Ezen hónap közepén, immár harmadik alkalommal volt szerencsém néhány napot az angol fővárosban tölteni. Tekintve, hogy London elég népszerű úti cél és gondolom az olvasók közül is sokan jártak már a szóban forgó helyen nem adnék klasszikus útleírást kitérve a nevezetességekre, inkább néhány érdekességet osztanék meg amikkel találkoztam az ott töltött napok alatt, illetve a benyomásaimnak szentelnék pár sort.
London felépítését tekintve olyan, mintha sok-sok kisebb városka, település összeolvadásából jött volna létre. A szállásom ezen részek közül Berrylands nevű településrészen volt, ami közel esik Kingstonhoz, ami pedig valójában egy teljesen felszerelt, minden földi jóval ellátott város a városban. Van nyüzsgő belvárosa piaccal, főtérrel, bevásárló- és szórakozó központtal (még Jamie Olivernek is van itt étterme), de jutott ide csendes Temze part is ahol partmenti lakóparkok, lakóhajók között eshet kellemes séta. Ez a rész annyira önálló településként viselkedik, hogy az itt, vagy a közelben lakók csak határozott céllal látogatnak be a klasszikus értelemben vett fővárosba, hisz bármit el tudnak intézni itt is.
Utazásom időpontja nem véletlenül esett erre az időszakra. Úgy terveztem, hogy az ismerősök meglátogatását mindenképp az olimpia előtt fogom letudni, hisz attól tartottam, hogy az amúgy is felkapott turistacélpont a sportesemény alatt túlságosan zsúfolt lesz. Apropó olimpia. Mikor nekivágtam az útnak úgy képzeltem, hogy a városban lépten nyomon ötkarikába és az eseményekre felhívó zászlókba, táblákba, reklámokba fogok ütközni, de ez egyáltalán nem így történt. Gyakorlatilag elvétve vannak a nagy eseményre utaló nyomok, sőt, a város még mindig sokkal inkább a már lezáródott 60 éves jubileumot ünnepli, ami ugye a királynő regnálásának kerek évfordulója előtt tiszteleg.
Ezen a képen elrejtettem egy olimpiai ötkarikát
Persze ez nem jelenti azt, hogy ne készülnének a sport legnagyobb ünnepére, hisz mindenhol építkezésekbe, felújításokba botlik az ember, bármerre nézünk daruk, állványok figyelhetők meg. Bátran mondhatom, hogy ott nincs válságban az építőipar, épül szépül a város. Az építkezések közül van, ami egyértelműen az olimpia miatt zajlik, de van olyan ingatlan-beruházás is, ami attól függetlenül is megvalósulna, gondolok itt pl. a város új jelképe, egy – szerintem rettenetesen ronda – tűhegy alakú felhőkarcoló építésére.
Bár nem egészen úgy terveztem – aztán az élet, mint a legnagyobb rendező úgy alakította – a várost teljesen egyedül fedeztem fel, ami azt kell, hogy mondjam egy igazán személyiségformáló dolognak bizonyult. Bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretné megismerni és legyőzni saját korlátait, hogy utazzon el egyedül valahová és próbálja meg feltalálni magát. Bújja a térképet, közlekedjen, menjen boltba, kérjen segítséget helyiektől és garantálom, hogy minden nap egy-egy achievement megszerzésével fog nyugovóra térni. Igazán lélekemelő dolog, más emberként fog visszatérni aki próbát tesz ezt garantálom.
Mivel, ahogy már fentebb említettem én már korábban jártam a városban nem is egyszer, a főbb nevezetességeket előzőleg többször is kipipáltam. Ráadásul London olyan hely, ahol, ha csak a klasszikus látnivalókra kíváncsi a turista azt erőltetett menetben egy nap alatt is meg lehet nézni, így most úgy taktikáztam, hogy a várost más oldalról próbálom meg megismerni. Ezen célom megvalósításában kiváló segítségemre volt Andrew Duncan : Londoni séták című könyve, ami 30 londoni és London környéki útvonalat mutat be oly módon, hogy az egyes látnivalókat a szokásostól eltérő útvonalakon, a jól bejáratott turistaösvényeket elkerülve közelíti meg. Azt kell, hogy mondjam a könyv zseniális, bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a kalandot és olyan helyeken szeretne járkálni, ahol még a helyiek sem biztos.
Utam során számtalan izgalmas helyzetbe keveredtem és a kellemetlenségek ellenére – pl. nem fogadta el a környék egyetlen jegyárusító automatája a bankkártyámat így át kellett buszozni a következő „városban” lévő pályaudvarra, majd a nagy nehezen megszerzett daily travelcard-ot egy olvasó sem volt hajlandó olvasni, stb.-stb. – voltak igazán klassz és emlékezetes pillanataim is. A Buckingham palota előtt bámészkodva pl. személyesen, a két szememmel láttam Erzsébet királynőt egy Range Roverből integetni (azt tudtátok, hogy a Range Roverek gúnyneve Chelsea tank?), de belecsöppentem utcai tüntetésbe, légi parádéba (tegye fel a kezét, aki látta már élőben a Royal Air Force vadászgépeit, miközben kék-fehér-piros sávokat húznak az égre, esetleg hitte már azt, hogy a fejére esik a belvárosban egy AVACS, hisz olyan alacsonyan repült).
Jártam filmforgatáson, részt vettem zenés, táncos utcai felvonuláson, belefutottam egy Lamborghini kiállításba és mikor a Tower Bridge-n akartam átsétálni épp az orrom előtt zárták le a kerítéseket, mivel egy nagy hajó miatt fel kellett nyitni a pályatestet. Az egyik házigazdám azt mondta, hogy ő 7 éve él kint, de még előtte sosem nyitották fel. :-)
(Apropó: az megvan, hogy a Tower Bridge új fényeit magyar mérnökök tervezték, szerelték és a fényforrások Magyarországon készültek a GE-nél?)
Tekintve, hogy a város tömegközlekedése zseniális a metró és a kis könyvem segítségével sokfelé eljutottam. Ezen helyszínek közül jöjjön néhány érdekesebb:
Általánosságban elmondható, hogy a könyv valóban járatlan utakon vezet. A hétvégén amúgy is kihalt bank negyedben pl. olyan utcákon jártam, ahol közel s távol nem volt rajtam kívül senki, komolyan mondom, ha kijön az egyik irodaház biztiőre azzal, hogy úgy mégis mi a frászt keresek én ott cseppet sem lepődök meg. Kacskaringós kis utcák, elrejtett pubok, évszázadok óta ugyanott álldogáló viktoriánus lakóházsorok, igazi, hétköznapi London.
És, hogy merre jártam? A fentebb már említett közvetlen lakóhelyemen kívül bejártam a klasszikus londoni hátteret jelentő Westminstert, a hipermodern, csupaüveg/csupaacél Bankside-ot és Southwark-ot, a Cityt, a gazdag Chelsea-t, a még gazdagabb Nothing Hill-t és Belgráviát.
Terveim közt szerepelt még Richmond felfedezése is, de sajnos a metró épp aznap makacsolta meg magát és a Distric Line az eredeti úti célom helyett fogta magát és az Ealing Broadway felé fordult. (Jó tanács! Ha vki metrózni akar a lejárónál feltétlen nézze meg, hogy a kapuknál elhelyezett táblára van-e építési munkára, műszaki hibára stb. vonatkozó felhívás kirakva, mert egyáltalán nem biztos, hogy a szerelvény el is megy a kérdéses pontra ill., hogy minden megállónál meg is áll. Ezt a saját „káromon” elég hamar megtanultam.)
Belváros:
Westminster és környéke:
Bankside, Soutwark és City:
Chelsea (amiről én azt hittem, hogy vmi lepukkant munkásnegyed, erre egy gyönyörű, és gazdag környék és hát ott lakik a Chelsea FC is):
Nothing Hill (a Portobello Road-dal, ahol elég kevés angol szót hallani, viszont annál több a régiségbolt és piac) és Belgravia
És, hogy hogy élnek a londoniak, milyenek az ottani emberek? Jártamban keltemben úgy tapasztaltam, hogy a napi gondok nem aggasztják őket annyira, mint pl. itthon minket. Bármerre jártam végtelenül segítőkészek, kedvesek és mosolygósak voltak. Ha valahol elidőztem a könyvem olvasgatása, a térkép bűvölése miatt, szinte biztos volt, hogy valaki odalép és megkérdezi, hogy segíthet-e. Ez nagyon kellemes élmény volt az én kelet-európai lelkemnek. Nem éreztem rajtuk azt a fajta frusztrációt, keserűséget, ami idehaza jellemző, hisz soha nem érzékeltették velem azt, hogy na, ha neked rossz, akkor maradjon is ez így, hisz nekem sem jó. Egyébként pedig folyton a telefonjaikat buzerálják. Ha van egy kis idejük a vonaton, metrón, megállóban várakozva, vagy étteremben ülve már nyomják is. Buta telefont én helyiek kezében már nem láttam, nyomasztó az iPhone-ok mennyisége, de rengeteg a Samsung és a Blackberry is. Mondjuk az ott kapható díjcsomagok és szerződések mellett nem is csodálom, hogy így van (pl. 2 évre aláírva ~10 ezer forintos havidíjért bármelyik menő smartmobil elvihető, plusz 600 perc beszélgetés, 3000 SMS és 1 GB net. Na, arra várhatunk, hogy itt ilyen legyen…)
Van még valami, amit nagyon irigylek tőlük, ez pedig a jó értelemben vett nemzeti öntudat. A ragaszkodás a monarchiához, a királynőhöz, a Union Jack-hez (rengeteg autót láttam kis angol és UJ - zászlóval fellobogózva) igazán figyelemre méltó. Ha jól érzékeltem ez nekik olyan, hogy történjen bármi, legyenek mégoly különbözőek is, a királyi család és a brit nemzetközösség eszméje összeköti őket, és a jelképek nem megosztanak, mint minket idehaza. Lenne mit tanulnunk, talán nem kéne erőltetni és akkor nem lenne nálunk sem gond.
A boltok, utcák tömve voltak, az emberek vásároltak, a kávéházak, pubok, éttermek szintén nem kongtak az ürességtől. A város élt, pezsgett, mozgott és ez még akkor is igaz, ha elfogadjuk a tényt, hogy London mégiscsak a világ egyik központi városa.
Ha valaki azt kérdezné, hogy milyen város London, arra egyszóval csak annyit tudnék mondani, hogy élhető. Látszik rajta, hogy hatalmas, minden szempontból sokszínű, nyüzsgő és mindenezek ellenére, vagy épp ezért működő metropolisz. Nagyon remélem, hogy megyek még arra az életben és azt hiszem, ha jobban belegondolok akár életvitel szerűen is tudnék élni ott.
