Anyuék megbíztak bennünk, mi pedig amennyire csak egy gyerek megteheti próbáltunk szót fogadni.  Nagyjából egy jelszó volt, sötétedésre érjünk haza, ja, és még egy:  ha lehet, azért együnk is valamit napközben.

 

Generációk nőttek így fel, sőt én kb. 11 éves koromtól a húgomat is pesztrálgattam, együtt lógtunk, húztuk-vontuk egymást a lakótelepen.

 

Isten tudja, hogy hogy, de felnőttünk, ha voltak is kisebb balesetek nem haltunk meg, emberben, értékben kár nem keletkezett, a szüleink pedig nem aggódták szét magukat, mentek a dolgok a maguk kerékvágásában.

 

Azt mondjuk nagyjából sejtettem, hogy ez manapság már nincs így, a gyerekek hamarabb találkoznak a barátaikkal a chat-en, mint a játszótéren és rohanó világunkban – legalábbis lépten, nyomon ezt szajkózza mindenki – a szülők sem túl nyugodtak, ha kikerülnek a gyerkőcök a látókörükből, de amit most láttam az egyik áruház akciós katalógusában az azért megdöbbentett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Könnyen kezelhető, kártyafüggetlen mobiltelefon gyerekeknek! Nem hiszem el, ott tart a világ, odáig jutott a fogyasztó társadalom, hogy a fene nagy rohanásban már egy 5 éves gyerek is vásárlói célcsoport, ráadásul bevételi forrás kereskedőnek, távközlési szolgáltatónak egyaránt. Én azt mondom, ez azért kicsit már túlzás, nekem ez egyáltalán nem tetszik. Mi favesszőből pityókát, műanyag csőből fúvócsövet, csavarból csavarbombát csináltunk a mai kor gyermeke meg percdíjból profitot. Őrület, hol ennek a vége? És biztos, hogy jól van ez így? Tényleg olyan durva a mai világ, hogy egy nagycsoportos óvodásnak mobiltelefonra van szüksége?