Figyelembe véve, hogy ma gyönyörű idő volt úgy határoztam, hogy megyek egy kört az öreg autóval. Múlthéten hétfőn volt vizsgázni a járgány és mivel mindenféle kritériumnak megfelelt, nem gondoltam, hogy bármi baj érhet az út során. Hogy mennyire nem így történt a dolog, arról szóljon most a következő történet.

Ebéd után tehát szépen felkerekedtem és úgy döntöttem, hogy a közeli Bükkszentkeresztre fogok felhajtani a csodaszép erdei úton, amolyan ráérősen, krúzolva, ahogy azt már ilyen autóval kell.

El is indultam, és – noha őszintén szólva átsuhant a fejemben a vizsgán javított kézifék esetleges: Mi van, ha mégsem jól csinálták meg? gondolata – zavartalanul hajtottam fel a hegyre. A tervem az volt, hogy az ékszerdoboznyi kis falu büfésoránál leparkolok, megiszok egy hideg gyömbért majd hazagurulok. Eddig a terv tökéletesnek látszott, felértem, megálltam, leparkoltam a vasat majd kiszálltam. Ha valaki birtokol hasonlóan öreg, vagy még öregebb autót és azzal csak vasár-és ünnepnapokon merészkedik elő az nem árt ha fél szemét mindig a technikán tartja, hisz soha nem lehet tudni, mi romlik-, fárad-, törik-, fogy el, így én is így tettem, hiszen mivel nincs napi használatban az autó csak ilyenkor derülhet ki ha valami bibi van. Kiszálltam tehát a kocsiból a hátsó traktus felé fordultam, amikor is megláttam, amitől folyton rettegek: füstölt a kerék! Aztarohadt&#@!!@>#@!, gondoltam ennek a fele sem tréfa, a rohadt kézifék megint beállt. Nem volt nagyon mit tennem, beültem a kocsiba és próbáltam elütni a várakozással töltött időt, míg a rendszer visszahűl. (Őszintén megmondom, nem akartam ott hagyni, féltem, hogy esetleg lángra kap valami, ezért inkább megnéztem a leveleimet a telefonon, miközben próbáltam úgy tenni a büfé vendégei előtt, mintha a füstölgő hátsó kerék az alapfelszereltség része volna.)

Ahogy ott üldögélek és nyomogatom a mobilom egyszer csak egy nagy durranás, majd sziszegés ütötte meg a fülem. Az történt, hogy a hátsó kerékben lévő átforrósodott levegő nyomását nem bírta tovább a szelepszár, a levegő úgy ítélte meg, hogy gerjesztett állapota nyugalomért kiállt ezzel juttatva entrópiáját egy alacsonyabb szintre, azaz egyszerűbben fogalmazva fogta magát és leengedett a hátsó. Na fasza. Ott ültem a forró napon egy parkolóban, körülöttem kíváncsi tekintetek, miközben az autó síkja a normális vízszintestől hangos sziszegéssel búcsúzott.

A legnagyobbakkal is előfordul

Azt tudtam, hogy van pótkerekem, ugyanakkor azt is, hogy ezt egy sima kerékcserével nem tudom megoldani, itt ettől komolyabb a bibi. El nem tudtam képzelni, hogy valamirevaló szerszámok nélkül hogyan fogok megbontani egy átforrósodott fékrendszert, így úgy határoztam, szólok a sógoroméknak, ugyan jöjjenek már fel utánam, mégiscsak jobb többedmagammal szívni az autóval, arról már nem is beszélve, hogy rettegtem, mi lesz, ha lefelé épp útközben adja meg magát a technika az egyik beláthatatlan kanyarban.

A várakozás perceit leginkább a pótkerék pumpálásával (miért ne lenne az is lapos) valamint a kézifék rángatásával töltöttem, hátha kiold.

Egy jó negyven percet töltöttem el így, mialatt – és most társadalomkritika következik – egy árva lélek nem kérdezte meg tőlem, hogy mi bajom, segíthet-e, szóljon-e valakinek, stb-stb. Utólag visszagondolva ez nagyon elszomorító dolog, én soha nem tudnék ilyet tenni, ha látok valakit mellettem 2 méterre a parkolóban, akinek baja van. Egész biztos vagyok abban, hogy én felajánlottam volna másnak a segítségem fordított helyzetben, de itt az arra járóktól nyugodtan fel is bukhattam volna, szerintem hamarabb viszik el az autóból az értékeket, minthogy megkérdeznék, hogy hé haver, emelő kell? Csavarkulcs? Pótkerék, vagy mégis miért nem cseréled a kereket? Itt tartunk, ez van…

Vissza a tárgyhoz: mire a sógoromék megjöttek meghűlt annyira a felni, hogy le lehetet szedni a dísztárcsát, majd a kereket. Megnéztük a féket és csodák csodájára engedett, azaz szabadon forgott a kerékagy. Valószínűsítem, hogy a kézifékkar rángatásának hatására engedtek a pofák, így elhárult az akadály, hogy a pótkerékkel hazaguruljak gond nélkül. Lefelé próbáltam óvatosan jönni, inkább csak a motorféket használtam, hacsak lehetett nem nyúltam a pedálhoz, de a városba érve már bátrabban vezettem, hisz nem volt probléma, Lillafüreden meg is álltunk megnézni.

Nyugodtnak tehát nem vagyok nyugodt (érdekes, hogy mikor a baj közepén voltam egyáltalán nem izgultam, hogy most mi lesz), ráadásul most feküdhetek megint alá, hogy megnézzem, mégis a szervizben mit csináltak, ami miatt a bal oldal leragadt. Nem gond, megoldom…

Végezetül mit is mondhatnék? Senki nem mondta, hogy könnyű az élet, csak azt, hogy érdemes élni!

ui.: Ha lerobbant autóst láttok bárhol, légyszi álljatok meg még akkor is, ha igazából látszik, hogy nem sok mindent tudtok segíteni. Legalább az egymásba, az emberekbe vetett hit ne szenvedjen csorbát. Ha még egyáltalán van olyan a 21.-ik században…