Mai napi dátummal rendszeres tüdőszűrésre hívtak. Felkerestem a szűrőállomást, ahol a délelőtti időpont ellenére meglehetősen sokan várakoztak. A paciensek csendben sorjáztak, ki tüdőszűrésre, ki laborvizsgálatra jelentkezett, az adminisztráción dolgozó EÜ-s alkalmazottak kissé fásultan vitték számítógépbe az adatokat. Előttem vidékről a nagyvárosba érkező idősebb bácsika várakozott, aki miután leadta papírjait megkérdezte, hogy kiküldik-e neki az eredményt, vagy utazzon-e vissza, ha majd kész. A hölgy visszakérdezett:

• Miért, felbélyegzett borítékot hozott?

A válasz természetesen „nem” volt, így miután jött az ítélet: „akkor?” a bácsi megköszönte a szíves választ és leült a várakozók közé.

A sorban én következtem, leadtam a papírokat, amikor a felvételi asztalokhoz – épp a mellettem levő munkaállomáshoz - egy cigány család érkezett nagy hanggal (érdekes, hogy ezek egyedül sehova nem tudnak menni). Egy fiatal srác, egy asszonyság és egy megítélésem szerint nem több mint 15 éves, jól láthatóan állapotos kis cigánylány alkotta a csapatot.

Átadták a papírokat azzal, hogy őket ide küldték vérvételre. A váróban mindenki tette a dolgát, a paciensek várakoztak, esetleg egymással beszélgettek, a felvételis hölgyek unottam vitték gépbe az adatokat, a sugárveszélyre figyelmeztető lámpa pedig meghatározott ritmusban fel-fel villant, jelezve, hogy odabent rettentő erők dolgoznak röntgensugarak formájában.

Az újonnan érkező kis családra senki nem figyelt. Az állapotos lány egyszer csak megkérdezte, hogy tulajdonképp vele itt most mit is fognak csinálni, mire az EÜ-s alkalmazott elmondta, hogy leveszik a vérét (3 üvegcsényit), azt laborba küldik, majd ha megvan az eredmény lehet jönni érte. Erre a páciens:

• Három üvegnyit? Nekem nincs is annyi vérem!
• Már hogyne lenne, mindenkitől ennyit vesznek, ennyi mindenkinek van!
• Hát, ha ő ezt tudja, előtte ivott volna Egri Bikavért, hogy legyen mit levenni…

A számítógépnél ülő nő felnézett, majd annyit mondott, hogy terhes kismamáknak nem feltétlenül tesz jót, ha borozgatnak, mire jött az emelkedett hangú válasz: 

• Jaj, dehogynem! Had szédüljön az a gyerek, addig jó neki, míg bódult és bent van! Mert minek is jön az erre a csúnya világra! Ki tudja, mi vár itt rá... Ő már semmi jóban nem bízik itt Magyarországon!

A levegő megállt, a klaviatúrák kopogása alábbhagyott, csend lett. A háttal álló/ülő alkalmazottak, betegek óvatosan, csak a szemük sarkából vissza-, feléjük, a jól felismerhető hanghordozás felé fordultak.

Nem szólt senki semmit. Pillanatnyi szünet után a papírokat visszaadták nekik és a széksor felé intettek, ahol várakozni kell.

A tömeg visszazökkent a korábbi ritmusába, volt, ki a cipője orrát nézte, volt, aki a mellette ülővel beszélgetett.

Hamarosan eggyel többen leszünk nyugtáztam magamban. Milyen nagyszerű dolog is ez…