Ha őszinte akarok lenni a jelenleg regnáló kormány intézkedéseivel – hogy is fogalmazzak finoman – nem igazán tudok maradéktalanul azonosulni, hogy úgy mondjam értetlenül állok előttük. Értem én, hogy csapataink harcban állnak, csak kár, hogy eddig mindössze azt érzem, hogy mi kisemberek vagyunk a frontvonalba tolva afféle golyókapkodónak és hát, ahogy az lenni szokott ilyen esetekben fogyunk is tisztességgel, értsd: egyre inkább csúszunk lefelé az életszínvonalnak nevezett virtuális csúszdán.

Az elmúlt – most már lassan közel két év –intézkedései közül talán egy olyan van, amivel egyet tudok érteni, de annak is inkább a céljával, mint a megvalósítás módjával, nevezetesen a felsőoktatás átszervezésével. Az oktatás helyzetét kívülről/belülről ismerőként az a szándék, hogy húzzunk valahol egy határt a mértéktelen pénzköltésnek igencsak szimpatikus számomra, hisz az elmúlt évtized – különösen a bolognai rendszer bevezetése utáni időszak – olyan mértékben erodálták a képzések színvonalát, hogy az már kezd ijesztő mértéket ölteni. Motiválatlan oktatók, túlélésre játszó hallgatók (bocsánat, halogatók), a munkapiaci igényeknek nem megfelelő képzések mind-mind oda vezettek, hogy – és itt kérek elnézést azoktól, akik komolyan veszik a tanulmányaikat – mindenféle szakmai tudás, tapasztalat, szorgalom nélkül végzett „szakemberek” ömlenek az amúgy is szűkös álláspiacra, miközben maholnap az egyetemi oktatók a krétát is saját zsebből fizetik.

Lépni kellett tehát, szerintem ez nem is kérdés, persze azon lehet vitatkozni, hogy mennyire diákbarát intézkedés az, hogy a jelentkezési határidő előtt 1-2 héttel jelentették be, hogy pl. közgazdásznak, jogásznak nemhogy a legközelebbi felsőoktatási intézményben, de szinte sehol nem fog tanulni senki. Talán célravezetőbb lett volna egy fokozatos átalakítása a rendszernek, évekre szépen lebontva a keretszámok megnyirbálását, de már ez így van, ezzel megint nem tudunk mit csinálni, mint elfogadni a döntést.

Mit lehet tenni a képzés minőségének javítása érdekében? Nem vagyok oktatáspolitikus, de azt hiszem, hogy a lehetőségek nagyjából a következőkben merülnek ki:

Ha azt akarjuk, hogy az egyetemekről/főiskolákról valódi értelmiség és szakemberek kerüljenek ki, akkor:

- Nagyon durva felvételi rendszert kell bevezetni annak érdekében, hogy csak a tényleg tudásban/képességben arra alkalmasak kerüljenek a padsorokba és azokat megfelelő színvonalon képezzük ki ingyen,

            vagy

- Adjuk meg mindenkinek a lehetőséget emelt szinten tanulni (azaz jusson be mindenki, aki akar), ugyanakkor legyen a falak közt olyan szigor, hogy a tanulni nem tudó, nem akaró emberek fél év után peregjenek ki nyugodtan, hisz aki nem bírja a terhelést, arra felesleges öt, hat, nyolc (!) évnyi állami pénzt elherdálni.

Az sajnos nem fenntartható állapot, hogy mindenkit vegyenek fel az egyetemek és ha már bent van szegény gyerek rugdossuk is el a diplomáig, nehogy már az egyetem normatív támogatása sérüljön. Az, hogy van olyan ember, aki 3-4 évig tol egy vizsgát, mert egyszerűen képtelen abszolválni a tárgyat vagy, hogy a mai napig diplomák ezrei vannak beragadva csak azért, mert nem tudnak letenni az ifjú mérnökurak, lányok és egyéb diplomás csodabogarak egy középfokú nyelvvizsgát, hát azért én kérek elnézést, az már nekem kellemetlen.

Az, hogy a felsőoktatásban szabad-e tandíjat bevezetni azon lehet vitatkozni, ill. a mértékét illetően kell is, pláne akkor, ha a deák urak/hölgyek könnyedén a világ legjobb egyetemeit is választhatják, ha már úgyis fizetni kell a buliért, és akkor majd meglátjuk, hogy a „legendás” magyar oktatási rendszer hogy fog szerepelni a versenyben. Én azt gondolom, hogy az lenne az elfogadható felállás e tekintetben, ha lenne egy korrektül belőtt államilag finanszírozott létszám (akár ösztöndíjrendszerrel megtámogatva), amit csak az igazán rátermetteknek tartanánk fenn, ezen túlmenően pedig, ha valaki még mindig leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy Pesti Est szakos egyetemistaként a büfé, koli, egyetemi klub háromszögben keringjen 5, 6, 8 (!) évig, amíg hivatalosan is kiképzik X+n –ik kommunikációs szakemberré, az lesz szíves a pénzügyi osztályhoz járulni a költségek megtérítése céljából.

Ez az egész dolog amúgy most csak azért jutott eszembe, mert a napokban az irattárcámat rendezgetve kezembe akadt egy apró cetli.

A kis papír tanulsága szerint 1995 tavaszát írtuk, amikor is, ha jól rémlik az akkori Horn-kormány azzal az ötlettel állt elő, hogy minden egyetemista 2000 Ft-tal járuljon hozzá havi szinten a képzési költségeihez.  Én ekkor épp első éves gólya voltam az egyetemen és a nagy felháborodást kiváltó ötlet hatására, mint mindenki akkoriban az egyetem hallgatói önkormányzatának szervezésében (talán már akkor is így hívták) tömött sorokban mentünk demonstratíve a városháza elé, hogy kifejezzük nem tetszésünket és jelképesen pénzt gyűjtsünk az egyetemek megmentésére. Emlékszem, hogy egy Trabant csomagtartójába kellett 20 Ft-ot dobni és ennek fejében mindenki kapott egyet a fenti kis cetliből, ami bizonyította, hogy épp 2000 fillérrel járultunk hozzá a képzésünkhöz.

A dolgot persze már rég elfelejtettem, de a kis papír, most előhozta az emlékeket. A kérdés adott, bár mint minden „ha”-val kezdődő mondat egyben értelmetlen is. Mi lett volna, ha akkor bevezetik a 2000 Ft-os tandíjat és ezzel az összeggel hozzájárulunk a rendszer működéséhez, fenntartásához? Vajon akkor is eljutottunk volna odáig, ahol ma tartunk, azaz addig az állapotig, amikor már súlyos százezrekbe vagy milliókba kerül egy diploma?

De hát ugye a velem legalább egykorúak még emlékeznek arra, hogy a tandíj szót kiejteni sem volt szabad sokáig az aktuális kormányzati politikában, nemhogy beszedni azt. Hát most beszedik.

Nem mellesleg amúgy van még egy ilyen szavunk, mely kapcsán úgy viselkednek az aktuális kormányok, mint a roxforti varázslóiskola polgárai Voldemort nagy úr nevével kapcsolatosan, azaz még utalni sem nagyon lehet rá. Kitaláljuk, hogy mi az?

Vizitdíj!

Majd emlékezzünk rá, ha a következő lépésben egy kocsi árával megyünk a kórházba egy komolyabb műtétre. És nem mondhatja majd senki, hogy nem szóltam…