Bár a cím igaz, azt hiszem, bizton állíthatom mi voltunk a világtörténelem legrövidebb Zsiga tulajai. Az történt ugyanis, hogy papám hatalmas autórajongóként kitalálta, hogy a következő autónk egy ilyen szovjet járgány lesz. Lévén akkoriban még nem volt internet (volt ez már vagy 20 éve) túrta az újságokat, kereste az ismerősöket és végül fülest kapott, hogy a szomszéd megyében van egy eladó tűzpiros 1200-es. Nosza, munka után ő, egy kollégája és én elmentünk érte, durván sötét is volt már mire megérkeztünk. Meg lett a gazdi, egy amolyan cingár, bajszos, igazi falusi nagymenőt kell elképzelni, aki nem győzte elmondani, hogy az egész falu sír, mióta tudják a népek, hogy a kocsi eladósorba kerül. Mentük egy kört, miközben ömlött belőle a szó, és arra volt a legbüszkébb, hogy a jobb első ülés kicsit lóg, mert szeret félreszerelmeskedni és azt rendre ott bonyolítja, valamint felhívta a figyelmet arra is, hogy az autóhoz jár kazettás magnó formájában egy extra tartozék, de az valami fészerben van, úgyhogy azért még el kellene menni. Így is tettünk, megkaptuk az "ajándékot", aztán visszamentünk a házhoz, hogy a garázs fényénél még egyszer megszakértsük a járgányt. A derengő lámpa fényénél makulátlannak tűnt a kocsi, csillogott-villogott, a króm alkatrészeken úgy pattogtak a fotonok, mint a popcorn a mikróban, így egymás kezébe csaptak apámék és bementünk a házba szerződni, fizetni.
Pont ilyen volt (forrás)
Sosem felejtem el, a házban a gyerekek agyonmásolt kazettáról az osztrákból hozott Fisher videon Rambót néztek (pedig az idő már jóval éjfél után járt), míg mi a konyha felé vettük az irányt. Kifizettük az összeget (ha jól emlékszem 120 ezer forint volt az ár), mire a faszi rákezdte a feleségének a „nézd drágám, ennyit, egy kupac papírdarabot ér a gyönyörű autónk” című performanszát. Már ekkor rég szimatot kellett volna fognunk, hogy itt valami nagyon nincs rendben, de milyen is az ember, ha szerelembe esik. Mindenki látja, hogy nem jó felé mennek a dogok, csak az nem aki épp benne van, úgyhogy Togliati szelleme annyira magával ragadta apukámat, hogy elhoztuk a kocsit.
Útban hazafelé bőszen bizonygatta minden jelenlévő, hogy ez igen, mekkora üzletet kötöttünk, próbálgattuk az autót az éj sötétjében, emlékeim szerint tényleg remekül ment így a Tokaj hegyet megkerülve egy jó másfél óra alatt itthon is voltunk. Már javában pitymallott, mikor úgy döntöttünk, hogy csak nem visszük haza az autót üres tankkal, hát nyomjuk már tele, mi bajunk lehet, had legyen neki is egy jó napja. Beálltunk az egyik kútra, ahol persze egy lélek sem volt, a hatalmas lámpatestek ontották a fényt, az autó vöröse csak úgy fürdött benne. Mire kiszálltunk üzemanyagot vételezni a kutas is felébredt szundijából és kijött hozzánk megtudakolni, hogy segíthet-e. A nafta egykedvűen csörgedezett az autóba, miközben a kutas amolyan bizalmatlan léptekkel ólálkodott a kocsi körül. Nézegette, vizslatta, majd egyszer csak megszólat: de szép ez az autó, most lett lefestve, ugye? Hát mondanom sem kell, egy ilyen kijelentés az elgyötört beszerzési csapatot úgy érintette, mintha forró vízzel öntötték volna nyakon, a levegő megállt a környéken. Erre apám: ezt? Hogy festették volna, minden gyári, most vettük, visszük haza ügyessssen, okossssan, szépségessssen!
A kutas tovább hitetlenkedett, hogy ő ezt nem hiszi, nyissuk már fel a motorháztetőt. Úgy is tettünk és lőn! A hatalmas fényárban előbukott a turpisság, ami a tulaj garázsában pislákoló 40-es izzónál a jótékony homályba burkolózott. Jól lehetett látni, hogy az autó orra korábban rommá volt törve, a teleszkóp toronynál hegesztési nyomai voltak, szóval szépen ugyan, de az autó össze lett rakva.
Tekintettel arra, hogy erről a tulaj nem mesélt nekünk, állítása szerint karcmentes volt az autó apámnak több se kellett. Befejezte a tankolást, engem hazavittek a kollégájával, - elvégre másnap, ill. most már aznap reggel suli - és visszaindultak a kocsival. Sosem felejtem el, mamám ült a hatodikon a konyhaasztalon és nézett bele a hajnalba, el nem tudta képzelni hol lehet a család férfi része most már lassan fél napja az éjszakában. Akkor még nemhogy mobil, de rendes telefonunk se volt, úgyhogy izgalom volt bőven.
Apuék tehát visszamentek (muszáj volt, hisz minél tovább húzzák a dolgot, annál nagyobb volt az esélye, hogy a pénzt szélhámos barátunk elkölti) és megérkezvén szó szerint az alvó családra verték az ajtót azzal, hogy azonnal jöjjön ki és adja vissza a pénzt. Papám jó nagy darab ember volt, szerintem a cérnahuszár félálomban azt se tudta milyen rendezvényen van és szerencsére visszaadta a vételárat. Mire az öregemék hazajöttek jócskán reggel volt, mehettek dolgozni, én suliba, anyunak meg magyarázhattuk a bizonyítványt.
Tanulság talán annyi, hogy éjjel, hirtelen felindulásból nem veszünk többet autót és mivel a Zsiguli rossz ómen volt (pedig szegény, erről az tehetett a legkevésbé) Zsigulit sem. Így lett
nagypolskink, ami egy másik történet lehetne, de talán azt majd legközelebb.
Zsiguli tulajként tehát pünkösdi királyok voltunk, ami így visszagondolva a mi butaságunknak is köszönhető volt. Az érdekes az egészben az, hogy apukám nagy autószakértő volt, az utcában és a baráti körben nem történhetett semmi, ami autóval összefüggésbe volt hozható a tudta nélkül. Őt hívták, ha venni kellett autót, ha eladni, ha javítani, ha műszaki vizsgáztatni, felkészíteni, mert neki mindig sikerültek ezek a dolgok. Nagyon értett hozzá, arany keze volt, de a mi autóinkkal valahogy sosem volt szerencséje. Talán tényleg igaz a mondás, hogy a cipésznek mindig lyukas a cipője…
