekkel végig énekelve az utat kanyaroghassak egyik főtértől a másikig, miközben ők aufba, grubbenbe öltözve fáklyákat tartanak az ég felé.

Az est végeztével hazafelé indultunk, melyhez az un. éjszakai járatot, a 35É jelű buszt vettük igénybe. Kilyukasztottuk a jegyeket, majd világmegváltó diskurzust folytatva, ügyet sem vetve az ezerszer végigjárt útra haladtunk úti célunk felé.

Ahogy azonban az Avas városközpont felé közeledtünk, a kereszteződés előtt járművünk megmakacsolta magát, utolsó pöffenését a meleg éjszakába engedve egyszer s mindenkorra megállt. Szegény sofőr próbálta ugyan működésre bírni a szerkezetet, de az hallani sem akart a további megpróbáltatásokról, így cserbenhagyva gazdáját és utasait az az út szélén rostokolt.

Már épp kezdtem magam baromira kényelmetlenül érezni, - hisz egyrészt ugye én még onnan épp 3 megállóra laktam (és nem volt kedvem gyalogolni az éjszakában), másrészt úgy voltam vele, hogy a lyukasztott jegyemért nekem még járna valami – amikor a vezető leszállított minket.

Ahogy ott álldogálunk a meglepetés okozta sokk miatt egyszer csak felénk közeledett az ezen szakaszon megegyező útvonalon közlekedő 31-es járat és a sofőrje, aki felismerve a problémát lelassított majd mellénk állt. Ami innentől következett, azt még most sem hiszem el, ha valaki azt mondja nekem, hogy pld. Svájcban van ilyen irigykedve nyugtázom, de, hogy itt, az annyira irreális, hogy… de inkább folytatom.

Szóval: a 31-es járat megállt, majd a sofőrje ajtót nyitott. A fiatal srác kérdést intézett a mi buszunk vezetőjéhez, hogy mi a helyzet, sikerül-e életet lehelni a nagy kékbe, mire az mondta, hogy sajna nem megy, ki kell állnia a járatból.

Ekkor a „szomszéd” járat gazdája rádiót ragadott, beszólt a központba, vázolta a helyzetet, majd (és most figyel!!444!!!) megkérdezte, hogy mit szólnának hozzá, ha a lerobbant járat utasait felvinné a végállomásra és onnan visszafordulva (igazán nem távolság) folytatná a saját útját.

Nem fogja senki elhinni nekem, de a központ, mintha mi sem lenne természetesebb beleegyezett a kitérőbe, így a 31-es sofőrje járművére invitált minket és közölte, hogy hazavisz a 35É vonalán úgy, hogy természetesen lyukasztott jegyünk nála is érvényes.

Azzal a mátrix kijelző 31-es kiírását 35É-re változtatta, majd az ajtókat zárva hazafelé indultunk. Döbbenet, egyszerűen nem térek még most sem magamhoz…

Egy aprócska gesztus, néhány gondolkodó kolléga, egy rugalmas vezetés és pár embernek olyan kellemes perceket okoztak, amit sokáig mindenkinek mesélni fog aki ott járt, ráadásul úgy, hogy - legyünk őszinték, - ez senkinek nem került semmibe.

Tanulság? A nélkül, hogy különösebben moralizálni és pláne politizálni kezdenék: nem az ország rossz, a kis emberen, az egyszerű munkáson nem múlik semmi. Ha tehetnénk ez egy jól prosperáló, haladó, sikeres kis földdarab lehetne Európa szívében. Más itt a baj, valami furcsa erő az, ami ezt a mentalitást minden erejével ki akarja irtani és el akarja törölni. Igazán jó lenne, ha nem hagynánk magunkat és mindenfajta megpróbáltatás ellenére, az egyén szintjén mindenki hozná a tőle telhető legjobbat, maximumot. Tegyünk érte, mert ezekből az apró momentumoktól lesz kényelmes és élhető az ország és ezektől lesz mindenkinek jobb a hangulata.

Respect sofőrök, respect forgalomirányítás, respect MVK! És persze többek nevében: KÖSZÖNÖM!