Már a tavalyi év vége felé szerettem volna, de csak idén sikerült sort kerítenünk arra, hogy kihasználva a ragyogó őszi időt csipkézni induljunk. Meg nem mondom milyen romantikus emlékek vezéreltek a felé, hogy erre adjam a fejem, de ha tudom, hogy sem a begyűjtés, sem a termés feldolgozása mennyire nem egyszerű munka lehet, hogy bele sem vágok, ám ne szaladjunk előre, vegyük szépen sorba a dolgokat.

Az elmúlt hétvége szombat délutánját arra szántuk cimborámmal, hogy bejárjuk a településük feletti senki földjét, ahol hatalmas, roskadozó csipke és kökény bokrok vártak minket. Aki már próbálkozott eme két növény termésének begyűjtésével, azoknak nyilván nem újdonság a dolog, de aki még nem, annak elmondom, hogy a természet valami fura októl vezérelve úgy döntött a múltban, hogy az evolúció során elképesztő védelemmel látja el magát a bokrot a begyűjtőkkel szemben, azaz minden ág, minden centiméterét vendégmarasztaló tüskékkel látta el. Én nem tudom, hogy hogy csinálják a profi erdőjárók, de a puszta kézből bizony gyakran serken vér a csipke szedése során, arról nem is beszélve, hogy a vérre menő küzdelem csak igen mérsékelt eredménnyel jár, azaz csipkét szedni nem túl produktív folyamat. Kb. 4 – 4 és fél órányi munka alatt (ketten) hozzávetőleg egy háromnegyed szatyornyi bogyót gyűjtöttünk be, ami első látásra nem tűnik soknak, ugyanakkor ne feledjük, hogy a zsákmányt fel is kell dolgozni, ami ha lehet mondani még nehezebb feladat, mint maga a csipke begyűjtése.

Valaha szőlő és gyümölcsös volt itt, ma már leginkább kiszáradt fák, elvadult bokrok és szöcskék

A terv az volt, hogy lekvárt, azaz hecsedlit készítünk a C vitaminban gazdag növényből, aminek módja a következő.

Az első lépés az, hogy minden egyes bogyó két végét egyenként le kell csípni, azaz a szárdarabtól és a kis fekete csúcstól meg kell azt szabadítani.

Ezt követően az egészséges alapanyagot (a sérült, foltos, nem szép szemeket kiválogatjuk) megmossuk, majd egy hatalmas fazékba téve, ahhoz vizet adva odatesszük főni. A főzés idejét úgy kell megválasztani, hogy a gyümölcs passzírozható állapotba kerüljön, azaz nem kell teljesen szétfőzni, de kemény se maradjon.

Mikor ez megvolt, mi elektromos húsdarálóval előaprítottuk a főzetet, majd jött a munka neheze. A művelet következő fázisa ugyanis a meglehetősen kemény magok eltávolítása, amit passzírozó segítségével végeztünk. Ez, azon túl, hogy fizikailag is fárasztó odafigyelést is igényel, hisz a keletkező pürébe egyetlen mag sem kerülhet, bár ami igaz, az igaz, a következő lépés még megfoghatja a kóbor szemecskéket, de jobb a békesség, ne hagyjuk, hogy azok a következő szintre lépjenek, mely nem más, mint az a része a munkának, ami láttán még egy kínai Foxconn munkás is inkább az iPhone összeszerelést választja egy marék rizs fejében, azaz a szúrótlanítás. A csipkebogyó ugyanis nagyjából úgy épül fel, hogy gyümölcshús, mag és a magot körülvevő vattaszerű képlet, mely hajszálvékony apró szőrökből áll össze és ha ez a szájba kerül kb. olyan érzés, mintha üveggyapotba harapnánk, azaz röviden szólva: nem jó. Ezt a szőrt el kell távolítani a keletkezett préselményből, amit mi úgy oldottunk meg, hogy nagyon sűrű szövésű fémszitán fakanál és spatula segítségével átcsömöszöltük a pürét. Hihetetlen, de ha jól dolgozunk a tálunkba csak a színtiszta csipkeszósz, míg a szitába az összeállt szúrós szösz kerül. Itt már tényleg észnél kell lenni, mert ha a szósz véletlenül összekeveredik a szúrós résszel megette a fene az egészet, kezdhetjük előröl.

Ha ezen is túl vagyunk, innen már „sétagalopp” következik, azaz jöhet a lekvár kifőzése. A csipkeszószt hatalmas fazékba tesszük, majd azt a tűzre, és hogy ne legyen unalmas a délután (azon túl, hogy folyamatosan tápláljuk a tüzet) egyfolytában keverni is kell a masszát, hogy nehogy odaégjen. A főzés során a lekvár víztartalma hatalmas gőz képében távozik, de ne számítsunk gyors menetre, ez bizony kitart egy délután. Mire elfőztük a fazék felét már bőven sötét lett és nem maradt más hátra, minthogy a tisztára mosott üvegekbe kanalazzuk a hecsedlit és azokat gondosan lezárjuk. Fontos, hogy alapvetően a csipkelekvár nem fog sűrű dzsemmé összeállni (ill. inkább úgy fogalmazok, ha valakinek van kedve mellette állni még egy napot, hogy elfőzze a produktum nagy részét, annak hajrá), szóval nem lesz belőle sűrű massza, inkább amolyan sűrű mártásszerű valami a végeredmény. Mi ezt úgy teszteltük, hogy hideg porcelán tányérba mertünk egy kicsit a lekvárból és azt fejre állítottuk. Ha nem folyt le róla, akkor már rendben is vagyunk.

Ami az édesítést/ízesítést illeti természetesen az ízlés dolga, mi 3,5 kg cukrot tettünk hozzá, lehet többet, kevesebbet (a lényeg, hogy szigorúan csak a főzés végstádiumában, mert ha addig nem égett le az egész, akkor majd most, a cukortól tuti), ill. aki akar adhat hozzá ezt, azt. Én pld. olyat is olvastam, hogy van aki almával és gyömbérrel ízesíti a csipkelekvárját, de mi ezekkel nem éltünk, teljesen tisztára csináltuk.

És hogy megérte-e? Természetesen igen. Nagyon fárasztó a dolog, de másfél-, két napnyi vidéki lét amúgy is feltölti az embert, arról nem is beszélve, hogy a saját kezűleg készített finomság büszkeséggel tölt el. Plusz hozadéka a tevékenységnek, hogy egy ilyen akció során ráébred a derék városlakó a dolgok igazi értékére, és ha legközelebb a piacon drágának tűnő portékával hoz össze a sorsunk eszünkbe fog jutni: a csipke bizony nem megy magától a befőttes üvegbe.