Emlékszem gyerekkoromban mennyire vártam az ünnepeket. A tesómmal már kora délelőttől azon izgultunk, hogy ki fog aznap több üdvözlő sms-t kapni, versenyeztünk, hogy melyikünk népszerűbb az ismeretségi körben.

Akkoriban a telefonok még nem bírtak szinte korlátlan memóriával úgy, mint manapság, így egy kis papíron vezettük a küldőket, hisz folyamatosan törölni kellett a bejövő tételeket, mert azokból mindössze 10 db fért a készülékbe. Ez a módszer ráadásul azért is jó volt, mert így délután, az ajándékok kicsomagolása utáni nyugiban egyszerűbb volt „kottából” válaszolni mindenkinek, aki megelőzött minket a köszöntésben, így nem maradhatott ki senki a sorból.

Ez idő tájt élte virágkorát egy másik üdvözlési forma is, mely főként munkahelyi körökben volt elterjedt, ez pedig nem volt más, mind a mail-ben küldött megemlékezés. Ki ne emlékezne az esetenként több 10 MB-os PPT csatolmányokkal keringő levelekre, ami jellemzően helyesírási és fordítási hibákkal terhelve villogtak, zenéltek és mi mégis megnéztük őket századszor is mielőtt nyomtuk a továbbít gombot a céges rendszergazdák legnagyobb örömére. A dologban az volt a jó, ha a küldő vette a fáradságot, hogy kitörölje a levél elejéről a már megjárt emberek hosszú-hosszú listáját és még esetleg a további címzetteket is blind cc-be tette kicsit személyesnek lehetett érezni a villogó mennyből az angyalt, holott mindenki tudta, hogy azon üzenet hosszú évek óta kering a neten és virtuálisan több tucatszor körbeutazta már az egész Földet.

Az igazán haladók képeslapküldő oldalakhoz fordultak, ahonnan bárgyú animációkat lehetett beszerezni, majd a címzett adatait megadva a távolból lehetett köszönteni a közeli vagy távolabbi ismerőst, barátot, kollégát. Tudom-tudom, aki akar, még ma is ellátogathat pld. az 123greetings.com –ra, de valahogy ez már nem annyira elterjedt módja a köszöntésnek, a dicső múlt véget ért. Megérkeztek a közösségi hálók, elsőként az iwiw és magyar klónjai, majd a piacot gyakorlatilag hazánkban is letarolva betört a facebook, alapvető változást hozva az emberiség társas kapcsolatainak gondozásába.

Megfigyeltem, hogy ma már másként „ünnepelünk”. Ma már egyre kevesebben veszik a fáradtságot, hogy ismerőseinek személyes üzeneteket küldjön, hisz erre mindenki azt hiszi elegendő kihajítani egy youtube videót a közös üzenő falra, aztán csók puszi, részéről a hegyi menet, lehet menni bejglit habzsolni.

Az is feltűnt, hogy az emberiség tekintélyes hányada ma már arra sem képes, hogy az esetlegesen az üzenet fiókba behullott jókívánságokra egyesével válaszoljon. A gyakorlat inkább az lett, hogy megvárva a nap végét (esetleg a következő napot) megejt egy kiírást a falon, mely szerint „Mindenkinek köszönöm akinek eszébe jutottam, csók, puszi, hello, szia, szevasz!” És kész…

Engem pedig elönt a döbbent kétségbeesés. Tényleg ennyire felületessé váltunk? Tényleg ennyire nincs már időnk semmire és senkire? Ennyire mesterkélt lenne ma már minden? Élünk egymás mellet a szomszéd irodában, a szomszéd utcában esetleg egy másik országban a világ túlsó felén és már nincs szükségünk egy személyes sorra sem? Miért?

A napokban mindössze egy darab SMS-t kaptam (bár ha jobban belegondolunk az is elég prosztó módja az üdvözlésnek, kb. olyan, mint kesztyűben, ülve, kezet fogni), ellenben a falam tele volt nagy, közös, boldog karácsonyos lózungokkal, idézetekkel. Nekem szólt? Más ismerősnek? Legalább egy pillatara eszébe jutottam a kiírónak mikor megejtette a bejegyzést? Végig nézte a küldés gomb megnyomása előtt a több 100 „ismerősből” álló kontaktlistáját, hogy legalább azt tudja kinek/kiknek ír? És ha igen (vagy ha még azt sem) mit tegyek? Nyomjak több tucat lájkot? Válaszoljak, hogy köszi én is neked?

Még, hogy a modern technika, a világháló, a social network összehozza az embereket, a valaha volt kollégákat, iskolatársakat, néhai ivócimborákat… Egy frászt. Nem jó az semmire!