Valahányszor Szlovákiában, a Magas-Tátra felé vezetett utunk és a távolban megláttuk a Kriván jellegzetes formáját megjegyeztük, hogy egyszer az életben ezt a hegyet mindenképp szeretnénk megmászni. Teltek múltak az évek és az ábrándozást végre a cselekvés követte, hisz eljött az idő, a tegnapi napot túrázás céljából a szomszédoknál töltöttük.

Ő lenne az és egyelőre nem lettünk barátok (forrás: wikipedia)

Hajnalban indultunk, mivel a kicsit több, mint 200 km –es út távolságban nem sok, de autópálya híján időben ez mégsem kevés. Még a 8 órát sem ütötte el óránk mutatója, mikor mi már a hegy lábánál lévő parkolóban (jó, ne túlozzunk, egy nagyobbacska sávszélesítés a hegyi út mentén, melynek ára 5,9 EUR/nap) készültünk az útra és bújtunk bakancsba/vettük magunkra még pár réteg ruhát. Bár csak szeptember végét írjuk a Tátra lábához vezető úton, - amikor már feltűnt előttünk úti célunk - konstatáltuk, hogy bizony idén a télapó igen korán megrázta szakállát, hisz a komplett hegy fehér sapkát öltött. A tény nem sok jóval kecsegtetett túránk eredményessége vonatkozásában, de bízva abban, hogy a küldetés nem lehetetlen nekivágtunk.

Induláskor hideg nem volt, de párás, nyálkás időben kezdtük meg a kapaszkodást és reméltük, hogy mire 11 óra magasságában már a célunk látótávolságon belülre kerül, eloszlanak majd a fellegek, felszárad a pára és talán melengető napsugarakban haladhatunk. Azt hiszem nem kell mondanom, nem így történt…

A Krivánra alapvetően két út vezet. A kék turistaút egy déli gerincen át éri el a csúcsot, míg a zöld egy délnyugati, hosszan elnyúló meredeken. A parkolóból mindkettő egy pirossal jelölt úton közelíthető meg, a kék egy hosszabb, a zöld egy rövidebb séta után.

Célunk eléréséhez mi a kék jelzést választottuk felfele irányban és az volt a terv, hogy a csúcsot elérve a zöldön jövünk vissza. Ha valaki ide tervezi az utat annak én ezt a felosztást javaslom, mivel a kék rövidebb, bár meredekebb (így felfelé kevésbé fáradtan lehet haladni), míg a zöld hosszabb de lankásabb (lefelé jönni sosem jó, de ha már választani kell inkább így, mint meredek sziklákon szökdécselve, bár természetesen szikla mindkét irányba van, sőt, nagyjából csak az).

A piros útvonalon át tehát a kék felé fordultunk és megindultunk felfelé. A Tátra gyönyörű természeti képződmény bár nekünk a kezdetektől fogva nem ezt az arcát mutatta. Kezdetben csak a köd szitált, az útvonal felhőbe burkolózott így mi a vizuális élmény nélkülözése mellett hagytuk magunk mögött a métereket bízva abban, hogy fent talán már jobb lesz.

Feljebb érve ez lenne az út egy szakasza, mely valahová tart. De mégis hová? A köd mindent kitakart...

Utunk során először a magas növésű fákkal borított erdőt hagytuk magunk mögött (már ami megmaradt belőle a jó pár éve erre járó vihar után) majd a törpe fenyvesek következtek végül a nagy semmi, csak a kövek. Mentünk, mendegéltünk és az idő csak romlott. Gyártottuk a különböző forgatókönyveket és arra jutottunk, ha már itt vagyunk legalább a zöld és kék útvonal találkozásáig feljutunk, aztán lesz ami lesz, ott még kitalálhatjuk hogyan tovább. A szitáló ködöt közben az eső váltotta, volt, hogy igen intenzíven jött az égi áldás, de mivel nem vagyunk mi cukorból, hogy elolvadjunk szakadatlan meneteltünk. (Megjegyzem a párás levegő nem csak optikailag rossz, hanem élettanilag is. Egyszerűen hiába veszed a levegőt intenzíven mégis szinte fullaszt, továbbá izzadni sem tudsz rendesen, mert nincs hova, ráadásul az aláöltöző sem segített a párologtatásban, hisz az meg csupa víz lett az út végére a csapadék miatt.)

A törpefenyők birodalmának és a nagy semmi határán

Ahogy egyre feljebb jutottunk láttuk, hogy a sziklákból álló út felszíne nemhogy száradna, de azon a hó sem olvadt így síkos, csúszós volt minden, ami tovább nehezített az utat. Ekkor már tudtuk, a „csúcshódítás” elmarad, de az útkereszteződés még meglehet.

A tető felé vezető út egyre meredekebbé és komorabbá vált. Szikla amerre a szem ellát, melyen csak egy keskeny gyalogösvény vezet keresztül. Balra a nagy semmi, csak a völgybe omló szakadék, jobbra leginkább a hegy fala. Ahogy a szakasz vége felé közeledtünk újabb természeti „csapás” ért minket, oldalszelünk lett, ami épp a völgy felé nyomott. Ha lehetek őszinte először itt suhant át az agyamon, hogy nem vagyunk komplettek, bár mentségünkre szóljon, hogy nem voltunk egyedül a hegyen, mások is úgy gondolták, hogy ez összejöhet, sőt, abban is biztos vagyok, hogy volt olyan, aki végig is csinálta az utat.

Az utolsó métereken már ólomlábakon közlekedtem. Fejben tudtam, hogy a cél max. az elágazási pont lehet, és mivel minden ott dől el csak arra koncentráltam, hogy odáig épségben érjünk el, aztán lefelé már csak megússzuk.

Kézzel – lábbal, csúszva-mászva, de feljutottunk a kitűzött pontig, ahol a tábla 2120 m-t mutatott. A jel szerint még innen 370 m szintemelkedés és 1 óra 15 perces túra várt volna ránk, de nem kockáztattunk. Megértettük a hegy szavát és meghajoltunk a természet nagysága előtt, gyors fotózás és szusszanás után a zöld jel irányába fordultunk és megindultunk lefelé.

A pont ahonnan visszafordultunk

Az út vissza kezdetben pont olyan volt, mint a fölfelé vezető szakasz legvége. Kifényesedett, csúszós sziklákon haladtunk kapaszkodva amiben csak tudtunk és lassan ereszkedtünk. Ideáig nem volt különösebb baj az amúgy nem túl tökéletes térdeimmel, de nem tudtam kiverni a fejemből egy korábbi magashegyi túrám emlékét, amikor is a jobb térdszalagom csődöt jelentett és abban ezernyi kés szúrását érezve azt hittem soha nem jutok le a hegyről. Igyekeztem a lehető legkíméletesebben haladni, óvatosan lépkedni így gyorsan le is szakadva a többiektől a saját tempómat vittem. Kvázi egyedül a hegyen azért van alkalma gondolkodni az embernek. Meg-megállva, körülnézve ijesztő, hogy milyen kis senkik is vagyunk mi a természethez képest. Ahogy ott állsz a gerincen és látod, ahogy a köd és pára körülöleli a hegyet, hallgatod a lezúduló vízfolyások moraját olyan érzésed van, mintha tényleg csak valami felsőbb erő kegye lenne az, hogy visszaenged a civilizációba és nem esz meg ott egy pillanat alatt uzsonnára.

Lassan haladtam hát és az egyébként is előbb-utóbb előtörő fizikai fáradságon túl az ember fián egyfajta pszichés nyomás is megjelenik. Ahogy lépkedsz ugyanis a sziklákon, ahogy gázolsz át a hegyi patakokon (híd nincs mindenhol és ahol nincs, ott köveken vagy a vízbe lépve haladsz tovább) folyamatosan jár az agyad, mondjuk úgy optimalizálsz, hova is kellene lépni, hogy a., a sziklán ne csússz meg, b., ha ez megvan a kiszemelt szikla ne forduljon ki a lábad alól, mert itt még egy ficam vagy egy zuhanás hiányzott volna és akkor azt hiszem este benne lettem volna a tévében. Kemény dolog ez, és ahogy fáradsz egyre monotonabb minden továbbá a célt is egyre távolabbnak érzed.

Olvasmányi élményeimből, tévében látottakból azért átsuhant az agyamon milyen lehet egy út a világ teteje felé. Milyen az, amikor már annyira fáradt valaki, hogy nem tud racionális döntést hozni. Hihetőnek tűnik a hihetetlen, hogy a hegymászó benézi a távolságot, elszámolja az időt és pedig hát hol van ez egy 6-8 ezer méteres hegytől, ahol kvázi oxigén is csak mutatóban van, hogy a lavinák örökösen leselkedő veszélyét már ne is emlegessem. Milyen lehet a halálos fáradtságot repkedő mínuszokban megélni ott, ahol a cél nem az, hogy visszaérj a parkolóba a meleg autóhoz, hanem az, hogy a következő percet még túléld. Brrr… bele gondolni is szörnyű.

Lassan haladtam és először ritkábban óvatosan, később határozottabban szóltak a térdeim, hogy lassan megérkezhetnénk már. Szerencsére a jobb térdem bírta, most a bal volt rakoncátlanabb és miután a zöld szakasz vége felé már láttam, hogy a legrosszabb, ami történhetett volna velem az, hogy elesek és sáros leszek megnyugodtam, hogy itt nem lehet gond, ahogy szerencsére nem is lett. Fáradtan, bőrig ázva, átöltözéskor párologva, mint szódás Jankónak a lova egy alaposabb vágta után de visszaértünk a parkolóba.

Fura, de semmiféle csalódottság nincs bennem, nem éltem meg sem én, sem a túratársaim kudarcként azt, hogy a csúcs nem jött össze. Tudomásul vettük, hogy a tegnapi napban ennyi volt, ennyit engedett nekünk a hegy, márpedig ha ő így döntött kekeckedni nem sok értelme van, mert végül úgyis ő nyer, hisz mindig ő nyer. Ha úgy döntünk tovább megyünk ki tudja, ha fogcsikorgatva is, de lehet hogy felérünk, ugyanakkor az is lehet, hogy valami baj történik és akkor a maradók sosem tudtak volna elszámolni a lelkiismeretükkel. Fáradtak voltunk és ázottak, az időjárás sokat kivett belőlünk, ami a javulásnak semmi jelét nem mutatta. Szerintem jól határoztunk, hogy visszafordultunk, majd talán legközelebb sikerül, hisz a küldetés távolról sem lehetetlen rengetegen megcsinálták már eddig, miért ne sikerülhetne nekünk is? Egyelőre viszont ez van, tegnap legyőzött minket a hegy…

/További képek és a túra útvonala 3D -ben az alábbi képre kattintva elérhető. Valószínűsítem, hogy a köd miatti takartság vagy egy esetleges beázás miatt az utolsó szakaszon nem jól mért a GPS, mert nehezen hiszem, hogy nyílegyenesen jöttünk le a hegyről, ott valami hiba lehetett. A tartalom eléréséhez Google Earth előzetes telepítése szükséges!/