Talán nem tévedek nagyot ha azt mondom, mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, mozzanatok melyek megélését folyton keressük. Az élmény átélésének vágya bár ingadozó, – nem tölti ki minden percünk –  mégis olykor ránk jön és tudjuk, tartozik még nekünk a sors azzal, hogy újra miénk legyen az érzés.

A dolog mibenléte változhat. Lehet ez egy illat, egy íz, egy szín, egy érintés, hisz hányszor hallunk például olyan sóhajokat, hogy bárcsak még egyszer érezhetném annak a sütinek az ízét, amit kiskoromban a nagymamám sütött, vagy lehet a tudatalattinkban egy olyan kellemes illat, amit meg sem tudunk igazán fogalmazni, de ha véletlenül megcsapja orrunk önkéntelenül is felkapjuk a fejünket, hisz ki tudja, talán első, tinédzserkori szerelmünk parfümjének illata ívódott ily mélyen belénk. És persze lehet az egy hang, egy zene is, ami folyton ott motoszkál bennünk, ezért vagy azért kedves, de az okot nem is igazán keressük, tudjuk, hogy van nekünk és kész. Nem hallgatjuk állandóan, azt sem tudjuk talán ki játssza, de ha felcsendül, azt a pár percet ünnepként éljük meg.

Volt nekem egy ilyen zeném. Mióta az eszem tudom ismerem, ahogy ismeri gondolom más is, hisz a zenetörténelem megkerülhetetlen darabjáról van szó, de soha nem bírtam megfejteni ki lehet a szerzője/előadója. Számtalanszor hallottam filmekben, műsorok aláfestő zenéjeként, reklámokban, vagy csak úgy a rádióban, de nem tudtam ki játsza, nem kerestem mi az és bár abban a pillanatban a magasba repített később „feledve” visszakerült a „találkozunk mi még” kispolcra a fülem mögé.

Így volt ez egész tegnapig, amikor is zenét hallgattam és a műsor összeállítását a deezer algoritmusára bíztam. Ahogy kint tettem – vettem a konyhában egyszer csak felcsendült a ZENE. Először ügyet sem vetettem rá, hisz szinte tudtam, hogy ez az enyém, oly természetességgel fogadtam be a muzsikát, mint amikor egy régi ismerőssel futunk össze az utcán, de aztán megtorpantam. Te jó ég! Hisz ez Ő! Mint amikor szerelmesek emlékeznek vissza kapcsolatuk hajnalára, akik szinte egész korábbi életükben folyton kerülgették egymást, találkoztak, tudtak a másikról de a nevek sosem kerültek szóba. Aztán egyszer csak ott álltunk egymás előtt. Néztem a tracklistet és tudtam. Hazaértem. Ez volt az a szám:

Ha meg kellene magyaráznom, hogy miért jelent ez nekem oly sokat nem lennék képes rá. Azt viszont tudom, hogy mi az érzés, amit felidéz bennem. Ha hallgatom lelkem mélyén New York utcáit koptatom, ősz van, hideg szél röpteti a sárga faleveleket. Betérek egy szűk kis jazz klubba, ahol keménykalapos fekete szaxofonos játszik elmélyülten. Belesüppedek a bőrfotelbe, szivarfüstbe burkolózok (pedig nem is dohányzok), kezemben egy pohár vörösbor és csak nézem. A dalnak sosincs vége, az egyszerű képlet végtelenségig ismétlődik, majd később kilépek az utcára, és ahogy fülemben ott karcol az éles fúvós hang melyet jótékonyan csillapít a seprűdob suhogása padtól – padig, kandellábertől – kandelláberig szökkenek a nagyvárosi hajnalban. Sosem jártam még a nagy almában, de ilyennek képzelem. A bakancslistámon tehát rajta volt egy dal a hozzá kapcsolódó képpel. Az egyik fele most megvan. New York! Remélem veled is találkozok még…

fotó: Dominique Nabokov, New York 1985