Most, hogy éppen száz éve annak, hogy a Titanic első útján katasztrófát szenvedett eszembe jutott egy nem oly régi kaland, ami velem és a húgommal esett meg egy adriai nyaralás alkalmával.

Az eset még 2006 augusztusában történt meg velünk, amikor is a horvátországi Porec-ben vakációztunk. Indulás előtt, még itthon eldöntöttük, hogy ha lehetőség lesz rá a tengerparti üdülővároskából áthajózunk Velencébe, hiszen azt tudtuk, hogy közvetlen vízi kapcsolat van a két település között. Megérkezésünket követően azonnal lefoglaltuk a jegyeket a – ha jól emlékszem – Dora nevű hajóra, mely menetrend szerint közlekedett a két part között. Ekkor még nem sejtettük azt, hogy az utunk során olyan kalandjaink lesznek, amiket soha, de soha nem fogunk elfelejteni és megélni sem volt vicces, sokkal inkább rémisztő. Számos olyan dolog történt az ominózus napon, ami mind azt kellett volna, hogy sugallja, hogy ne szálljunk fel a hajóra, mi azt mégis megtettük. De menjünk szépen sorban.

A történet ott kezdődik, hogy amikor megvásároltuk az útra szóló jegyünket valószínűleg nyelvi nehézségek, vagy figyelmetlenség miatt rosszul jegyeztük meg az indulási helyet. A történeti hűség kedvéért elmondom, hogy Porec és Porec üdülőfalu között jókora távolság van, azaz az óvárosi részbe (ahol egyébként a kikötő is van a nagy hajók számára) külön busszal vagy kisvonattal kell átmenni. Reggel, szépen időben felkeltünk, felöltöztünk, lementünk a szálloda halljába, ahol átvettük az aznapi hidegélelmünket, majd kimentünk az épület elé és vártuk a buszt, ami majd minket a kikötőbe fog szállítani. Vártunk, várakoztunk, de az égvilágon semmi nem történt. Ekkor kb. reggel 7 óra körül járt az idő, természetes módon egy lélek nem volt se az utcán se a parton, így némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy megkérdezzük a portást, hogy nem tud-e valamit a Velencébe tartó csoportról. Az egyébként nagyon készséges szolgálattevő értetlenül hallgatott minket végig, hogy mire is várunk mi, hisz állítása szerint onnan csoport még soha nem indult, de lelkiismeretességének köszönhetően nem hagyta nyugodni a dolog és telefont ragadott. Miután megmondtuk neki, hogy hova és melyik hajóval szeretnénk utazni emberünk felhívta a kikötőt és megkérdezte nekünk, hogy pontosan mikor indul a hajó. Egzakt óra, percre nem emlékszem, de az biztos, hogy nem sok időnk volt már vissza, így arra kértük (látva, hogy a bebuszozás esélytelen) hívjon nekünk egy taxit. Ahogy ilyen esetben általában lenni szokott egy árva autó nem sok, annyi sem akart értünk kijönni Zelena Lagunába, így kezdtünk kétségbe esni, hogy ez a hajó bizony szó szerint elmegy. A portás srác látva szomorúságunkat egyszer csak felpattant, hátra szaladt a kabátjáért az irodába, majd kisvártatva visszajött és azt mondta: Mehetünk!

Értetlenül néztük őt a húgommal és bátortalanul kérdeztük, hogy jó-jó, de hova, amikor – mintha mi sem lett volna természetesebb – közölte velünk, hogy kivisz minket az autójával a kikötőbe, siessünk. Máig emlékszem, egy nem túl fiatal, mélybordó színű Renault Lagunával repesztettünk a kikötő felé, ahova épp időben, még indulás előtt sikerült is kiérnünk.

A hajó, ami hazahozott minket...

Örömünk határtalan volt, persze akkor még nem is sejtettük, hogy ezen véleményünket a nap során alapjaiban fogjuk átértékelni. 

A hajó elindult tehát, gyönyörű, napsütéses, szélcsendes időben szeltük a habokat, alig vártuk, hogy Itália partjaihoz érjünk. Utunk során mindössze annyi kellemetlenségünk adódott, hogy nekünk korábban senki nem mondta azt, hogy a velencei kirándulás programjai (vaporettózás a csatornákon, gondolázás, Muranói üvegműhely meglátogatása) nem inkluzíve vannak az árban, hanem azért külön fizetni kell a hajón, így 2 programot kiválasztva 2 euró híján az összes kunánkat és eurónkat a fedélzeten hagytuk. Így érkeztünk meg a velencei kikötőbe, ahol a Carabinieri –k mélykék Alfa Romeoi mellett, gyakorlatilag hivatalosan a senki földjén keresztül átléptük a határt és bebocsátást nyertünk az országba. Még a hajóról leszállva kezünkbe nyomtak egy-egy számozott beszállókártyát és a lelkünkre kötötték, hogy azokra és az útlevelünkre nagyon vigyázzunk, hisz visszafelé egyrészt ezzel fogunk tudni kilépni az országból és ezzel fogjuk tudni igazolni, hogy jogosultak vagyunk felszállni a hajóra, másrészt azért is nagyon fontos a kis kártya, mert azt visszagyűjtve fogják tudni, hogy mindenki épségben visszaért és teljes-e az utaslétszám.

Persze ezt mi szentül megfogadtuk és miután letudtuk a befizetett fakultatív programokat (üvegműves műhely és vaporetto) elindultunk felfedezni a várost.

Velence furcsán gyönyörű hely, egyszer mindenkinek látnia kell, ugyanakkor jó, ha nem úgy vág neki a belvárosi sétának az ember, ahogy mi – azaz egy fillér nélkül – mert az elég kellemetlen élményeket is hozhat, hisz pl. hiába volt bankkártyánk, azt kisebb összegű fizetésekre egyszerűen nem akarták elfogadni, nagyobbat költeni meg nem volt keretünk. Ennek ellenére nem csüggedtünk, vidáman sétálgattunk, néztük a turisták özönét, a méregdrága üzleteket és ügyet sem vetettünk a rohanó időre. Épp egy kis ékszerüzletben tébláboltunk, ahol ajándék gyanánt egy szép Muranói üvegdíszes órát szerettem volna venni a tesómnak (ár 20 EUR, bankkártya akcepted) mikor észrevettük, hogy 20 percünk sincs, hogy visszarohanjunk a kikötőbe. Rettentő mód sietősre kezdtük venni a dolgot, de pechünkre minden idők legfigyelmesebb és legkedvesebb eladójával akadtunk össze az üzletben, aki fantasztikus olasz eleganciába öltözve, mérhetetlen precizitással kezdte becsomagolni a kis dobozt és ügyet sem vetett arra, hogy mi speciel sietnénk. Komolyan mondom, ha filmen ilyet látok elcsépelt jelenetnek gondolom, és azonnal tovább tekerek, de a valóságban tényleg van ilyen, viszont nincs FF gomb, hogy lépni tudjunk.

Ahogy elkészült a kis pakk rohanni kezdtünk és lélekszakadva futottunk a kikötő felé. Egész úton azon járt az eszem, – persze nem feledve, hogy otthagynak minket a hajóval – hogy mit gondolhat az, aki látta, hogy két ember kiront egy ékszerüzletből, majd kezében valami apró dologgal fejvesztve menekül a zsúfolt sikátorokon keresztül. Ha akkor lekapcsolnak a szervek, isten bizony nem lepődök meg. Szerencsére, erre ugyan nem került sor, de a kikötőbe érve újabb csapás sújtott minket. Mert mi hiányzott? Na, mi? Igen, a húgom útlevele és beszállókártyája. Kétségbeesve járkáltunk fel alá, kipakoltuk a táskánkat hátha az aljára került, de semmi. Ahogy épp kezdett leperegni szemünk előtt a délutáni programunk, mely szerint tuti, hogy elvisznek a rendőrök és rimánkodhatunk a nagykövetségnek, hogy vigyenek minket haza odalépett hozzánk egy idegenvezető a hajóról és kérdezte, hogy mi a baj. Elsírtuk bánatunkat, majd mondta, hogy nyugi, ugyanis még akkor elhagytuk a papírokat, amikor érkezéskor kiléptünk a határépületből, így azt a szerv neki odaadta és épp nála van, amit ezennel vissza is adna. Na, kérem… Érzés tekintetében most tudnék pikáns hasonlatokat mondani, de mindenki képzelje el azt, ami neki a legjobb és szorozza meg kettővel. Pont olyan volt…

A hajóra felszálltunk és utolsó, még megmaradt szendvicsünket majszolgatva arra gondoltunk, hogy a nehezén túl vagyunk, a kalandjaink hamarosan szép emlékek maradnak csupán és már épp arról kezdtünk csevegni, hogy az esti vacsora biztosan jobb lesz, mint a madárlátta zsemléink, amikor feltűnt, hogy a távolban az ég alja elég merészen kezd szürkülni.

Körülöttünk furcsa ruhát öltött az ég

Persze ez a hatalmas utastér melegéből nem tűnt veszélyesnek, még az uzsonna elfogyasztása után én magam ösztökéltem a tesómat, hogy menjünk már fel a fedélzetre, nézzük meg, hogy mi készül, így ennek megfelelően is tettünk. Kisétálva a hajó hátsó részére azt tapasztaltuk, hogy a szél egyre hevesebbé kezd válni, a széldzsekimet majd letépte rólam, és – bár közhely – de a gyönyörű mélykék tenger tényleg mérgeszöld színt öltött. Tekintve, hogy az időjárás nem volt épp barátságos visszaültünk a helyünkre és gondolva mi bajunk lehet szépen elcsendesedtünk.

Ahogy telt az idő a szél egyre agresszívabbá vált. Bentről mi csak azt láttuk, hogy kint egyre sötétebb van, de különösebb aggodalomra okot adó jelet nem vettünk észre. Az utazóközönséget természetesen egyre jobban foglalkoztatta a dolog, a felnőttek diskuráltak az ablakokon át a tengert szemlélve, a gyerekek kacarásztak, mert baromira viccesnek érezték, hogy dülöngél a hajó és a székek közt alig lehet rendesen sétálni. Először mi is kacagósra vettük a dolgot, jómagam csak akkor kezdtem megilletődni, amikor felső ablaksorok is kezdtek vizesek, lenni a felcsapódó hullámoktól.

Nem vagyok egy félős típus, bíztam benne, hogy különösebb bajunk nem lehet, bár azt azért éreztem, hogy ez a fajta időjárási körülmény nem tekinthető épp a megszokottnak. Gyanakvásom akkor igazolódott be, amikor az utastérben lévő tv-k egyszer csak maguktól bekapcsoltak és azon elindult egy oktató film, hogy mit is kell csinálni ha baj van, hol a mentőmellény az ülés alatt, azt hogy kell elő-, majd felvenni és mi a további teendő, miközben a személyzet elkezdett hányózacskókat osztogatni, amit volt aki azonnal ki is próbált élesben.

Őszintén szólva ekkor már senki nem nevetgélt, a fedélzeten síri csend volt, csak a gépek elemekkel folytatott kilátástalan küzdelmét, valamint a hajótestnek csapódó hullámok zaját lehetett hallani. Fentieken túl egy dolog volt még, ami az ijedelmet fokozta, nevezetesen, hogy a hajó szó szerint a nyílt tengeren volt (értsd ez alatt körbe nézve sehol nem volt látóhatáron belül szárazföld, de még csak egy távoli hajó sem) és a motorok erőlködése ellenére érezhetően tapodtat sem haladtunk előre. Magam próbáltam tartani testvéremben a lelket, hisz rajta valóban úrrá lett az ijedtség, de azzal vigasztaltam, hogy nem lehet olyan kegyetlen a sors, hogy pont itt és pont így fogunk odaveszni.

A kapitány egy ideig megkísérelte haladásra bírni a hajót, de miután látta, hogy ez esélytelen próbálkozás kikapcsolta (vagy legalábbis alapállapotba hozta) a motorokat és megálltunk, vártuk, hogy elmenjen a vihar. Közben monoton ismétlődött a kisfilm a tévékben és már cseppet sem voltunk kíváncsiak a vacsorára. Egyszerűen arra vártunk, hogy legalább egy darabka földnyelvet meglássunk valahol, ami bizonysága lehetett volna, hogy mégiscsak a jó irányba sodródunk. A lehetetlen állapot kb. másfél órán át tartott, míg jókora késés után megláttuk a kikötő fényeit. Fellélegeztünk, és alig vártuk, hogy szilárd talajra lépve visszavigyenek minket a szállodába, ahol tudták, hogy gáz van, így az éttermet nem zárták be, megvártak minket a vacsorával.

Hát így volt, igaz volt. Utunk során 100x elmondtuk, hogy kár volt reggel elérni a hajót, az biztosan egy égi jel volt, mely szerint nem kellene útra kelnünk. Abban is biztosak voltunk, ha mégis kinyiffanunk, majd valahonnan, valakik megtudják, hogy is indult a napunk és a kis mozaikkockákat összerakva - kiegészítve egy kis képzelgéssel - rólunk is ezekhez hasonló megemlékezések fognak íródni az újságokban.

Szerencsére nem így történt, túléltünk. Kétszer is úgy tűnt, hogy nem tudunk felszállni a hajóra, mindkétszer csak azért is szembe szálltunk a sorssal, de végül itt vagyunk, túl vagyunk a viharon. Talán dolgunk van még a Földön…