Ballagok a belváros felé, utam családi házas övezet szűk járdáin kanyarog. A burkolat csupa hó, hol letaposott, hol egész friss állapotban várja, hogy valaki szabad járást ejtsen rajtuk.

Az egyik utca végén két sárga mellényes közmunkás „serénykedik”, egy jócskán középkorú nő erősen lenőtt hajjal és egy meglett, bajszos cigányember. A munkamegosztás jegyében - felvételikor nyilván követelmény volt az alkalmasság csapatban való munkavégzésre – a nő lapátolt, a férfi álldogált miközben nagyokat szívott cigarettájából.

Melléjük érve emberünk épp sűrű füstöt eregetett barázdált arca elé, és így szólt kolléganőjéhez miközben amúgy gusztálva végignézett rajta:

"Aztán a hajad le ne vágasd, mert szétrúgom a segged!"

Bár meglehetősen szűk volt a járda és azon is inkább egy jó fél sávnyi rész volt járhatóvá téve én le sem lassítottam, léptem ritmusából igyekezvén nem kizökkenni magamban hökkentem meg ezen csodálatos, násztáncra hívó szóvirágon.

A nő nem szólt semmit.

Tovább sétálva azon morfondíroztam, hogy most vajon hogyan tovább? Műszak után e nemes lelkű úriember meghívja-e szíve választottját egy Tiplire a közeli garázsboltba, vagy van még valami alternatív udvarlási formula a tarsolyában, ami esetlegesen még bevetésre vár.

Hazafelé tartva ugyanezen helyen már csak a nő álldogált magányosan, segítő jobbja sehol. Mindössze annyi változott, hogy már ő sem dolgozott. Egy talicskára vigyázott…