Szakadt az eső, nekem a városban akadt dolgom, így autóba ültem, hogy mihamarabb elintézzem azt. A rádió halkan duruzsolt, a forgalom egykedvűen hömpölygött, és ahogy lenni szokott a nedves időben a szélvédő párásodni kezdett. Közepes fokozatra kapcsoltam hát a klímát és az eltüntetésére irányuló folyamatot meggyorsítandó néhány centiméteres rést hagytam az anyósülés felöli oldalon az ablakon, majd egy mellékutcába fordultam. Jó magyar szokás szerint az útminőség meglehetősen gyatra volt, kerülgettem (vagy épp beleestem) a pocsolyának álcázott kátyúkat majd kisvártatva az amúgy sem magas sebességem egy fekvőrendőr redukálta minimálisra. Ahogy lassulva közelítettem a mesterséges útakadály felé furcsa csattanásra lettem figyelmes, mintha az autóra ráesett volna egy nagyobb ág, amit a szél szakajtott le a fáról.

Hirtelen nem tudtam, hogy mi az, az autót állóra fékeztem – ami tekintettel a forgalomlassító tereptárgyra nem volt szokatlan a mögöttem közeledők szemszögéből nézve sem – és felocsúdva a meglepetésből körülnéztem. Legnagyobb döbbenetemre egy kismadárral találtam szembe magam, aki épp velem szemközt, a műszerfal tetején talált magának kellemes ülést.

Hogy melyikünk ijedt meg jobban a másik látványától azt nem tudnám megmondani, de sejtésem szerint a kis útitársam lehetett az, hisz néhány pillanat alatt máris odapottyantott az orrom elé. Pár másodperc múlva a levegőbe kapott, hevesen csapkodó szárnyaival felém indult, és mivel szemem világát fontosabbnak gondoltam, minthogy pld. a telefonommal bogarásszak egy fotó érdekében, amit majd kiteszek mondjuk ide ösztönösen lebuktam. A kismadár nem bántott, éles bal fordulóval az utas oldali ajtókárpit széles peremén termett, majd ázott kis testét megrázta. Tekintetem követte őt, újdonsült barátom meredten bámult a szabadba az üvegen keresztül. Vágyakozva csapott párat, felém fordult és szinte beszélő szemeivel arra kért, hogy engedjem útjára.

A modern technikának hála tömlöcének kulcsa az elektromos ablak nyomógombja volt, melyet az én oldalamon megnyomva megindítottam lefelé, így nem kellett tovább sokkolnom vendégem a mindkettőnk számára több mint furcsa helyzettel. Amikor az üveg teljesen leért elöntötte az utasteret az eső illatú friss levegő és vártam.

Hívatlan stopposomnak több sem kellet, szárnyra kapott és egyet csicseregve tovaröppent. Vissza sem nézett rám, búcsú nélkül otthagyott Vili, a veréb.