Mamámék társasházában elromlott a kaputelefon. Ha pontosabban akarok fogalmazni nem is a kaputelefon, hanem az a numerikus beviteli eszköz, amin a kapukódot szépen bepötyögve kinyílik az ajtó.

A probléma az volt, hogy a 7-es szám nem működött, azaz hiába írtam be a hét jegyű kódot, tekintve, hogy a 7-est nem észlelte semmi se történt. Egy ideig próbálkoztam erősebben nyomni, de nem ment a dolog, így úgy döntöttünk, hogy saját kényelmünk érdekében bejelentjük az esetet a társasház kezelőjénél.

A szaki tényleg gyorsan megérkezett - szavunk sem lehetett – akinek vázolta mamám a problémát. Emberünk nagyon megértőnek mutatkozott és azonnal a megoldási lehetőségek kezdtek cikázni a fejében.

Lássuk, mit csinálna ilyenkor egy átlagember? Én ugyan nem vagyok kaputelefon-szerelő, de tekintve, hogy elég régen használatban van az eszköz (ami meg is látszik rajta) valószínű, hogy leszedem annak burkolatát, megnézem a billentyűk érzékelőjét, szépen kitisztítom, esetleg egy kis kontakt spary-vel is befújom, majd összerakom, leellenőrzöm a rendszer működését, majd illedelmesen elköszönve lelépek és számlázok a közös képviselőnek.

Na, nem így emberünk. Ő ugyanis fogta, és átprogramozta a mi beléptetőnket úgy, hogy ne legyen benne a 7-es szám, és mint aki a dolgát jól végezte elviharzott. Az, hogy ezzel egy, azaz egy ember gondját valóban megoldotta, de arra nem fordított energiát, hogy van még X család a házban, aki továbbra sem tud majd kapukóddal bejutni a házba nem különösebben érdekelte.

És, hogy mi ebből a tanulság?

Talán az, hogy a magyar embernél leleményesebb tényleg nincs. Olyan kreatívak vagyunk, hogy abba bele kell őrülni. Mi tényleg a Marsról jöttünk, ez nem is lehet vitás, csoda, hogy az egész világ tátott szájjal bámulja a magyar szakembereket? Dehogy csoda…

Ja, még valami. Egyik kollégám mondotta volt mindig:

„Fizetgetnek, dolgozgatunk.” Hát itt is (és bármerre nézek széles e hazában) erről lehetett szó. Erre a hozzáállásra aztán építhetjük a régóta várt felemelkedést...

A családi hagyományokhoz hűen, folytatva a városlátogatási sorozatunkat a múlthét végén Krakkóba látogattunk. Volt némi halvány elképzelésem a városról mivel egészen kiskoromban jártam már ott, de a valóság a képzeletemet jóval felülmúlta. Valami elképesztően gyönyörű a város és környezete, de menjünk szépen sorban.

Az utazással kapcsolatban negatívumként csak a szállást tudnám megemlíteni, de az is olyan, hogy visszaemlékezve inkább vicces volt, mint dühítő. A történeti hűség kedvéért kezdjük talán a legelején.

Igazi városi gyerekként kiskorom óta panelben laktam. A kezdetektől úgy gondoltam, ha kertem nem is lesz egyhamar legalább egy erkélyre hagy tegyek szert, ha egyszer saját lakásba költözök. Anno, mikor nézegettem a szóba jöhető ojjektumokat ez fontos szempont volt a választásnál, én nem értem be egy egyszerű loggiával, nekem nagy erkély kellett. 

És még pár:

Ha valaki virágültetésben gondolkodik hasonló helyre nagyon ajánlom ezeket a növényeket. Gyakorlatilag törődést nem is igényelnek, szépen belakják a helyüket és tündökölnek egész évben. Kis szerencsével ahogy látható még virágokat is hoznak.

Egy büszke Ferrari tulajdonos annyira szereti az autóját, hogy a nappalijában parkol vele

A Ferrari olasz autógyár az F355-öt 1994 és 1999 között gyártotta, amit az egyik legnagyszerűbb élményautóként tartanak számon.

Újonnan kb. 83.000 font volt egy ilyen autó ára, mai értéke kb. 35.000 font.

A 0-60 mph-ra 4,6 másodperc alatt gyorsuló és 183 mph csúcssebességű autóról még anno Jeremy Clarkson (Top Gear) is elismerően nyilatkozott.

via SWSN.COM

A következőkben egy olyan leírást szeretnék a köz javára felajánlani, amit a saját tapasztalásom alapján készítettem, mert valahogy senki nem tudta/akarta megmondani nekem a tutit, így kénytelen voltam logikus gondolkodással és próbálkozással a megoldás nyomába eredni. 

Eredetileg nem szándékoztam egy sort sem szentelni az eseménynek, de valahogy annyira kikívánkozik belőlem a dolog, hogy csak megírom, legalább a képernyő meghallgat.

Szóval az van, hogy ezzel az Eurovízióval megint sikerült a mutatvány, úgy estünk pofára, mint Alekosz a hódításai során.

Sietnék gyorsan leszögezni, hogy alapvetően semmi bajom a 22. helyezéssel, egy ilyen pici országtól tisztes helytállásnak gondolom, pláne ha figyelembe veszem, hogy idén rekordot döntött az induló országok száma, ami ha jól rémlik 43 volt.

Azzal viszont annál inkább bajom van, hogy megint beleestünk a szokásos csapdánkba, mely szerint akkora hype-ot és várakozást csinált a média az eseményt megelőzően, hogy csupán már annak a súlya alatt is simán össze lehet roppanni bárkinek, különösen egy teljesen rutintalan, nemzetközi színpadon kezdő énekesnek.
Azt mondja már meg nekem valaki, hogy miért kell nekünk minden szépségversenyre, olimpiára, dalfesztiválra, stb. úgy kimenni, hogy na most figyi, most aztán tönkreverjük a világot???
Ez szerintem komolyan felveti a média felelősségét, értelmetlen ez az egész. Maradtak volna csendben, szépen kimegyünk, 43-ból 22, hurrá, mindenki örül. De nem, mi győzelmet várunk, mert a mi lányaink a legszebbek, a sportolóink a legfelkészültebbek és a mi énekeseink a legszebb hangúak a világon. Oszt egy nagy sz@rt, azt…

Mi úgy vágunk neki az olimpiának, hogy 10 arany alatt haza se jöjjön senki. A dalversenyen benne leszünk az első ötbe, de a bukik szerint simán nyerünk, a „szép-ség-vetél-ke-dő-kön” meg egész biztos a mi lányunk fog nyerni, hisz a papírforma szerint a magyar lányok a legszebbek a világon. Kár, hogy a papírformát csak mi olvassuk, mások nem nagyon.

A helyzet kísértetiesen hasonlít a fociról formálni kívánt véleményekkel, hisz legutóbb épp néhány hete “nőttünk fel” Hollandiához, aztán meg nem győztük számolni a gólokat.

Jó lenne ha helyén tudnánk kezelni a dolgokat, mert sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a pozitív gondolkodás és a „Merjünk nagyot álmodni!” mentalitás ide kevés, az eredményért tenni is kellene, vagy legalább az elvárásokat kicsit lejjebb vinni.

Mindegy…

Pár dolgot azért idegombolok csak azért, hogy ne vesszen el az internet bittengerében. Először is egy remek komment az egyik blogról Wolf Kati szerepléséhez kapcsolódóan:

„Ahhoz képest, hogy mi senkinek senkije nem vagyunk, a szomszédaink utálnak minket, még durvasok pontot kapott. Ennyi.”

Tökéletes meglátásnak vélem.

A másik, hogy a dal olyan amilyen, nekünk tetszhet, Európának nem tetszett, ez most már tényként közölhető, viszont készült belőle egy verzió, ami nekem rettenetesen bejön. Nevezzük be ezt valahova, aztán hátha:

Wolf Kati : Szerelem Miért Múlsz (Deutsch Gábor reFiX) by anORGANik

És az utolsó észrevétel, ami twitterre került ki még az éjszaka:

Köszönöm, hogy elmondhattam…

A Google minapi bejelentésének megfelelően újabb terülten próbál befurakodni az életünkbe, azaz úgy tűnik nem túlzás az az utópia, mely szerint a cég tényleg a fejébe vette, hogy mindent tudni akar rólunk. Az nem titok ugye, hogy levelezésünket diszkréten folyamatosan monitorozzák, okos villanyórákkal és az Androiddal rámennek lakásunk energiarendszerére, ott vannak a telefonjainkban, a számítógépünk böngészőjében, térképileg felderítették a komplett földgolyót felszínen és felszín alatt egyaránt (de még a csillagokat is), átfogó irodai programcsomagot adnak ingyen (az adatokat persze menthetjük a felhőbe, aha…) stb., figyelnek, fürkésznek nyilván csak azért, hogy célzottabban tudjanak reklámokkal megtalálni minket.

Mióta AFOL lettem vettem is és kaptam is pár új LEGO készletet, amik tárolását valahogy meg kellett oldanom. A régi, kisebb szettek esetében nem volt gond, azokat fogtam és zacskózás után egy szép nagy dobozba tettem, ugyanakkor a Technic „játékok” már nem voltak ilyen egyszerűek, hisz azokat a darabokat egyrészt nem kapja csak úgy szét az ember ha már egyszer összerakta, másrészt viszont olyan szépek, hogy gondoltam azokat valahová csak ki kéne tenni, hisz büszke is vagyok rájuk.

Egy ideig ezek összerakva a nappali padlóján pihentek, ami nem volt rossz, mert eléggé impozáns látványt nyújtottak (nagyjából úgy nézett ki a szoba, mint egy exkluzív játékbolt) de ez mégsem lehetett állandó megoldás, így lépnem kellett.

Azt találtam ki, hogy egy polcot fabrikálok nekik és legalább a nagyokat kirakom valahova, remélhetőleg minden erre járó megrökönyödésére. :-)

Azt tudtam, hogy olyan helyre van szükségem, ahol nem éri állandóan a nap, mert nem szerettem volna, ha megfakulnak és/vagy megsárgulnak az elemek, így a lakásban bolyongva úgy határoztam, hogy az előszoba fala lesz az ideális helyszín.

Mértem, boltokat jártam, és mivel pont a megfelelő paraméterekkel bíró gyári polc nem volt sehol, legyártattam külön (~2.200.- HUF).

Ezt követően felfúrtam a falra az új szerzeményemet és ráraktam néhány nagyobb darab járgányt.

Tekintve, hogy ezek a játékok nagyon nem szeretik a port (ill. ők lehet, hogy szeretik, de én utálom őket portalanítani) eldöntöttem, hogy üveget szabatok méretre, majd egy burát készítek a lefedésükre. Ennek megfelelően eljárva ~1.600.- HUF-os beruházással, némi maradék sziloplaszttal és pár szabad órával elkészítettem a vitrint. Így néz ki most a falam.

Ami nem fért fel, azok – tekintve, hogy nem túl nagyok amúgy sem – mennek a dobozba, kivéve a 8047-es excavator, mert az itt pihen az íróasztalomon.

Ezzel a mostani állomány elhelyezését megoldottam ugyan, de már előre félek, hogy mi lesz, ha megakad a szemem egy új darabon. Azt vajon hova fogom tenni?

Folytatva a sort, - melyben „abból főzünk, amit a hűtőben találunk” - most egy tartalmas és igen finom ételt sikerült összehoznom.

Lássuk miből gazdálkodtam, mi volt itthon (2 adagra):

• 3 kis szelet karaj,
• konzervkukorica,
• főzőtejszín,
• húsos szalonna,
• só, bors

Az igazat megvallva ezt az ételt nem pont karajból gondolnám elkészíteni, de nem lehetetlen a feladat. Csirkemellből jobb lett volna, de az ugye nem volt a fagyasztóban.

Elkészítés:

A húst kicsit megklopfoltam majd apró kockákra vágtam. (Ha valaki gondolja klopfolás után egybe is kisütheti a szeleteket és majd a szószt rálapátolja a tetejére.)

Ezt követően serpenyőben vajat olvasztottam, abba húsos szalonnát tettem és kisütöttem. Mivel az én szalonnán nem volt túl zsíros még egy pici libazsírral megtámogattam a folyamatot, ha valaki olyan szalonnát fog ki, ami rendesen engedi a zsírt úgy ezt a részt ki is hagyhatja. (Olajat szerintem ne használjunk, nem ide való, én nem szeretem, ráadásul olyan hülyén néz ki, ha más esetekben pecsenyét csinál az ember olajon sütve és annak nem fagy ki a zsírja a hűtőben.)

Szóval, ha kiolvadt a vaj és már enged a zsír is, lapátoljuk a húskockákat a serpenyőbe, majd süssük meg őket. Mivel a karaj kicsit nehezebb ügy ezen a téren, mint a csirke, ennek több idő kell, így ha már kifehéredtek a darabok és kezdenek megkapni az oldalak, egy kupica vizet öntsünk az egész alá, fedjük le had párolódjon, puhuljon a dolog.

Ha ez megvan, jöhet a fűszer, én csak sót és borsot használtam, de nincs szabály, ki mit szeret szórja! :-)

Ezt követően jön a kukorica a dobozból (én fél dobozzal használtam), majd megint egy kicsit párolunk, azaz pici víz alá és lefed.  Erre sok időt nem kell vesztegetni, hisz a konzervkukorica már úgyis elő van kezelve, de egy pár percig had legyen ez a komponens is a többekkel. Az utolsó lépés a főzőtejszín hozzáadás az ételünkhöz, én ehhez másfél decinyit használtam fel. Összeforgatjuk, gyakran kevergetjük a szószt, majd annak függvényében, hogy mennyire sűrű vagy híg a kulimászunk egy kis lisztet szitálunk a serpenyőbe folyamatos kevergetés mellett, hiszen nem szeretnénk, ha csomósodás lenne a vége.

A feltéttel, ezzel meg is lennénk, köretnek én rizst csináltam hozzá (trükk: ha nem szeretjük a sima párolt rizs semleges ízét tegyünk a főzővízbe Vegetát, finomabb lesz és egy kis színt is kölcsönöz neki az ételízesítő), de tésztával is remek fogás.

Hideg meggybefőttet javaslok hozzá. Jó étvágyat!

Az alábbi reklámbanner az egyik portálon bolyongva ugrott az arcomba. Annyira megtetszett, hogy egyből a képmetszőhöz nyúltam, hisz ilyen ajánlattal nem gyakran találkozik az ember.

Egy igazi all-in-one készüléket vásárolhatunk meg bagóért: GPS beépített 10 MP-es kamerával, 4x-es optikai zoommal, teljes Európa térképpel.

Igazi must have eszköz! :-)

Lassan napra pontosan egy éve történt, hogy a tavaszi választásokon a Fidesz-KDNP történelminek nevezett 2/3-os többségű győzelmet aratott a parlamenti választásokon. Ahogy az lenni szokott ígéretből nem volt hiány, bár gyakorlatilag az ezeket alátámasztó pontos programpontokat azóta sem látta senki. 

Az ígéretcunami két legfontosabb sarokköve a munkahelyteremtés (10 éven belül 1 millió új munkahely) és a gazdaság élénkítése volt, mely reményeik szerint segíteni fogja a gazdaság felpörgetését, hozzájárul ahhoz, hogy visszafizessük az államadósságot (na jó, egy részét) és végül persze ahhoz, hogy boldogan éljen minden magyar immár nem csak az országhatáron belül, de azon kívül is (?).

Az idő múlásával a választási szlogenek szép lassan tettekké értek, majd minden hétre jutott valami olyan bejelentés, amitől az egyszeri halandó elátkozhatta a percet is, amikor a szavazó fülkébe lépett. Tabuk dőltek meg szépen sorban, olyan dolgokhoz nyúltak hozzá, amihez álmában sem gondolta volna a magyar, hogy megteszik és persze mindig jött a kísérő szöveg is, mely szerint ezek csak is az ország érdekeit szolgálják, ők gyakorlatilag csak a Kánaánhoz vezető utat kövezik ki a cselekedetükkel és különben is, mit szól ebbe bele a tisztelt gazdasági szereplő, közigazgatási rendszer és állampolgár, amikor a kormány ezen intézkedésekre fel van jogosítva a választók által. Pont.

A miniszterelnök szerint büszkén használják a „furcsa gazdaságpolitikai mixtúrát”, melyben egyszerre vannak jelen "ortodox és unortodox" közgazdasági eszközök, "egyszerre alkalmazzák a válságkezelés hagyományos és innovatív eszközeit is”. Ezek közül szinte rögtön az elején az un. bank-, távközlési- és hipermarket extra adót jelentették be, de siettek hozzátenni azonnal azt is, hogy nem kell félni, ez aztán tényleg nem fog fájni, hisz árgus szemekkel fogják figyelni azt, hogy a csúnya kapzsi nagytőke kemény kalapjában és monoklijában nehogy bevasalja a nép egyszerű gyermekén a többletbefizetést, azaz, nehogy áthárítsa az adókat.

Azt nem tudom, hogy hány álruhás kormányhivatalnok sétálgat az áruházakban miközben kis kockás füzetbe gyűjtik az árakat, azt se tudom, hogy alakult-e valamelyik minisztériumban hó végi telefonszámla és banki elszámoló elemző főosztály, de el kell keserítenem a döntéshozókat, ha alakult is teljesen felesleges volt, hisz ártani nem csak azzal lehet a népnek ha a tejes kifli árát megemelik 5 forinttal a percdíjakat pedig 3-al, hanem ettől sokkal durvább eszközei is vannak a tőkének, amivel aztán tényleg nem tud mit kezdeni a kormányzat, nevezetesen az, hogy elhalasztanak, vagy netán megakasztanak már előkészített és/vagy folyamatban lévő beruházásokat.

Ez az egész dolog csak azért jutott eszembe, mert szűkebb pátriám épp így járt. Történt ugyanis, hogy tavaly nyáron a város egyik – hogy is mondjam csak – fejlesztésre igencsak érdemes (értsd: elhagyatott, lepattant) városrészben a Tesco hatalmas területet vásárolt meg azon célból, hogy ott hipermarketet építsenek. Aki nem ismerné a város felépítését, annak elmondom, hogy Miskolcot nem véletlenül hívják egy utcás városnak, ugyanis egyik tengelye mentén aránytalanul megnyúlt földrajzilag a város a Bükk lába irányába és valljuk be ez a terület ez idáig nagyobb kereskedelmi egységgel ellátatlan volt. Volt nagy öröm, dínom-dánom, az ott lakók remélték, hogy nem kell mostantól átutazni a város túlsó végébe akciós búvárszivattyúért és csirkefarhátért, hisz helyben is elérhetővé teszi azokat a brit áruházlánc. (Persze voltak fanyalgók is, akik siratták a területen lévő szánkódombocskát, aztán attól féltek, hogy a terület szennyezett, így a talaj megbolygatása fog bajt okozni, de a Tesco végtelenül türelmes és megértő volt, megígérték, hogy az országban egyedülállóan szép komplexumot fognak a Bükk kapujába építeni, visszaépítik a szánkópályát is és a veszélyes hulladékkal terhelt földet (ami ugyan évtizedek óta ott van és senkit nem zavart eddig,  de legyen) elszállítják és kicserélik a talajt is.)

A területet körbe kerítették, a gépek serényen dolgoztak, aztán egyszer csak nemcsak az alkotók, de a gépek is nyugovóra tértek. Először csak álldogáltak munka nélkül a területen, mára már el is tűntek és az őrzést is megszüntették.

Itt még úgy tűnt, hogy lesz belőle valami, fotó: boon.hu

Úgy tűnik, hogy egyenlőre nem lesz itt semmi... fotó: boon.hu

A helyi sajtó kérdésére a cég kommunikációért felelős embere rendkívül diplomatikusan csak ennyit közölt:

„A Tesco jelenleg zárja előző üzleti évét és készíti el a jövő évre vonatkozó terveit. A vállalat többek közt újraértékeli a folyamatban lévő beruházásait, hogy azok milyen mértékben felelnek meg üzleti céljainak. Az új áruházak helyszínének kiválasztásakor prioritást élveznek azok a települések, melyeken nem vagy csak kis számban található Tesco áruház. Azokban a városokban, ahol a vállalat több üzlettel van jelen, nagyobb alapterületű áruház építésére csak a későbbiek folyamán kerül sor.”

Ugyanakkor egy másik oldalon – azon túl, hogy a nyilatkozat szinte szóról-szóra megegyezik egy Csongrádon szintén már megkezdett, 1 milliárdot már felemésztett és most felfüggesztett beruházás kapcsán tettel - már azt is elmondják, hogy bizony számos más körülmény mellett a befizetendő 10 milliárd forintos hipermarket adó is – finoman fogalmazva – a beruházások átértékelésére sarkalja a cég londoni döntéshozóit.

Hát így kedves barátaim, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves polgártársaim, magyarok országhatáron belül és kívül! Ez lenne az innovatív gazdaságpolitika, ami papíron senkinek nem fáj ugyan, csak valahogy a megvalósulásba csúszik folyton egy kis hiba.

Persze lehet hőbörögni, hogy minek már megint egy bolt, lehet szidni a Tesco-t (mert az úgyis divatos dolog), hogy nem kell a külföldi beszállítók áruja, de azért csak rendbe tett volna egy lepattant környéket, több milliárdért beruházott volna, piacot csinált volna a – részben – magyar termékeknek és munkahelyet adott volna százegynéhány embernek, akiknek pláne ezen a környéken a kicsi is jóval több, mint a semmi. És ez csak egy eset, ki tudja hány ötlet került befektetők fiókjának mélyére, ami az extra sarcok és kiszámíthatatlan jogi környezet miatt per pillanat nem tűnik reálisan megvalósíthatónak.

De nem, nekünk nem kell. Mert majd ők megmutatják, hogy kell országot irányítani… Szomorú. Kedves magyar kormány, egyet mindig elfelejtesz, miközben országot építesz. Nekünk nincs befektetni való pénzünk, szükségünk van a külföldi tőkére. Csak hát az meg olyan, hogy oda szeret menni, ahol jól érzi magát, hisz a tőke – ellentétben veletek – nem ostoba. Már megbocsáss légy oly’ bátyám!

Húsvéthoz közeledve tegnap megkezdtem a nagytakarítást, ami jó szokáshoz illően magába foglalja a függöny kimosását és az ablak megpucolását is. 

Szépen nekikészültem a műveletnek (ablakot szeretek mosni, de a függönyt le- és feltenni egyszerűen rühellem), amikor a sötétítőt megmozdítva a sarokban az alábbi tüneményre lettem figyelmes.

Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mivel egyszerűen lentről nézve nem tűnt másnak, mint egy amolyan pókhálóból szőtt kis tasaknak, bábnak, amit egy lendülettel le akartam szippantani a porszívóval, de mivel nem ment a dolog kénytelen voltam közelebbről is megszemlélni a dolgot.

Kicsit bátortalanul másztam közelebb (féltem, hogy valami lény a képembe ugrik), de nem volt semmi mozgás így hozzá nyúltam. Egy feltűnően kemény valamit tapasztaltam, ami meglehetősen erősen ragaszkodott a függöny anyagához. Óvatosan leszedtem és az erkélyen a természetes fénynél alaposan megszemléltem.

Egy nagy precizitással elkészített mini görög amforát láttam, amit apró fazekas kezek készíthettek, ami lássuk be elég fura dolog egy nyolcadik emeleti nappaliban.

Isten bizony nem lepődök meg, ha a fülemhez emelve azt hallom, hogy:

- Mork hívja Orsont, Orson jelentkezz!

Na most, ha feltételezzük, hogy ez nem egy idegen civilizáció által létrehozott valami, akkor mi a szösz lehet? Nekem valami olyasmi rémlik korábbi tanulmányaimból, hogy létezik olyan darázsfaj, amely „sárból” ilyesmi kis fészkeket épít magának szállás gyanánt.

Akármi is ez, az biztos, hogy a természet egy kis csodája. Valakinek van valami tippje? Ki vagy mi csinál ilyeneket?

A minap jelent meg egy cikk az Indexen, melyben a portál néhány újságírója vallott a mobiltelefóniával való első találkozásáról és ezt olvasva bennem is előjött néhány régi emlék. Úgy gondoltam megírom, míg nem tűnnek ezek teljesen tova és hátha lesz akiben szintén felszínre tör a múlt a bejegyzés elolvasását követően. 

Figyelembe véve, hogy rég elmúltak a tinédzser éveim én még láttam a budapesti Vörösmarty téren táskányi „telefonokkal” sétáló wanabee, lila öltönyös „vállalkozókat” és elevenen él az emlékeimben egyik ismerősöm Ericsson telefonja is, amivel – a mai kor gyermeke talán el sem tudja már képzelni – de tényleg csak telefonálni lehetett, SMS-t küldeni is képtelen volt, cserébe viszont egy soros, pálcikákból kirakott kijelzővel bírt. Szóval innen indulunk az időutazásban, mely során az első telefon ami kezem közé került a következő volt:

1., Nokia 2110

Jelzett modell még nem saját darab volt, hanem mamám kapta a munkahelyétől céges mobilként. Abban az időben ez volt „A” telefon, ha jól emlékszem csak a pannon árulta és annyira trendi darab volt, hogy egy időben a pannon logo-jába is bele volt kombinálva.

Különösebb tudására, műszaki paraméterére nem nagyon emlékszem, ami abból adódik, hogy alig használtuk, hisz nem nagyon volt még kinek SMS-t küldeni, az meg tényleg csak a korai yuppiek kiváltásága volt, hogy utcán csak úgy telefonálgassanak csúcsidőben. (És az kinek van meg, hogy először a szolgáltatóknál az első 6 mp beszélgetés ingyen volt, így sok újrahívással ugyan, de simán lehetett ingyen beszélgetni?!)

Az biztos, hogy nagyon szép készülék volt és olyan is rémlik, hogy egyszer egy este elvittem magammal egy pincesörözőbe, ahol nagyon megijedtem, mert a kijelzőről eltűnt minden. Már épp kezdtem magam nagyon vacakul érezni (mit tudtam én, hogy a GSM hullámok nem mennek le a föld alá :-) ), de mikor a felszínre jőve konstatáltam, hogy visszaállt a régi rend megnyugodtam.

Az első saját telefon szintén Nokia volt, hisz a 90-es évek közepe vége felé még abszolút ez a márka volt császár. Ez pedig nem volt más, mint egy:

Alig több mint egy éve, karácsonyra mamánknak egy Canon IP1800-as tintasugaras nyomtatót vettünk ajándékba. A gép teljesen házi használatra volt szánva, igazából nem sokat ment, de jó volt a tudat, hogyha mégis kell valamit digitálisról kézzel fogható formátumba alakítani (értsd ez alatt kinyomtatni) akkor ott volt. 

Telt múlt az idő, a patron szép lassan kifogyott. Semmi kétségem nem volt a felől, hogy ezek a start patronok max. arra jók, hogy demózzák a készülék tulajdonságait, szóval már az elején tudtam, hogy nem lesz hosszú életű a dolog, valahol a háttérben készültem is a beszerzésre.

És itt érkeztünk el az elsőszámú problémához. A gyártók jól láthatóan, már-már bevallottam nem a készülék értékesítésre hajtanak, hanem arra, hogy a tartós és kiszámítható profitot a kellékanyagokon fogják realizálni. Az igazat megvallva ezzel a hozzáállással több bajom is van. Az egyik az, hogy ezt szerintem bőven elég lenne nagy teljesítményű, office szintű készülékeken alkalmazni, hisz azokat egyrészt több évre veszik, másrészt olyan terhelhetőségre vannak méretezve, hogy ezáltal biztosítva van, hogy abba bizony toner/patron kell majd. A cég meg nem fog bohóckodni, megfogja venni ami kell, ellentétben a kisemberrel, akinek hamarabb fog beszáradni a patronja, mint kifogyni.

A másik dolog, a környezetvédelem. Hisz az azért mégiscsak vicces dolog, hogy jobban megéri venni egy vadonatúj nyomtatót 9-10 ezer forintért (aztán hajtani, míg tart a patron, majd kuka az egész), mint új patront venni bele nemhogy ugyanannyiért, de drágábban, mint a komplett beszerzési ár volt. Ha valakinek füllik a dologhoz a foga válassza az előbbi utat (így legalább mindig a legfrissebb, legkorszerűbb modellje lesz), aztán patroncsere helyett dobja ki és vegyen egy újat. Fura, hogy lelkes sötétzöld környezetvédők micsoda hadjáratot képesek indítani olyan jelentéktelen dolgok ellen, mint pl. a hipermarketekben osztogatott szatyor (amit én magam is kipróbáltam, mindenféle beavatkozás nélkül az erkélyen is simán lebomlik néhány hét/hónap alatt), de ez ellen nem szólalnak fel.

Mit tehet tehát ebben a helyzetben az egységsugarú user?

1. Megveszi a gyári patront, ami sima pénzkidobás, ez szóba sem jöhetett. Az biztos, hogy annak lesz a legszebb a nyomata, de annyi pénzért ez a minimum.
2. Feltölteti az üres patront. Jelentem ezt megpróbáltam, de azt mondták az üzletben, hogy a patron még nincs kiürülve (megmérték mérlegen), ez azért nem nyomtat, mert beszáradt. Azt mondták, hogy dobjam ki nyugodtan.
3. Vesz egy után gyártott készletet.

Mit volt mit tenni, ez utóbbi lett a választás, 6000 forintért két után gyártott patront vettünk.

A hétvégén gondoltam installálom az új szerzeményeket, gondosan nekiültem elvégezni, ezt a számításaim szerint 1 perc 27 másodpercig tartó, rendkívül bonyolult beavatkozást. Felbontottam a dobozokat és örömmel konstatáltam, hogy töltött gyári patronokról van szó, reméltem, hogy ez jelentősen megkönnyíti a dolgot, hisz legalább a patron elektronikája nem fog vitába szállni a nyomtatóéval.

Bepattintottam a két patront, ráküldtem a tesztoldal nyomtatása parancsot, és… és… semmi!

Feljött a hibaüzenet, hogy a fekete patron üres, a színes pedig beazonosíthatatlan. Na, gondoltam magamban ez eddig jó. A nyomtató könyve már rég el van keverve (amúgy sem bízok annak a troubleshooting részében, biztos azzal kezdte volna, hogy nézzem meg be van-e dugva a nyomtató) így gondolkodni kezdtem.  A patron súlyánál fogva érezhetően tele volt. Elvileg a háza típus azonos, akkor miért nem megy? Időközben felajánlotta a nyomtató, hogy kapcsoljam ki az. un. telítettségi szint figyelő szolgáltatást, ha az megvan próbáljam újra a dolgot hátha, de nem segített.

Kicsit elkezdtem utána olvasni a dolognak, és most, mivel a jó blogger ahol tud segít megosztom a megoldást.

A gond ugyanis az volt, hogy a töltött patron nem küldött reset jelet a nyomtatónak, így az hiába volt tele, nem használta. A megoldás az, hogy le kell tölteni az internetről egy IP Tool nevezetű programot (pl. innen), ami többek közt arra is jó, hogy egy egyszerű klikkel kireseteljük a patronokat. Használata nagyon egyszerű, semmiféle szaktudást nem igényel, úgyhogy ha valaki ilyen gonddal szembesül, csak bátran csinálja utánam. Két kattintás, és máris megy a nyomtatás.

Már csak egy dolgot nem tudok. Miért nem mondták el ezt a boltban? És akinek semmi affinitása nincs a dologhoz, hogy a fenébe oldja meg ezt a problémát?

Szép új világ, fogyasztói társadalom: dislike!

Szóval az úgy volt tisztelt bíróság, hogy tegnap, életemben először „süteményt” sütöttem. Ez idáig sem édes, sem sós sütivel nem próbálkoztam, de mivel tegnap többféle apropója is volt a dolognak, gondoltam egy életem, egy halálom, én ezt bizony megpróbálom.

A recept nem saját találmány, egy kedves ismerősömtől vettem át, amit most meg is osztanék a nagyérdeművel.

Nos, ahogy nagyanyáink szakácskönyvében is írva vala anno:

Végy:

• fél kiló lisztet,
• egy nagy pohár (~3 dl) tejet,
• egy egész kocka élesztőt (5 dkg),
• 200 g natúr krémsajtot (én tömlős Mackóból vettem kettőt, annak volt a legjobb az ár/érték aránya :-) ),
• 10 dkg tehéntúrót (ha van otthon egy kis brindza is mehet bele),
• 2 kiskanál sót

A tetejére csak a szokásos dolgok kerülnek majd, tojássárgája (lehet hozzákeverni egy kis tejet) és kb. 10 dkg reszelt sajt (ebből javaslom a gazdaságos áruházban kapható, előre lereszelt 10 dkg-os Edamit 180 forintért, igazán klassz választás én szeretem)

Maga az elkészítés folyamata a következő:

Egy nagyobbacska tálba beleöntjük a lisztet és elkeverjük a sóval. A közepébe lyukat mélyítünk, melybe belemorzsoljuk az élesztőt, hozzáteszünk egy minimális cukrot és egy kis langyos tejet öntünk a közepére, hogy azon kisvártatva az élesztő felfusson.

Amint ez megvan (az élesztő felhabosodik) hozzátesszük a túrót, a sajtot és a tejet, majd az egészet összekeverjük és az így előálló masszát dagasztani kezdjük. Haladók ezt csinálják robotgéppel, az ilyen botcsinálta szakácsok, mint én próbálják meg kézzel, hátha elmegy egy életre a kedv a sütéstől/főzéstől és akkor nem fog a szekrényben porosodni egy vadiúj dagasztógép. 8-) Előre szólok, hogy a dagasztás nem éppen egy lányregény, igen kemény fizikai megterhelés, szóval testmozgásnak sem utolsó dolog ez a csömöszölés.

Nem kell megijedni, először nagyon fog tapadni, de kellően kitartó dagasztás eredményeként a tészta szépen összeáll majd, hólyagosodik és leválik a keverőtál oldaláról. Ha ez megvan és már a percet is elátkoztuk, amikor belekezdtünk az egészbe jön a pihentetés. Egy órára le kell fedni a kész masszát és lehet egy kicsit lazítani, megnézni mondjuk azt, hogy van-e pl. itt új poszt :-).

Egy óra elteltével a tészta szépen feljön, kb. ilyet kell látnunk:

A következőkben lisztezett gyúrótáblán kinyújtjuk a tésztát (elég sok lesz, úgyhogy javaslom több részletben csinálni), melyhez gyúrófa hiányában akár egy szépen megmosott borosüveg is kiválóan használható, és ha már bor, pogácsaszaggatónak jól jön egy borospohár.

Az ujjnyi vastag tésztából kiszaggatjuk a pogácsákat, kicsit bevagdossuk a tetejét és sütőpapírral kibélelt tepsire tesszük. Hagyjunk helyet az egyes darabok közt, mert a meleg hatására még nőni fognak a kis pogácsák, különösen ha figyelembe vesszük, hogy nem is kezdjük meg azonnal a sütést, hanem olyan 50-60 fokos sütőben egy fél órát még hagyjuk tovább kelni.

A pogácsák tetejét tojással megkenjük, megszórjuk reszelt sajttal és az előbb említett második kelesztés után 170 fokos sütőben, fél óra alatt készre sütjük.

Az idővel és a kapacitásokkal úgy gazdálkodjunk, hogy két tepsire elegendő pogácsánk lesz a felsorolt alapanyagokból (olyan 60-70 db biztos lesz), így kétszer is fogunk sütni. Ha valakinek ez sok, vagy nincs elegendő ideje felezze a mennyiségeket és akkor megvan egy körben.

És az eredmény? Valami ilyesmi:

Jó étvágyat hozzá!

(ui.: ez volt a 100-ik poszt a bloggon, ha megcsinálod a pogit, légyszi ez alkalomból egyél egyet az én egészségemre is! :-) )

A tegnapi napom úgy alakult, hogy a fővárosban jártam. Szerencsére a kötelező fix programot gyorsan letudtam, így mivel azon túl, hogy a repülőtérre időre kellett mennem semmi nem sürgetett a délután további részén. 

 A neten bolyongva akadtam erre az autóhirdetésre, melyben az eladó egy nagy adag humorba burkolt őszinteségi rohamot tálalt a nyájas olvasó elé. Tudom, hogy nem egyedi eset egy ilyen ad, van belőle jócskán a neten (én is találtam már, hogy az unalomig ismert CsontiCar-os hirdetésekről ne is beszéljünk), de ez szerintem akkor is kimagaslik a sűrű mezőnyből.

Hát ezt is megértük. A magyar kormány végre valahára valamiben első lett a világon, nevezetesen a mi új alkotmányunk iPad-en íródik. Ezt az érdekes és minden bizonnyal a világ tőzsdéit megrengető bejelentést maga Szájer József, Európai Parlamenti képviselő tette, aki lelkes blogbejegyzésében arról tudósított, hogy fenti, már-már nemzet alapító cselekedetét ezen informatikai eszközön viszi véghez.

     1.       jelenet: a lesiklópályán

Hazaérkezésünket követően még este, az internet segítségével megtudtam, hogy az egyik áruházláncnál csak az adott hétvégén egyes LEGO készletek 30%-os kedvezménnyel kaphatók. Több se kellett nekem, másnap délelőtt már mentem is, egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni, érdekelt mely készletekről van szó és megéri-e valamelyik Technic szett a beruházást.

Karácsony magasságában láttam meg a polcokon a LEGO Technic sorozatának eme igen impozáns darabját, de tekintve, hogy az ára pont egy hangyányival több, mint pl. amennyibe egy kakasos nyalóka kerül, így próbáltam a megvásárlásától elhessegetni a gondolataimat. A dolog eddig tartott, nem bírtam tovább. Megrendeltem a neten és most itt van. Hogy megérte-e a plátói vágyódást valóságra váltani, arról szóljanak a következő sorok, melyben megpróbálok adni egy kockagyár! féle végigjátszást kiegészítve sok-sok szubjektummal.

Ma délelőtt csomagot hozott a futár. Ha érdekel, hogy mi volt benne nézz vissza később. Hamarosan minden kiderül… 

A doboz felirata ne tévesszen meg senkit. Köze sincs a tartalomhoz! Esetleg valaki tippel?

eruptive: könnyen fellobbanó, indulatba jövő; kiütéses; indulatos; kitörő; magmás, vulkáni eredetű

A múltkori kísérletem után úgy gondoltam, hogy kicsit jobban megdolgoztatom a Wacom Bamboo-t és egy nagyobb, komolyabb fába vágom a fejszémet. Elhatározásomat tett követte és nekiültem egy majdani kis szériás, radikális szuper-sportkocsi koncepciójának megfogalmazásához. 

A kép klikkre megnő!

Nagy barátja vagyok a magyar iparnak, hacsak tehetem hazai terméket vásárolok, melyre tudatosan figyelek. Ez nem ilyen ma divatos dolog nálam, nincs mögötte semmi politika és nem is szeretném megideologizálni a dolgot, egyszerűen az van, ha valamit mi magunk is le tudunk gyártani és annak jó a minősége, miért is vennék mást?

 

Szép lassan rá kell, hogy jöjjek, én afféle impulzus szakács vagyok. Illetve, nem akarok nagyképű lenni, szakács sem vagyok, mondjuk inkább úgy, hogy nem főzök tudatosan, ha elkap az ihlet nekiesek.

• 1 nagyobb csirkemell,
• néhány szelet bacon szalonna,
• 1 közepes fej vöröshagyma,
• 2 kisebb sárgarépa,
• worchester szósz a páchoz

Ahogy arról korábban már volt szó, karácsony óta ismét magával ragadt a LEGO iránt érzett szenvedélyem. Miután a fa alól kihúzott 8052 Technic szettemet összeraktam eszembe jutott, hogy gyerekkoromban volt a birtokomban jó pár készlet, kisebbek, nagyobbak, így úgy döntöttem felkutatom őket.

A szülői házba visszatérve áttúrtam a szekrényeket, és egy kis kopottas kofferben meg is találtam gyermekkorom féltve őrzött kincseit. A kis bőrönd csodákat rejtett, bár meg kell, hogy mondjam a tartalma olyan kesze-kuszaságban volt, hogy sejtettem, hogy ebből csak komoly munka után lesz ismét játék. Amúgy nincs ebben semmi különös, hisz játszottunk vele a tesómmal, minden összeépítve mindennel és ami a legjobb némelyik elemen még a csokitól maszatos kiskezek nyomai is megtalálhatóak voltak.

A darabokat hazahoztam és szortírozni kezdtem. Szerencsére jómagam eléggé gondos kisgyerek voltam és anno mind a dobozok elő- és hátlapját, de még az összeépítési instrukciókat tartalmazó papírokat is beragasztottam egy füzetbe.

Régi leírások, dobozképek a füzetben

Ez a szett pl. 240 Ft volt, hitted volna?

Megkezdtem a szortírozást és abban bíztam, hogy minél kevesebb elem fog hiányozni, hisz akármennyire is óvtuk őket, azért állítom, hogy több mint 20 év telt el azóta, hogy utoljára elővettük a készletet és ennyi idő alatt bizony sok minden történik, ha más nem hát legalább 3-4 lakásfelújítás biztos volt, amikor a legtöbb dolog hajlamos elkallódni.

Dobozok szerint haladtam, minden darabot kiválogattam, majd jött a kockánkénti mosás, szárítás és összeépítés. Közben kis papírra lejegyzeteltem a hiányzó darabokat, mert fejembe vettem, hogy mindegyiket kipótolom, hogy teljes legyen a készlet. (erről később)

A válogatás és építkezés során pedig csak jöttek az emlékek. Eszembe jutott pl., hogy a kis tűzoltóautó volt az első LEGO-m, így talán a legkedvesebb is. Ha igazak a megjelenési dátumok ekkor 1981-et írtunk és épp 6 éves voltam. Még ebben az évben kaptam 3 további készletet, szóval a szerelem beindult.

Emlékeim szerint főleg papám volt, aki a dobozokat vásárolta nekem és így végig nézve a szetteken, nem lehet nem észrevenni, hogy tudatosan válogatta őket. Másképp hogy lehetne tűzoltó, rendőr és mentő (ezzel remek baleseteset, útlezárásosat lehetett játszani), dömper és hozzá homlokrakodó (építkeztem is bőven) egyszerre? De volt nekem házam, amihez rögtön dukált egy postás is postaládával és levelekkel, na és a kamion vonal sem maradhatott ki, amiből rögtön lett kettő is.

Egyetlen space témájú játék került valahogy a gyűjteménybe kakukktojásként, de ha megfeszülök sem tudom, hogy az honnan van, ki vette, merthogy sehogy nem illik a képbe. Az biztos, hogy az sosem állt hozzám közel, spéci alkatrészei miatt nem is nagyon szerettem.

Kaotikus életkép a házi LEGO városomban

Az elemeket szortírozva, mosva és válogatva azon morfondíroztam, hogy milyen tökéletest is alkottak ott Dániában. Hihetetlen, de ma 30 év távlatából is minden elem megtartotta alakját, rugalmasságát, színét. Ez alól max. a fehérek és áttetszőek kivételek, de azok oly szépen öregedtek meg, hogy haragudni sem lehet rájuk. Ma is minden elem passzol, nem lötyög, nem csúszkál, elképesztő. Szerintem a LEGO-ék legalább annyira féltve őrzik a használt plasztik receptjét, mint a Coca Cola az üdítőét.

Ez azért is fontos és megemlítendő dolog, mert volt/van nekem egy nagy rakás PEBE kockám is (ez volt a szocialista blokk válasza a kapitalizmus kihívásaira) és azokat megnézve… Hát, hogy is mondjam csak. A színek besárgultak, kifakultak, az anyagminőség pedig annyira megváltozott, hogy a kockák, alaplapok szinte üvegként törnek.

Persze ahogy álltak össze a járgányok egyre jobban kezdett érdekelni a múlt és az interneten kezdtem kutakodni. Az valami hihetetlen, hogy micsoda adatbázisok vannak, minden valaha kiadott játékról megtalálhatóak a leírások, képek, elemlisták és hatalmas közösségek formálódtak a játék köré. Mióta megint „bekattantam” lelkesen tanulmányozom a magyar Kockagyár bloggot, ahol már-már tudományos alapossággal foglalkoznak a témával és remek ötleteket, linkeket lehet találni. Rajtuk keresztül ismerkedtem meg a különböző adatbázisokkal, téma iránt érdeklődőknek ajánlom a Brickset-et, Bricklink-et, Peeron-t. Ezeken aztán lehet kutakodni, saját készleteket összerakni, kívánságlistákat csinálni, sőt ilyet is lehet, ami már maga a sci-fi.

Persze nem a XXI.-ik században élnénk, ha a neten nem lehetne vásárolni is mindenféle hiányzó bizbaszt. Ez ügyben még csak a kezdeti tapogatózó lépéseknél tartok, mert vannak ugyan direkt netes magyar áruházak, de ott először megriasztott a szállítási díj. A Bricklink jó ugyan, nagyjából minden van is, de ott meg  ember legyen a talpán, aki a millió áruház közül úgy tudja összeállítani a megrendelését, hogy legyen is a kiszemelt termék, ne legyen minimális rendelési összeg, és ha mód van rá ne kerüljön 20x annyiba a posta, mint maga a cucc. Próbálgatom, meglátom mi sül ki belőle.

Visszatérve a régi játékokhoz, mai szemmel nézve is megkapóak. Olyan kis aranyosak, részletesek, hogy nem lehet őket nem szeretni. Mostanában nézegetem a mai kollekciókat is, és azt kell mondjam, hogy autók terén a régiek nekem jobban bejönnek. Ma már túl gömbölyűek az alkatrészek, próbálnak lekerekíteni és mintha több lenne a spéci elem is. Régen minden jobb volt, szokták mondani! 8-)

A tervem az, hogy ha sikerül beszerezni a hiányzó elemeket (szerencsére nem kell sok, ami kisebbfajta csoda), mindegyiket külön-külön elcsomagolom leírással, dobozképpel, hisz ahogy elnézem, még a gyerekemnek is büszkén mutathatom majd meg őket. Amúgy megdöbbentő, de nézve a kiadási dátumokat döbben rá az ember, hogy mennyire szalad az idő. Mintha tegnap ragasztottam volna rá a sárga kamion oldalára az akkori VOLÁN telefonszámát (5 számjegyű volt, jó mi? 8-) ) holott az bizony már 28 éve volt…

Most, felnőtt fejjel persze kicsit megváltozik az ember gondolkodása. Aranyosak a kis modellek, de nem hinném, hogy pláne a mai City vonalból vennék bármit is. Az új kedvenceim a Technic sorozatban vannak, csak hát az aztán vastag pénztárcát igényel. Nem baj, egy ilyenem akkor is lesz, ha belegebedek! 8-)

Ha valakit érdekelnek itt a képen látható szettek sorszámai:

6360 Víkend ház (1986)

6608 Traktor (1982)

6630 Homlokrakodó (1981)

6650 Tűzoltóautó (1981)

6651 Postásautó (1982)

6652 Dömper (1983)

6681 Rendőrautó (1981)

6684 Rabszállító autó motoros rendőrrel (1984)

6691 Mentőhelikopter (1981)

6692 Sárga kamion (1983)

6695 Üzemanyag szállító kamion (1984)

6826 Holdjáró (1985)

És néhány kép: