Tizenéves koromban – ez az időszak nagyjából a 80-as évek vége, 90-es évek eleje környékére datálható – a középiskolai osztályomban csak az lehetett igazán menő csávó, akinek volt valamilyen Hifi berendezése. Gondolkodtam rajta, hogy mi lehetett még ehhez fogható státuszszimbólum, de tekintettel arra, hogy akkoriban átlag középiskolásnak se mobiltelefonja, se autója, se motorja nem volt (legalábbis az én iskolámban elenyésző kisebbség rendelkezett ilyenekkel, ha egyáltalán) max. a márkás sportcipő az, amit még párhuzamba tudnék állítani fent nevezettel.

Ez az időszak elképesztően más volt, mint ma, talán egy mai fiatal el sem tudja képzelni azt, hogy akkoriban zenét nem úgy hallgattunk, hogy leszedtük torrentről és mp3-ban meghallgattuk a számítógépen afféle háttérzeneként, hanem annak igenis szeánsza volt és eleve: ahhoz, hogy bármi meglegyen azért bizony tenni kellett.

A zenére éhes fül gazdája előtt több út is állt. Először is megvehette a hőn áhított előadó kazettáját, CD-jét, bakelit lemezét, ami akkoriban még nem volt ördögtől való gondolat. Mai napig emlékszem rá, hogy egy hazai előadó CD-je 890.- Ft volt mindenhol.

Ha ez az út nem ment, akkor keresni kellett valakit, akinek megvolt a keresett muzsika és azzal át kellett másoltatni, jellemzően vagy CD-ről kazettára, vagy kazettáról kazettára. Ha valaki olyan fiatal, hogy nem tudja mi az a kazetta, annak ajánlom a Wikipedia ide vonatkozó cikkét.

Tekintve, hogy akkor még nem voltak ilyen radikális jogvédők, mint manapság, nekünk meg sem fordult a fejünkben az, hogy ezzel bárkinek kárt okoznánk, így simán csináltunk olyat, hogy megvettünk egy CD-t mondjuk 5-en és szépen szétmásoltuk egymásnak, hogy arról már ne is beszéljek, volt a belvárosban egy kazettaárus, aki némi térítés fejében csuklás nélkül másolta a gyári médiákat hozott, vagy vett kazettára. Hihetetlen ugye?

MP3? Cd író? Ugyan! Ez utóbbit először az egyetemen láttam a kollégiumban, ahol páran egész jól megéltek abból, hogy CD-ket 1.500.- Ft-ért másoltak akkor már illegálban.

Persze a megszerzett zenét valamivel le is kellett játszani, így el is érkeztünk jelen bejegyzés tárgyához, a Hifi berendezésekhez. Ilyen eszközök alatt nem ám az Ausztriából hazaszállított Fisher music centereket és piros Audioton másolós magnókat értem, hanem a rendes, komponensekből összeállított tornyokat, ami minimálisan tartalmazott egy erősítőt, egy decket és egy CD lejátszót + hangfalakat (haladók operálhattak még lemezjátszó, tuner és még egy deck beszerzésével is, és az olyan egzotikumokat, mint a DAT, DCC, MiniDisc és társaik már meg sem merek említeni).

Őszintén megmondom, hogy én ennek a bolondja voltam. Tekintve, hogy akkoriban még internet sem volt lelkesen írtam a leveleket a gyártóknak és forgalmazóknak, hogy ugyan küldjék már el aktuális katalógusaikat, had legyen mire nyáladzani és hát szerencsére az osztályban voltak páran, akik velem tartottak eme elmebaj kihordásában és akikkel órákat lehetett beszélgetni frekvenciákról, jelleggörbékről, stb.-stb.

SONY katalógus, 92-93 -as modellév. Ezt még én rendeltem, ma is megvan.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy nálam hegyekben álltak odahaza a különböző hangátviteli berendezések (tesóm szerint nyenyereládák), hát azt ki kell ábrándítanom. Rettentő mód szerettem volna a dolgot, de annyira, hogy még elméleteket is gyártottam a szüleim számára, nevezetesen, hogy nekem karácSONYra azért kell mindenféle csodakütyüt venni, mert hát a nevében is benne van a SONY szó, - mely márka abban az időben a számomra elképzelhető legvonzóbb brand volt – és hát ez ugye nem lehet véletlen.

Az első komponens megvásárlása elég sokáig elhúzódott, ugyanis csak érettségi magasságában sikerült nekem és papámnak (ő volt a legnagyobb cinkostársam a különböző beszerzések kapcsán, ha mi ketten elmentünk cipőt vagy sí dzsekit venni, hát abba fél évre belerokkant a családi költségvetés, mamám szeme pedig könnybe lábadt, talán mondanom sem kell, hogy nem örömében) rábeszélni anyukámat – a családi kassza őrzőjét – egy CD lejátszó megvételére.

Még se érettségi bizonyítvány, se CD lejátszó nem volt, de én már örömömben el is nyargaltam a lemezboltba és megvettem életem első CD lemezét, mely a Bonanza Banzai : Elmondtatott c. albuma volt. A cél eléréséig futottunk még pár kört (mamám állandóan elbizonytalanodott és lemondta a vásárlást), de miután én nem adtam fel a küzdelmet az ő szíve is meglágyult és megvettük a SONY CDP-397 –es CD lejátszót (22.900.- Ft), mely birtokában velem madarat lehetett fogatni.

Igen ám, de ahogy fentebb már említettem ezek úgy magukban egyrészt nem szólnak, másrészt meg semmit nem érnek, így némi problémával kerültünk szembe. Volt ugyan a család birtokában egy Videoton AIDA rádiós erősítő, csak sajnos a nyugati világot képviselő japán mérnökök már rég az RCA kábelek világában éltek, amikor mi idehaza még soktűs DIN csatlakozókat dugdostunk mindenhova. Szerencsére volt a házban egy műszerész zseni (Vendi bácsi) aki csinált nekem olyan kábelt, aminek egyik vége RCA volt a másik DIN, de ezzel csak egy dolgot értünk el. CD-t már lehetett hallgatni a világ számomra mai napig legnagyszerűbb hangfalain, (ami az Orion HS-282, Made is Hungary és 3.000.- Ft-ért vettük a bizományiban, nem mellesleg mai napig itt muzsikál mellettem), de az a tervem, hogy majd én CD-ről másolok a Tesla orsós magnónkra már megoldhatatlan feladat volt. Mit is kéne tenni, mit is kéne tenni morfondíroztam, majd papámhoz fordultam a zseniális tervemmel. Vegyünk egy erősítőt is! Nagyszerű ötlet, vágta rá papám, megvettük a gombot, most vegyünk egy öltönyt is (ő már látta azt hiszem, hogy micsoda kelepcébe kerültünk), de mivel ő fogékony volt ezekre a dolgokra elővette a betétszámlakönyvét, miközben anyukám a sodrófát.

Újabb alkudozások kezdődtek, ismét futottunk mamámmal pár kört, - igaz ekkor már nem csak képletesen, hanem úgy igazából körbe-körbe a nagyszobai dohányzóasztal körül, én elöl, ő utánam - miközben én már az erősítő típusszámait pörgettem lelki szemeim előtt, hisz nem hiába olvasgattam azt a sok katalógust.

Hogy rövidre fogjam a dolgot természetesen erősítőm is lett, mégpedig egy Technics SA-GX130 (ára 27.900.- Ft) ami a mai napig kiválóan működik, ő hajtja a korábban említett hangfalakat. /Mindig mondtam az őseimnek, hogy a minőséget meg kell fizetni ugyan, de csak egyszer, utána nincs vele gond./

CD, receiver, hangfalak kipipálva tehát, én már ezzel el is lettem volna, de az egyik osztálytársam bővíteni kezdte az eszközparkját és felajánlotta, hogy az egyik deckjét eladná nekem baráti áron. Ez a hír számomra olyan hatással volt, mint a Pamplonában rohanó bikára az előtte szaladó piros sálas emberek látványa. Próbáltam én ellenállni, de ha nem megy, hát nem megy. Hű szövetségesemmel, apukámmal kocsiba ültünk és meg sem álltunk Tarcalig, ahol 15.000.- kemény magyar Ft-ért birtokomba került egy SONY TC-FX170 –es kazettás deck, ami abban az időben az alapabbnál is alapabb készülék volt, de beleillett a sorba és nekem más nem számított.

Így lett tehát deckem is (sőt, később az utódját, a TC-FX211-et is megvettük 17.000.- Ft-ért), amivel már egész mutatós kis torony keletkezett a szobámban, amiért egyszerűen rajongtam. Mókusszőr ecsettel poroltam, szarvasbőrrel tisztogattam, másoltam rajta jobbra-balra, fogpiszkálóra tekert vattapamacsot mártottam tiszta alkoholba, mellyel a fejeket tisztogattam, egyszóval csodás volt. A zenéket mi még válogattuk, számoltuk, hogy fér a CD tartalma legjobban a kazettára. Kerestük a kivezérlési csúcsokat, állítgattuk a szalagnak megfelelő előmágnesezést, majd ha megvolt a felvétel kézzel, gyöngybetűkkel kis papírt csináltunk a kazettába a számok címével. Nyomtató? Ugyan, számítógép sem volt… És a zenét hallgattuk. Nem csak úgy szólt, hanem leültünk és figyeltük, jó volt hallani, hogy milyen remekül is szól az, amit mi gondosan ügyelve állítottunk össze figyelve mind a tartalomra, mind a minőségre. Ej, de más világ is volt az!

Egy Maxell XLI-S kazetta korabeli borítóval. A normálok közt ez igen jónak számított.

Persze, az eltelt közel 20 év alatt rengeteg dolog megváltozott. Ma már nincsenek deckek, kazetták és CD lemezjátszót is csak a hardcore audiophil-ek vásárolnak vagyonokért. De nekem valahogy megmaradt a rendszerem, amit olykor-olykor be is kapcsolok. Egy ilyen bekapcsolás alkalmával azonban némi szomorúság töltött el, ugyanis a jó öreg, már eleve használtan vásárolt deckem megadta magát. Szegényke próbálná tekerni a szalagot, mint egyszeri kisnyugdíjas a kerti kút kerekét, de már nem bírja. Nyöszörögve megáll. Próbáltam megjavítani, a mechanikai részét elemekre szedtem, megtisztogattam, megkentem, de sajna nem megy.

Ahogy elsírtam bánatom az egyik műértő kollégámnak – aki a mai napig lehetetlen műszaki berendezéseket vásárol össze az internetről – egyszer csak azt mondja: Ne is törődj vele, a vatera tele van kiváló cuccokkal, olyanokkal, amikről mi a maguk idejében csak álmodtunk, nézz körül, ma már gombért/babért adják őket!

És valóban. Hihetetlen dolog, de a fogyasztói társadalom egekig növő igénye, a technika fejlődése olyan mélységbe taszította ezeknek a készülékeknek az árát, hogy egyszerűen nem éri meg javíttatni őket, jobban jár az ember, ha vesz egy használt, de korrekt állapotban lévőt, ráadásul majdnem biztos, hogy sokkal jobbat kap az ember a pénzéért, mint amit kidobásra rendel az idő vasfoga.

És hogy mit vettem? Hölgyeim és Uraim: Technics RS-TR333, oda visszajátszó dupladeck, érintőgombok, számkeresés és olyan dolgok, amikről 20 éve csak álmodtam. Mindez 4.000.- (leírom betűvel is), négyezer forintért. Jó mi?

Tehát aki most akarna belefogni egy kis nosztalgiázásba, átélni, hogy milyen is volt ilyen eszközökkel együtt élni, az most bagóért megteheti. Nakamichi, Marantz, Denon? Régen álom, ma már valóság lehet. Jó böngészést!