Porzott az autóm tankja, így a garázshoz legközelebb eső benzinkút felé vettem az irányt. Ahogy a kútoszlop mellé gurultam épp szembe találtam magam a frissen, ropogósan kialakított Nemzeti Dohányelosztóval (18), melynek ajtaja tárva nyitva volt. Kicsit csodálkoztam a jelenségen, mivel úgy tudtam, hogy ezek valami hihetetlenül titokzatos objektumok, melyek pusztán a külső szemlélők számára szinte láthatatlanok, oda belépni legalább akkora bátorság kell, mint a rendszerváltás környékén a körúti teli üveges portállal kivitelezett peepshow –kba, de mivel egy meglehetősen szép eladólányka szomorkodott a pult mögött igazából nem is bántam a dolgot.

Néhány ezresért csurgattam mindössze a tankba („nekem a benzin árát nem emelik, én mindig 5000 –ért tankolok”), majd a kasszához járultam. Odabent a shopban mindössze két fiatal munkaerő köpködte unalmában a plafont, az egyik a kassza mögött állt, a másik mellette, a „kedvező áru” szendvicseket kínáló hűtőpult mögött múlatta az időt.

-          A 6-os kút lesz?

Fordult felém kérdőn a srác. Nem volt nehéz dolga kitalálni, hisz közel, s távol senki más nem állt a kút környékén mire én bólintottam és épp azon méláztam, hogy a kassza mögötti polc, mely korábban a dohányárut őrizte szépen sorba rendezve, hogy lehet, hogy még hetekkel az új szabályok életbe lépése óta is teljesen üresen ásítozik.

-          Igen, válaszoltam és felé nyújtottam a kártyámat, miközben két fiatal srác a kutas lány elé lépett.

-        Szia! Jól gondolom, hogy dohányárut már nem árultok? – kérdezte az egyik, aki hatalmas elnyúlt pólót, bőven térd alá nyúló bő rövidnadrágot, full cap sapit és hátizsákot hordott, afféle deszkás, hip-hop stílusban.

-          Mire a lány: nem, mi már nem, de ha kimentek a szomszéd ajtóban találtok. Ezzel ők el.

A POS terminálom vidáman csipogott és kattogott, a papírszalagot, mint hosszú nyelvét öltötte a világra, amit egy mozdulattal tépet ki belőle a kutas srác majd a lány felé fordult.

-         Te. Ezek elmúltak már 18?

-         Mit bánom én, hogy elmúltak-e már, ez legyen a Zsuzsi* baja.

-         De hát, hogy-hogy nem érdekel, a múltkor te is simán kiszolgáltál egy fiatalt!

-         Ki hát, nekem tök mindegy hány évesek. Ma már más világot élünk, megmondták, hogy a cigit el kell adni, nem? Hát akkor?

A diskurzus végére épp visszakaptam a kártyám, a blokkom és azon gondolkodtam, mennyire vakmerő a két fiatal alkalmazott. Mi van akkor, ha én egy civilben lévő köztisztviselő vagyok egy olyan helyen, ahol ezeket a Mutyi Store –okat ellenőrzik? Mi lenne, ha most vagányan előkapnék egy igazolványt és hűvös eleganciával, afféle helyi Horatio módjára belengetném, hogy itt és most én egy ellenőrzést foganatosítottam sérelmükre és jegyzőkönyvben rögzíthetném  a tényállást, de nem: nem azért, hogy szegény lányt, aki gondolom minimálbér + jutalék + zsebbe egy kis apró alapon van fizetve  ki legyen rúgva, hanem azért, hogy hivatalosan, papíron is nyoma legyen, hogy mennyire értelmetlen ez az egész rendszer. Tudom, hogy végeredményben úgysem változna semmi, de akkor is… Mint tudjuk minden jogszabály – függetlenül attól, hogy van-e bármi értelme vagy nincs – pontosan annyit ér, amennyit betartanak belőle. Na, ez így pont annyit ér, amennyi az értelme. Semmit. Fiatalok védelme, ugye? Hagyjuk már... A profit ellenőrzött csatornákba terelése. Erről szól itt minden.

( * természetesen nem Zsuzsinak hívták a lányt, de ez most a történet szempontjából azt hiszem teljesen mellékes )

A kép nem a képzelet szüleménye, ilyen tényleg volt nálunk a lakótelepen.