K report

A magyar szakemberekrül

2011. június 25. - klarky

Mamámék társasházában elromlott a kaputelefon. Ha pontosabban akarok fogalmazni nem is a kaputelefon, hanem az a numerikus beviteli eszköz, amin a kapukódot szépen bepötyögve kinyílik az ajtó.

A probléma az volt, hogy a 7-es szám nem működött, azaz hiába írtam be a hét jegyű kódot, tekintve, hogy a 7-est nem észlelte semmi se történt. Egy ideig próbálkoztam erősebben nyomni, de nem ment a dolog, így úgy döntöttünk, hogy saját kényelmünk érdekében bejelentjük az esetet a társasház kezelőjénél.

 

A szaki tényleg gyorsan megérkezett - szavunk sem lehetett – akinek vázolta mamám a problémát. Emberünk nagyon megértőnek mutatkozott és azonnal a megoldási lehetőségek kezdtek cikázni a fejében.

 

Lássuk, mit csinálna ilyenkor egy átlagember? Én ugyan nem vagyok kaputelefon-szerelő, de tekintve, hogy elég régen használatban van az eszköz (ami meg is látszik rajta) valószínű, hogy leszedem annak burkolatát, megnézem a billentyűk érzékelőjét, szépen kitisztítom, esetleg egy kis kontakt spary-vel is befújom, majd összerakom, leellenőrzöm a rendszer működését, majd illedelmesen elköszönve lelépek és számlázok a közös képviselőnek.

 

Na, nem így emberünk. Ő ugyanis fogta, és átprogramozta a mi beléptetőnket úgy, hogy ne legyen benne a 7-es szám, és mint aki a dolgát jól végezte elviharzott. Az, hogy ezzel egy, azaz egy ember gondját valóban megoldotta, de arra nem fordított energiát, hogy van még X család a házban, aki továbbra sem tud majd kapukóddal bejutni a házba nem különösebben érdekelte.

 

És, hogy mi ebből a tanulság?

 

Talán az, hogy a magyar embernél leleményesebb tényleg nincs. Olyan kreatívak vagyunk, hogy abba bele kell őrülni. Mi tényleg a Marsról jöttünk, ez nem is lehet vitás, csoda, hogy az egész világ tátott szájjal bámulja a magyar szakembereket? Dehogy csoda…

 

Ja, még valami. Egyik kollégám mondotta volt mindig:

 

„Fizetgetnek, dolgozgatunk.” Hát itt is (és bármerre nézek széles e hazában) erről lehetett szó. Erre a hozzáállásra aztán építhetjük a régóta várt felemelkedést...

Hosszúhétvége Lengyelországban

A családi hagyományokhoz hűen, folytatva a városlátogatási sorozatunkat a múlthét végén Krakkóba látogattunk. Volt némi halvány elképzelésem a városról mivel egészen kiskoromban jártam már ott, de a valóság a képzeletemet jóval felülmúlta. Valami elképesztően gyönyörű a város és környezete, de menjünk szépen sorban.

Az utazással kapcsolatban negatívumként csak a szállást tudnám megemlíteni, de az is olyan, hogy visszaemlékezve inkább vicces volt, mint dühítő. A történeti hűség kedvéért kezdjük talán a legelején.

Tovább

Én kis kertész legény vagyok

Igazi városi gyerekként kiskorom óta panelben laktam. A kezdetektől úgy gondoltam, ha kertem nem is lesz egyhamar legalább egy erkélyre hagy tegyek szert, ha egyszer saját lakásba költözök. Anno, mikor nézegettem a szóba jöhető ojjektumokat ez fontos szempont volt a választásnál, én nem értem be egy egyszerű loggiával, nekem nagy erkély kellett. 

Őszintén szólva miután meglett nem sok mindenre használtam (manapság az is nagy szó, ha valaki nem lomosnak használja, elképesztő dolgokat lehet látni ha az utcáról feltekintünk egy magas házra), de nyugtat a tudat, hogy valahova ki lehet menni ha kedvem szottyan, arról már nem is beszélve milyen klassz nyáron meginni rajta egy hideg sört, miközben nézi az ember az utca forgatagát.
 
Szóval nincs belakva az erkély igazán, nincsenek székek, asztalok, de virág a kezdetektől fogva volt a balkonládákban.
 
Rengeteg mindennel próbálkoztam az elmúlt években, volt már muskátlim, árvácskám, büdöském, egynyári és évelő növényeim, de igazából egyik sem vált be. Vagy kiégtek a tűző napon vagy csak egyszerűen nem szerették a helyüket, maradandót nem sikerült alkotnom velük. Tavaly úgy gondoltam, teszek még egy utolsó próbát, ha nem megy felszámolom az ültetvényem és befejezem a kertészkedést. Utolsó kísérletemben sziklakerti növényeket vettem, tavaly kiültettem őket és télre sem vettem be őket, igazi rideg tartásban voltak kint a hidegben.
 
Azt kell, hogy mondjam, remek választás volt. Idén gyönyörűen fejlődésnek indultak és láss csodát, a kövirózsa olyan jól érzi magát, hogy mindhárom ládikában virágozni kezdtek. Ilyet még én nem is láttam, gyorsan meg is örökítettem. Íme a képek:
 

És még pár:

 

Ha valaki virágültetésben gondolkodik hasonló helyre nagyon ajánlom ezeket a növényeket. Gyakorlatilag törődést nem is igényelnek, szépen belakják a helyüket és tündökölnek egész évben. Kis szerencsével ahogy látható még virágokat is hoznak.

Ferrari in da House!

Egy büszke Ferrari tulajdonos annyira szereti az autóját, hogy a nappalijában parkol vele

 
Jon Ryder (28) furcsa módját választotta az autója iránti szeretetének kimutatására, ugyanis kiürítette nappalijának egyik felét és a szoba végében lévő garázsajtón keresztül beparkolt a szobába.
 
Jon, így akár a kanapén ülve pihenés és tévézés közben is bámulhatja szeretett autóját.
 
A helység egy kis szoba és a garázs összenyitásával jött létre, így a garázsajtó a függöny mögé került elrejtésre, amin keresztül könnyedén ki lehet állni egy kis csapatásra.
 
 
A tulaj elmondta: „Már több mint három éve meg van a Ferrari és még mindig nem kopott meg az újdonság varázsa. Minden nap elmosolyodok ha meglátom az álomautómat, azt hiszem ez a kedvenc darabom az itáliai művészetből és büszke vagyok rá, hogy a házamban tudhatom.”
 
A Ferrari olasz autógyár az F355-öt 1994 és 1999 között gyártotta, amit az egyik legnagyszerűbb élményautóként tartanak számon.
Újonnan kb. 83.000 font volt egy ilyen autó ára, mai értéke kb. 35.000 font.
A 0-60 mph-ra 4,6 másodperc alatt gyorsuló és 183 mph csúcssebességű autóról még anno Jeremy Clarkson (Top Gear) is elismerően nyilatkozott.
 
Mikor egy évvel ezelőtt Jon az új házába költözött elhatározta, hogy összenyitja a legény szobáját a garázzsal és ott fogja elszállásolni az autóját. Már a lakás kiválasztásánál is az volt a szempont, hogy a terv kivitelezhető legyen.
Jon egyébként büszkén meséli, hogy az átalakítás teljesen az ő műve, egyedül vitte véghez az építkezést a teljes munkaidős állása mellett. Nem mellesleg azt is megjegyezte, hogy nagyon szorította a költségvetés és bár nem volt benne biztos, hogy hogy fog elsülni a dolog, mégis maga akarta megcsinálni a munkát.
 
 
A berendezésre igyekezett nem sokat költeni, azok zömmel még az előző lakásból valók, így összesen 900 fontból megvolt az átalakítás, bár a felesége így is folyamatosan emlékeztette arra, hogy ez azért mégiscsak egy garázs! Ennek ellenére most már a kedvese is elismeri, hogy nagyon szép és kényelmes nappali + garázs kombinációt sikerült létre hozni.
 
Jon felesége, Cathrin (29) amúgy elmondta, hogy férjének folyton ilyen agyament ötletei vannak, de szerencsére végül mindig jól sülnek el a dolgok.
 
 
A büszke tulaj autójával rendszeresen részt vesz különböző jótékonysági rendezvényeken, amit hasonlóan különleges autók tulajdonosai szerveznek. A gazdi híre már a Ferriarihoz is eljutott, melynek szóvivője kifejtette, hogy nagyszerű dolog látni azt a szenvedélyt és lelkesedést, amit az általuk gyártott autók tulajdonosai táplálnak Ferriariuk iránt és egyben dicsérte is Jon erőfeszítéseit.
 
Birtokolni egy Ferrarit nem csak annyit jelent, hogy tulajdonolni egy autót. Ez egy életmód, és a rajongó ügyfeleknek – mint Jon is – az álmok beteljesülését jelenti zárta szavait a szóvivő.
 
Ti el tudtok képzelni jobb nappalit, ahonnan forma 1-et lehet nézni?

 

via SWSN.COM

Kerékpár tárcsafékjének beállítása

A következőkben egy olyan leírást szeretnék a köz javára felajánlani, amit a saját tapasztalásom alapján készítettem, mert valahogy senki nem tudta/akarta megmondani nekem a tutit, így kénytelen voltam logikus gondolkodással és próbálkozással a megoldás nyomába eredni. 

Előre bocsátom, hogy nem fogok semmiféle szakkifejezéssel dobálózni, részint azért nem, mert nem tudok, részint pedig azért, mert direkt azt szeretném, ha a leírás alapján bárki be tudná állítani otthon a fékjeit és én is nagyon örültem volna, ha egy ilyen fapados cikket találok valahol a neten, mert akkor nem bénáztam volna ennyit.
 
Kezdjük tehát.
 
Adott a kerékpárom tárcsafékje, ha nagyon egzakt szeretnék lenni egy Hayes MX4 –es mechanikus tárcsafék. Ez a szerkezet nem tartozik a túl bonyolult fékrendszerek közé, így ha valaki megérti ennek a működését, akkor talán a saját, ettől eltérő fékjeit is sikerrel tudja majd javítani.
 
A jelenség az volt a szerkezettel kapcsolatban, hogy hiába húztam a fékkart bowden szakadásig, egy ideig volt fékhatás, majd ez elfogyott és a kerék komolyabb ellenállás nélkül gurult tovább, a bringa nem akart megállni.
 
Tekergettem, állítgattam, feszítettem a bowdent, fújtam fékjavító aeroszollal, de semmi, így alaposabban elkezdtem tanulmányozni, hogy is kellene ennek működnie.
 
Az elv:
 
Ha szánunk egy kis időt a működés feltérképezésére rá fogunk jönni, hogy az egyszerű, mint a faék. Adott ugye maga a tárcsa, amit átölel egy féknyereg. A féknyereg esetünkben egy mozgó dugattyúból áll és vele szemközt, a másik oldalon egy fixen rögzített tuskóból. Mind a dugattyús oldal, mind pedig a fix rész egy-egy fékbetéttel van ellátva, amit viszonylag erős mágnesek tartanak a helyükön.
 
Amikor fékezésre kerül a sor, egy mechanikus kényszerkapcsolat indul meg a fékkar és a fékberendezés között, ami abból áll, hogy a megfeszülő bowden meghúzza a féknyereg külső részén található kart, az a tengelye körül elfordulva a fékbetétet tolni kezdi a tárcsa irányába.
 
Most jön az a rész, amin én először nagyon elcsodálkoztam, mert nem gondoltam, hogy így működik a dolog, de így utólag teljesen logikus a történet. Szóval: mikor a fékbetét a tárcsára felütközik, azt elkezdi tolni befelé és a tárcsa elkezd torzulni, azaz a tengely irányban befelé mozogni. Ezt teszi mindaddig, míg a másik oldalon lévő tuskó álló fékbetétjéhez nem ér, aminek a mozgó rész szépen nekipréseli a tárcsát. Minél jobban húzzuk a kart, a mozgó betét annál jobban nyomja az állórészhez a tárcsát, így létre jön a fékhatás.
 
Ez az elv, ugye, hogy nem is bonyolult? Mutatom képen is:
 
 
Ha valaki ezt így befogadta joggal merülhet fel a kérdés, hogy hol itt a probléma, mi ennek a beállításánál a trükk? Hát lássuk csak.
Tovább

Hé, magyarok! Ti ide ugye csak a pofonért jártok?

Eredetileg nem szándékoztam egy sort sem szentelni az eseménynek, de valahogy annyira kikívánkozik belőlem a dolog, hogy csak megírom, legalább a képernyő meghallgat.

Szóval az van, hogy ezzel az Eurovízióval megint sikerült a mutatvány, úgy estünk pofára, mint Alekosz a hódításai során.

 

Sietnék gyorsan leszögezni, hogy alapvetően semmi bajom a 22. helyezéssel, egy ilyen pici országtól tisztes helytállásnak gondolom, pláne ha figyelembe veszem, hogy idén rekordot döntött az induló országok száma, ami ha jól rémlik 43 volt.

 

Azzal viszont annál inkább bajom van, hogy megint beleestünk a szokásos csapdánkba, mely szerint akkora hype-ot és várakozást csinált a média az eseményt megelőzően, hogy csupán már annak a súlya alatt is simán össze lehet roppanni bárkinek, különösen egy teljesen rutintalan, nemzetközi színpadon kezdő énekesnek.
Azt mondja már meg nekem valaki, hogy miért kell nekünk minden szépségversenyre, olimpiára, dalfesztiválra, stb. úgy kimenni, hogy na most figyi, most aztán tönkreverjük a világot???
Ez szerintem komolyan felveti a média felelősségét, értelmetlen ez az egész. Maradtak volna csendben, szépen kimegyünk, 43-ból 22, hurrá, mindenki örül. De nem, mi győzelmet várunk, mert a mi lányaink a legszebbek, a sportolóink a legfelkészültebbek és a mi énekeseink a legszebb hangúak a világon. Oszt egy nagy sz@rt, azt…

Mi úgy vágunk neki az olimpiának, hogy 10 arany alatt haza se jöjjön senki. A dalversenyen benne leszünk az első ötbe, de a bukik szerint simán nyerünk, a „szép-ség-vetél-ke-dő-kön” meg egész biztos a mi lányunk fog nyerni, hisz a papírforma szerint a magyar lányok a legszebbek a világon. Kár, hogy a papírformát csak mi olvassuk, mások nem nagyon.

A helyzet kísértetiesen hasonlít a fociról formálni kívánt véleményekkel, hisz legutóbb épp néhány hete “nőttünk fel” Hollandiához, aztán meg nem győztük számolni a gólokat.

 

Jó lenne ha helyén tudnánk kezelni a dolgokat, mert sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a pozitív gondolkodás és a „Merjünk nagyot álmodni!” mentalitás ide kevés, az eredményért tenni is kellene, vagy legalább az elvárásokat kicsit lejjebb vinni.

 

Mindegy…

 

Pár dolgot azért idegombolok csak azért, hogy ne vesszen el az internet bittengerében. Először is egy remek komment az egyik blogról Wolf Kati szerepléséhez kapcsolódóan:

 

„Ahhoz képest, hogy mi senkinek senkije nem vagyunk, a szomszédaink utálnak minket, még durvasok pontot kapott. Ennyi.”

 

Tökéletes meglátásnak vélem.

 

A másik, hogy a dal olyan amilyen, nekünk tetszhet, Európának nem tetszett, ez most már tényként közölhető, viszont készült belőle egy verzió, ami nekem rettenetesen bejön. Nevezzük be ezt valahova, aztán hátha:

 

Wolf Kati : Szerelem Miért Múlsz (Deutsch Gábor reFiX) by anORGANik

 

És az utolsó észrevétel, ami twitterre került ki még az éjszaka:

 

 

 

Köszönöm, hogy elmondhattam…

A Google már az utazásainkba is beleszólna

A Google minapi bejelentésének megfelelően újabb terülten próbál befurakodni az életünkbe, azaz úgy tűnik nem túlzás az az utópia, mely szerint a cég tényleg a fejébe vette, hogy mindent tudni akar rólunk. Az nem titok ugye, hogy levelezésünket diszkréten folyamatosan monitorozzák, okos villanyórákkal és az Androiddal rámennek lakásunk energiarendszerére, ott vannak a telefonjainkban, a számítógépünk böngészőjében, térképileg felderítették a komplett földgolyót felszínen és felszín alatt egyaránt (de még a csillagokat is), átfogó irodai programcsomagot adnak ingyen (az adatokat persze menthetjük a felhőbe, aha…) stb., figyelnek, fürkésznek nyilván csak azért, hogy célzottabban tudjanak reklámokkal megtalálni minket.

A legújabb ötletük szerint egy un. Google's Prediction API segítségével folyamatosan monitoroznák utazási szokásainkat, ezen adatokat távoli szervereken tárolnák és az autónk, mint közvetítő kapocs segítségével befolyásolnák utazási szokásainkat. Hogy ebben speciel a Google-nek mi a jó számomra még nem teljesen világos – az ugye kizárt, hogy emberbaráti szeretetből tegyék – de az ideológia máris ki van találva hozzá. Ha az autónk tudja, hogy hova akarunk menni, ismeri az utazási és vezetési szokásainkat (hisz előzőleg jól megosztottuk a Google-el, hogy munkába merre szoktunk menni, a gyereket hol rakjuk ki ha az oviba visszük és milyen gyakran megyünk vidékre a nagyihoz, ahol esetleg apu lába jobban ránehezedik a gázpedálra), akkor az azokra vonatkozó adatokat összevetve a közlekedési információkkal (merthogy ugye azt is ismerik, hisz a maps-en az Androidos telefonok nagyon pontos adatokat szolgáltatnak a dugókról, közlekedési információkról) az autónak tudnak javasolni olyan beállításokat, mellyel hatékonyabban érhetjük el úticélunkat, esetleg azt is megmondhatja, hol érdemes tankolnunk, kibírja-e a hibrid autónk elektromos rendszere a célig, egyszóval optimalizálná a kocsi beállításait a végcélnak megfelelően.
A fejlesztés – mely a Forddal közösen zajlik – meglehetősen kezdeti stádiumban van, de ismerve a srácok elszántságát nincs kétségem afelől, hogy hamarosan tényleg tudni fogják az autóink, hogy hova és milyen módon kell eljutniuk pusztán a múltbeli adatok és a mind pontosabban rendelkezésre álló valós idejű információk alapján.
Már csak egy nagy kérdés van. Valóban akarjuk-e azt, hogy távoli szerverek ismerjék és őrizzék arra vonatkozó adatainkat, hogy mikor merre jártunk és mi módon jutottunk el oda?
Kíváncsi vagyok. Azt hiszem ügyes marketinggel ezt is úgy fogják tálalni, hogy önként és dalolva fogjuk átadni ezen adatainkat is, aztán majd ne csodálkozzunk, ha az autónk „teljesen véletlenül” olyan benzinkút és/vagy gyorsétterem mellett akar majd elhaladni, ahol épp akciós valamely termék.
via: engadget

Egy kiállítás gépei

Mióta AFOL lettem vettem is és kaptam is pár új LEGO készletet, amik tárolását valahogy meg kellett oldanom. A régi, kisebb szettek esetében nem volt gond, azokat fogtam és zacskózás után egy szép nagy dobozba tettem, ugyanakkor a Technic „játékok” már nem voltak ilyen egyszerűek, hisz azokat a darabokat egyrészt nem kapja csak úgy szét az ember ha már egyszer összerakta, másrészt viszont olyan szépek, hogy gondoltam azokat valahová csak ki kéne tenni, hisz büszke is vagyok rájuk.

Egy ideig ezek összerakva a nappali padlóján pihentek, ami nem volt rossz, mert eléggé impozáns látványt nyújtottak (nagyjából úgy nézett ki a szoba, mint egy exkluzív játékbolt) de ez mégsem lehetett állandó megoldás, így lépnem kellett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azt találtam ki, hogy egy polcot fabrikálok nekik és legalább a nagyokat kirakom valahova, remélhetőleg minden erre járó megrökönyödésére. :-)

 

Azt tudtam, hogy olyan helyre van szükségem, ahol nem éri állandóan a nap, mert nem szerettem volna, ha megfakulnak és/vagy megsárgulnak az elemek, így a lakásban bolyongva úgy határoztam, hogy az előszoba fala lesz az ideális helyszín.

 

Mértem, boltokat jártam, és mivel pont a megfelelő paraméterekkel bíró gyári polc nem volt sehol, legyártattam külön (~2.200.- HUF).

 

Ezt követően felfúrtam a falra az új szerzeményemet és ráraktam néhány nagyobb darab járgányt.

 

Tekintve, hogy ezek a játékok nagyon nem szeretik a port (ill. ők lehet, hogy szeretik, de én utálom őket portalanítani) eldöntöttem, hogy üveget szabatok méretre, majd egy burát készítek a lefedésükre. Ennek megfelelően eljárva ~1.600.- HUF-os beruházással, némi maradék sziloplaszttal és pár szabad órával elkészítettem a vitrint. Így néz ki most a falam.

 

 

 

Ami nem fért fel, azok – tekintve, hogy nem túl nagyok amúgy sem – mennek a dobozba, kivéve a 8047-es excavator, mert az itt pihen az íróasztalomon.

 

Ezzel a mostani állomány elhelyezését megoldottam ugyan, de már előre félek, hogy mi lesz, ha megakad a szemem egy új darabon. Azt vajon hova fogom tenni?

Tejszínes, kukoricás sült

Folytatva a sort, - melyben „abból főzünk, amit a hűtőben találunk” - most egy tartalmas és igen finom ételt sikerült összehoznom.

Lássuk miből gazdálkodtam, mi volt itthon (2 adagra):

 

  • 3 kis szelet karaj,
  • konzervkukorica,
  • főzőtejszín,
  • húsos szalonna,
  • só, bors

 

Az igazat megvallva ezt az ételt nem pont karajból gondolnám elkészíteni, de nem lehetetlen a feladat. Csirkemellből jobb lett volna, de az ugye nem volt a fagyasztóban.

 

Elkészítés:

 

A húst kicsit megklopfoltam majd apró kockákra vágtam. (Ha valaki gondolja klopfolás után egybe is kisütheti a szeleteket és majd a szószt rálapátolja a tetejére.)

 

Ezt követően serpenyőben vajat olvasztottam, abba húsos szalonnát tettem és kisütöttem. Mivel az én szalonnán nem volt túl zsíros még egy pici libazsírral megtámogattam a folyamatot, ha valaki olyan szalonnát fog ki, ami rendesen engedi a zsírt úgy ezt a részt ki is hagyhatja. (Olajat szerintem ne használjunk, nem ide való, én nem szeretem, ráadásul olyan hülyén néz ki, ha más esetekben pecsenyét csinál az ember olajon sütve és annak nem fagy ki a zsírja a hűtőben.)

 

Szóval, ha kiolvadt a vaj és már enged a zsír is, lapátoljuk a húskockákat a serpenyőbe, majd süssük meg őket. Mivel a karaj kicsit nehezebb ügy ezen a téren, mint a csirke, ennek több idő kell, így ha már kifehéredtek a darabok és kezdenek megkapni az oldalak, egy kupica vizet öntsünk az egész alá, fedjük le had párolódjon, puhuljon a dolog.

 

Ha ez megvan, jöhet a fűszer, én csak sót és borsot használtam, de nincs szabály, ki mit szeret szórja! :-)

 

Ezt követően jön a kukorica a dobozból (én fél dobozzal használtam), majd megint egy kicsit párolunk, azaz pici víz alá és lefed.  Erre sok időt nem kell vesztegetni, hisz a konzervkukorica már úgyis elő van kezelve, de egy pár percig had legyen ez a komponens is a többekkel. Az utolsó lépés a főzőtejszín hozzáadás az ételünkhöz, én ehhez másfél decinyit használtam fel. Összeforgatjuk, gyakran kevergetjük a szószt, majd annak függvényében, hogy mennyire sűrű vagy híg a kulimászunk egy kis lisztet szitálunk a serpenyőbe folyamatos kevergetés mellett, hiszen nem szeretnénk, ha csomósodás lenne a vége.

 

A feltéttel, ezzel meg is lennénk, köretnek én rizst csináltam hozzá (trükk: ha nem szeretjük a sima párolt rizs semleges ízét tegyünk a főzővízbe Vegetát, finomabb lesz és egy kis színt is kölcsönöz neki az ételízesítő), de tésztával is remek fogás.

 

Hideg meggybefőttet javaslok hozzá. Jó étvágyat!

 

 

Hirdetés FAIL

Az alábbi reklámbanner az egyik portálon bolyongva ugrott az arcomba. Annyira megtetszett, hogy egyből a képmetszőhöz nyúltam, hisz ilyen ajánlattal nem gyakran találkozik az ember.

 

 

Egy igazi all-in-one készüléket vásárolhatunk meg bagóért: GPS beépített 10 MP-es kamerával, 4x-es optikai zoommal, teljes Európa térképpel.

 

Igazi must have eszköz! :-)

Orbán Viktor gazdaságot élénkít és munkahelyet teremt

Lassan napra pontosan egy éve történt, hogy a tavaszi választásokon a Fidesz-KDNP történelminek nevezett 2/3-os többségű győzelmet aratott a parlamenti választásokon. Ahogy az lenni szokott ígéretből nem volt hiány, bár gyakorlatilag az ezeket alátámasztó pontos programpontokat azóta sem látta senki. 

Az ígéretcunami két legfontosabb sarokköve a munkahelyteremtés (10 éven belül 1 millió új munkahely) és a gazdaság élénkítése volt, mely reményeik szerint segíteni fogja a gazdaság felpörgetését, hozzájárul ahhoz, hogy visszafizessük az államadósságot (na jó, egy részét) és végül persze ahhoz, hogy boldogan éljen minden magyar immár nem csak az országhatáron belül, de azon kívül is (?).

 

Az idő múlásával a választási szlogenek szép lassan tettekké értek, majd minden hétre jutott valami olyan bejelentés, amitől az egyszeri halandó elátkozhatta a percet is, amikor a szavazó fülkébe lépett. Tabuk dőltek meg szépen sorban, olyan dolgokhoz nyúltak hozzá, amihez álmában sem gondolta volna a magyar, hogy megteszik és persze mindig jött a kísérő szöveg is, mely szerint ezek csak is az ország érdekeit szolgálják, ők gyakorlatilag csak a Kánaánhoz vezető utat kövezik ki a cselekedetükkel és különben is, mit szól ebbe bele a tisztelt gazdasági szereplő, közigazgatási rendszer és állampolgár, amikor a kormány ezen intézkedésekre fel van jogosítva a választók által. Pont.

 

A miniszterelnök szerint büszkén használják a „furcsa gazdaságpolitikai mixtúrát”, melyben egyszerre vannak jelen "ortodox és unortodox" közgazdasági eszközök, "egyszerre alkalmazzák a válságkezelés hagyományos és innovatív eszközeit is”. Ezek közül szinte rögtön az elején az un. bank-, távközlési- és hipermarket extra adót jelentették be, de siettek hozzátenni azonnal azt is, hogy nem kell félni, ez aztán tényleg nem fog fájni, hisz árgus szemekkel fogják figyelni azt, hogy a csúnya kapzsi nagytőke kemény kalapjában és monoklijában nehogy bevasalja a nép egyszerű gyermekén a többletbefizetést, azaz, nehogy áthárítsa az adókat.

 

Azt nem tudom, hogy hány álruhás kormányhivatalnok sétálgat az áruházakban miközben kis kockás füzetbe gyűjtik az árakat, azt se tudom, hogy alakult-e valamelyik minisztériumban hó végi telefonszámla és banki elszámoló elemző főosztály, de el kell keserítenem a döntéshozókat, ha alakult is teljesen felesleges volt, hisz ártani nem csak azzal lehet a népnek ha a tejes kifli árát megemelik 5 forinttal a percdíjakat pedig 3-al, hanem ettől sokkal durvább eszközei is vannak a tőkének, amivel aztán tényleg nem tud mit kezdeni a kormányzat, nevezetesen az, hogy elhalasztanak, vagy netán megakasztanak már előkészített és/vagy folyamatban lévő beruházásokat.

 

Ez az egész dolog csak azért jutott eszembe, mert szűkebb pátriám épp így járt. Történt ugyanis, hogy tavaly nyáron a város egyik – hogy is mondjam csak – fejlesztésre igencsak érdemes (értsd: elhagyatott, lepattant) városrészben a Tesco hatalmas területet vásárolt meg azon célból, hogy ott hipermarketet építsenek. Aki nem ismerné a város felépítését, annak elmondom, hogy Miskolcot nem véletlenül hívják egy utcás városnak, ugyanis egyik tengelye mentén aránytalanul megnyúlt földrajzilag a város a Bükk lába irányába és valljuk be ez a terület ez idáig nagyobb kereskedelmi egységgel ellátatlan volt. Volt nagy öröm, dínom-dánom, az ott lakók remélték, hogy nem kell mostantól átutazni a város túlsó végébe akciós búvárszivattyúért és csirkefarhátért, hisz helyben is elérhetővé teszi azokat a brit áruházlánc. (Persze voltak fanyalgók is, akik siratták a területen lévő szánkódombocskát, aztán attól féltek, hogy a terület szennyezett, így a talaj megbolygatása fog bajt okozni, de a Tesco végtelenül türelmes és megértő volt, megígérték, hogy az országban egyedülállóan szép komplexumot fognak a Bükk kapujába építeni, visszaépítik a szánkópályát is és a veszélyes hulladékkal terhelt földet (ami ugyan évtizedek óta ott van és senkit nem zavart eddig,  de legyen) elszállítják és kicserélik a talajt is.)

 

A területet körbe kerítették, a gépek serényen dolgoztak, aztán egyszer csak nemcsak az alkotók, de a gépek is nyugovóra tértek. Először csak álldogáltak munka nélkül a területen, mára már el is tűntek és az őrzést is megszüntették.

 

 

Itt még úgy tűnt, hogy lesz belőle valami, fotó: boon.hu

 

 

Úgy tűnik, hogy egyenlőre nem lesz itt semmi... fotó: boon.hu

 

A helyi sajtó kérdésére a cég kommunikációért felelős embere rendkívül diplomatikusan csak ennyit közölt:

 

„A Tesco jelenleg zárja előző üzleti évét és készíti el a jövő évre vonatkozó terveit. A vállalat többek közt újraértékeli a folyamatban lévő beruházásait, hogy azok milyen mértékben felelnek meg üzleti céljainak. Az új áruházak helyszínének kiválasztásakor prioritást élveznek azok a települések, melyeken nem vagy csak kis számban található Tesco áruház. Azokban a városokban, ahol a vállalat több üzlettel van jelen, nagyobb alapterületű áruház építésére csak a későbbiek folyamán kerül sor.”

 

Ugyanakkor egy másik oldalon – azon túl, hogy a nyilatkozat szinte szóról-szóra megegyezik egy Csongrádon szintén már megkezdett, 1 milliárdot már felemésztett és most felfüggesztett beruházás kapcsán tettel - már azt is elmondják, hogy bizony számos más körülmény mellett a befizetendő 10 milliárd forintos hipermarket adó is – finoman fogalmazva – a beruházások átértékelésére sarkalja a cég londoni döntéshozóit.

 

Hát így kedves barátaim, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves polgártársaim, magyarok országhatáron belül és kívül! Ez lenne az innovatív gazdaságpolitika, ami papíron senkinek nem fáj ugyan, csak valahogy a megvalósulásba csúszik folyton egy kis hiba.

 

Persze lehet hőbörögni, hogy minek már megint egy bolt, lehet szidni a Tesco-t (mert az úgyis divatos dolog), hogy nem kell a külföldi beszállítók áruja, de azért csak rendbe tett volna egy lepattant környéket, több milliárdért beruházott volna, piacot csinált volna a – részben – magyar termékeknek és munkahelyet adott volna százegynéhány embernek, akiknek pláne ezen a környéken a kicsi is jóval több, mint a semmi. És ez csak egy eset, ki tudja hány ötlet került befektetők fiókjának mélyére, ami az extra sarcok és kiszámíthatatlan jogi környezet miatt per pillanat nem tűnik reálisan megvalósíthatónak.

 

De nem, nekünk nem kell. Mert majd ők megmutatják, hogy kell országot irányítani… Szomorú. Kedves magyar kormány, egyet mindig elfelejtesz, miközben országot építesz. Nekünk nincs befektetni való pénzünk, szükségünk van a külföldi tőkére. Csak hát az meg olyan, hogy oda szeret menni, ahol jól érzi magát, hisz a tőke – ellentétben veletek – nem ostoba. Már megbocsáss légy oly’ bátyám!

Vajon ki lakik a házacskámban?

Húsvéthoz közeledve tegnap megkezdtem a nagytakarítást, ami jó szokáshoz illően magába foglalja a függöny kimosását és az ablak megpucolását is. 

Szépen nekikészültem a műveletnek (ablakot szeretek mosni, de a függönyt le- és feltenni egyszerűen rühellem), amikor a sötétítőt megmozdítva a sarokban az alábbi tüneményre lettem figyelmes.

 

 

Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mivel egyszerűen lentről nézve nem tűnt másnak, mint egy amolyan pókhálóból szőtt kis tasaknak, bábnak, amit egy lendülettel le akartam szippantani a porszívóval, de mivel nem ment a dolog kénytelen voltam közelebbről is megszemlélni a dolgot.

 

Kicsit bátortalanul másztam közelebb (féltem, hogy valami lény a képembe ugrik), de nem volt semmi mozgás így hozzá nyúltam. Egy feltűnően kemény valamit tapasztaltam, ami meglehetősen erősen ragaszkodott a függöny anyagához. Óvatosan leszedtem és az erkélyen a természetes fénynél alaposan megszemléltem.

 

Egy nagy precizitással elkészített mini görög amforát láttam, amit apró fazekas kezek készíthettek, ami lássuk be elég fura dolog egy nyolcadik emeleti nappaliban.

 

 

Isten bizony nem lepődök meg, ha a fülemhez emelve azt hallom, hogy:

- Mork hívja Orsont, Orson jelentkezz!

 

Na most, ha feltételezzük, hogy ez nem egy idegen civilizáció által létrehozott valami, akkor mi a szösz lehet? Nekem valami olyasmi rémlik korábbi tanulmányaimból, hogy létezik olyan darázsfaj, amely „sárból” ilyesmi kis fészkeket épít magának szállás gyanánt.

 

 

Akármi is ez, az biztos, hogy a természet egy kis csodája. Valakinek van valami tippje? Ki vagy mi csinál ilyeneket?

És neked milyen volt az első?

A minap jelent meg egy cikk az Indexen, melyben a portál néhány újságírója vallott a mobiltelefóniával való első találkozásáról és ezt olvasva bennem is előjött néhány régi emlék. Úgy gondoltam megírom, míg nem tűnnek ezek teljesen tova és hátha lesz akiben szintén felszínre tör a múlt a bejegyzés elolvasását követően. 

Figyelembe véve, hogy rég elmúltak a tinédzser éveim én még láttam a budapesti Vörösmarty téren táskányi „telefonokkal” sétáló wanabee, lila öltönyös „vállalkozókat” és elevenen él az emlékeimben egyik ismerősöm Ericsson telefonja is, amivel – a mai kor gyermeke talán el sem tudja már képzelni – de tényleg csak telefonálni lehetett, SMS-t küldeni is képtelen volt, cserébe viszont egy soros, pálcikákból kirakott kijelzővel bírt. Szóval innen indulunk az időutazásban, mely során az első telefon ami kezem közé került a következő volt:

 

1., Nokia 2110

 

Jelzett modell még nem saját darab volt, hanem mamám kapta a munkahelyétől céges mobilként. Abban az időben ez volt „A” telefon, ha jól emlékszem csak a pannon árulta és annyira trendi darab volt, hogy egy időben a pannon logo-jába is bele volt kombinálva.

 

Különösebb tudására, műszaki paraméterére nem nagyon emlékszem, ami abból adódik, hogy alig használtuk, hisz nem nagyon volt még kinek SMS-t küldeni, az meg tényleg csak a korai yuppiek kiváltásága volt, hogy utcán csak úgy telefonálgassanak csúcsidőben. (És az kinek van meg, hogy először a szolgáltatóknál az első 6 mp beszélgetés ingyen volt, így sok újrahívással ugyan, de simán lehetett ingyen beszélgetni?!)

 

Az biztos, hogy nagyon szép készülék volt és olyan is rémlik, hogy egyszer egy este elvittem magammal egy pincesörözőbe, ahol nagyon megijedtem, mert a kijelzőről eltűnt minden. Már épp kezdtem magam nagyon vacakul érezni (mit tudtam én, hogy a GSM hullámok nem mennek le a föld alá :-) ), de mikor a felszínre jőve konstatáltam, hogy visszaállt a régi rend megnyugodtam.

 

Az első saját telefon szintén Nokia volt, hisz a 90-es évek közepe vége felé még abszolút ez a márka volt császár. Ez pedig nem volt más, mint egy:

Tovább

Patroncsere (…és egy kis morgolódás)

Alig több mint egy éve, karácsonyra mamánknak egy Canon IP1800-as tintasugaras nyomtatót vettünk ajándékba. A gép teljesen házi használatra volt szánva, igazából nem sokat ment, de jó volt a tudat, hogyha mégis kell valamit digitálisról kézzel fogható formátumba alakítani (értsd ez alatt kinyomtatni) akkor ott volt. 

Telt múlt az idő, a patron szép lassan kifogyott. Semmi kétségem nem volt a felől, hogy ezek a start patronok max. arra jók, hogy demózzák a készülék tulajdonságait, szóval már az elején tudtam, hogy nem lesz hosszú életű a dolog, valahol a háttérben készültem is a beszerzésre.

 

És itt érkeztünk el az elsőszámú problémához. A gyártók jól láthatóan, már-már bevallottam nem a készülék értékesítésre hajtanak, hanem arra, hogy a tartós és kiszámítható profitot a kellékanyagokon fogják realizálni. Az igazat megvallva ezzel a hozzáállással több bajom is van. Az egyik az, hogy ezt szerintem bőven elég lenne nagy teljesítményű, office szintű készülékeken alkalmazni, hisz azokat egyrészt több évre veszik, másrészt olyan terhelhetőségre vannak méretezve, hogy ezáltal biztosítva van, hogy abba bizony toner/patron kell majd. A cég meg nem fog bohóckodni, megfogja venni ami kell, ellentétben a kisemberrel, akinek hamarabb fog beszáradni a patronja, mint kifogyni.

A másik dolog, a környezetvédelem. Hisz az azért mégiscsak vicces dolog, hogy jobban megéri venni egy vadonatúj nyomtatót 9-10 ezer forintért (aztán hajtani, míg tart a patron, majd kuka az egész), mint új patront venni bele nemhogy ugyanannyiért, de drágábban, mint a komplett beszerzési ár volt. Ha valakinek füllik a dologhoz a foga válassza az előbbi utat (így legalább mindig a legfrissebb, legkorszerűbb modellje lesz), aztán patroncsere helyett dobja ki és vegyen egy újat. Fura, hogy lelkes sötétzöld környezetvédők micsoda hadjáratot képesek indítani olyan jelentéktelen dolgok ellen, mint pl. a hipermarketekben osztogatott szatyor (amit én magam is kipróbáltam, mindenféle beavatkozás nélkül az erkélyen is simán lebomlik néhány hét/hónap alatt), de ez ellen nem szólalnak fel.

 

Mit tehet tehát ebben a helyzetben az egységsugarú user?

 

  1. Megveszi a gyári patront, ami sima pénzkidobás, ez szóba sem jöhetett. Az biztos, hogy annak lesz a legszebb a nyomata, de annyi pénzért ez a minimum.
  2. Feltölteti az üres patront. Jelentem ezt megpróbáltam, de azt mondták az üzletben, hogy a patron még nincs kiürülve (megmérték mérlegen), ez azért nem nyomtat, mert beszáradt. Azt mondták, hogy dobjam ki nyugodtan.
  3. Vesz egy után gyártott készletet.

 

Mit volt mit tenni, ez utóbbi lett a választás, 6000 forintért két után gyártott patront vettünk.

 

A hétvégén gondoltam installálom az új szerzeményeket, gondosan nekiültem elvégezni, ezt a számításaim szerint 1 perc 27 másodpercig tartó, rendkívül bonyolult beavatkozást. Felbontottam a dobozokat és örömmel konstatáltam, hogy töltött gyári patronokról van szó, reméltem, hogy ez jelentősen megkönnyíti a dolgot, hisz legalább a patron elektronikája nem fog vitába szállni a nyomtatóéval.

Bepattintottam a két patront, ráküldtem a tesztoldal nyomtatása parancsot, és… és… semmi!

 

Feljött a hibaüzenet, hogy a fekete patron üres, a színes pedig beazonosíthatatlan. Na, gondoltam magamban ez eddig jó. A nyomtató könyve már rég el van keverve (amúgy sem bízok annak a troubleshooting részében, biztos azzal kezdte volna, hogy nézzem meg be van-e dugva a nyomtató) így gondolkodni kezdtem.  A patron súlyánál fogva érezhetően tele volt. Elvileg a háza típus azonos, akkor miért nem megy? Időközben felajánlotta a nyomtató, hogy kapcsoljam ki az. un. telítettségi szint figyelő szolgáltatást, ha az megvan próbáljam újra a dolgot hátha, de nem segített.

 

Kicsit elkezdtem utána olvasni a dolognak, és most, mivel a jó blogger ahol tud segít megosztom a megoldást.

 

A gond ugyanis az volt, hogy a töltött patron nem küldött reset jelet a nyomtatónak, így az hiába volt tele, nem használta. A megoldás az, hogy le kell tölteni az internetről egy IP Tool nevezetű programot (pl. innen), ami többek közt arra is jó, hogy egy egyszerű klikkel kireseteljük a patronokat. Használata nagyon egyszerű, semmiféle szaktudást nem igényel, úgyhogy ha valaki ilyen gonddal szembesül, csak bátran csinálja utánam. Két kattintás, és máris megy a nyomtatás.

 

Már csak egy dolgot nem tudok. Miért nem mondták el ezt a boltban? És akinek semmi affinitása nincs a dologhoz, hogy a fenébe oldja meg ezt a problémát?

 

Szép új világ, fogyasztói társadalom: dislike!

Pogácsát sütöttem. Igen, én!

Szóval az úgy volt tisztelt bíróság, hogy tegnap, életemben először „süteményt” sütöttem. Ez idáig sem édes, sem sós sütivel nem próbálkoztam, de mivel tegnap többféle apropója is volt a dolognak, gondoltam egy életem, egy halálom, én ezt bizony megpróbálom.

A recept nem saját találmány, egy kedves ismerősömtől vettem át, amit most meg is osztanék a nagyérdeművel.

 

Nos, ahogy nagyanyáink szakácskönyvében is írva vala anno:

 

Végy:

 

  • fél kiló lisztet,
  • egy nagy pohár (~3 dl) tejet,
  • egy egész kocka élesztőt (5 dkg),
  • 200 g natúr krémsajtot (én tömlős Mackóból vettem kettőt, annak volt a legjobb az ár/érték aránya :-) ),
  • 10 dkg tehéntúrót (ha van otthon egy kis brindza is mehet bele),
  • 2 kiskanál sót

 

A tetejére csak a szokásos dolgok kerülnek majd, tojássárgája (lehet hozzákeverni egy kis tejet) és kb. 10 dkg reszelt sajt (ebből javaslom a gazdaságos áruházban kapható, előre lereszelt 10 dkg-os Edamit 180 forintért, igazán klassz választás én szeretem)

 

Maga az elkészítés folyamata a következő:

 

Egy nagyobbacska tálba beleöntjük a lisztet és elkeverjük a sóval. A közepébe lyukat mélyítünk, melybe belemorzsoljuk az élesztőt, hozzáteszünk egy minimális cukrot és egy kis langyos tejet öntünk a közepére, hogy azon kisvártatva az élesztő felfusson.

 

Amint ez megvan (az élesztő felhabosodik) hozzátesszük a túrót, a sajtot és a tejet, majd az egészet összekeverjük és az így előálló masszát dagasztani kezdjük. Haladók ezt csinálják robotgéppel, az ilyen botcsinálta szakácsok, mint én próbálják meg kézzel, hátha elmegy egy életre a kedv a sütéstől/főzéstől és akkor nem fog a szekrényben porosodni egy vadiúj dagasztógép. 8-) Előre szólok, hogy a dagasztás nem éppen egy lányregény, igen kemény fizikai megterhelés, szóval testmozgásnak sem utolsó dolog ez a csömöszölés.

Nem kell megijedni, először nagyon fog tapadni, de kellően kitartó dagasztás eredményeként a tészta szépen összeáll majd, hólyagosodik és leválik a keverőtál oldaláról. Ha ez megvan és már a percet is elátkoztuk, amikor belekezdtünk az egészbe jön a pihentetés. Egy órára le kell fedni a kész masszát és lehet egy kicsit lazítani, megnézni mondjuk azt, hogy van-e pl. itt új poszt :-).

 

Egy óra elteltével a tészta szépen feljön, kb. ilyet kell látnunk:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A következőkben lisztezett gyúrótáblán kinyújtjuk a tésztát (elég sok lesz, úgyhogy javaslom több részletben csinálni), melyhez gyúrófa hiányában akár egy szépen megmosott borosüveg is kiválóan használható, és ha már bor, pogácsaszaggatónak jól jön egy borospohár.

 

Az ujjnyi vastag tésztából kiszaggatjuk a pogácsákat, kicsit bevagdossuk a tetejét és sütőpapírral kibélelt tepsire tesszük. Hagyjunk helyet az egyes darabok közt, mert a meleg hatására még nőni fognak a kis pogácsák, különösen ha figyelembe vesszük, hogy nem is kezdjük meg azonnal a sütést, hanem olyan 50-60 fokos sütőben egy fél órát még hagyjuk tovább kelni.

 

A pogácsák tetejét tojással megkenjük, megszórjuk reszelt sajttal és az előbb említett második kelesztés után 170 fokos sütőben, fél óra alatt készre sütjük.

 

Az idővel és a kapacitásokkal úgy gazdálkodjunk, hogy két tepsire elegendő pogácsánk lesz a felsorolt alapanyagokból (olyan 60-70 db biztos lesz), így kétszer is fogunk sütni. Ha valakinek ez sok, vagy nincs elegendő ideje felezze a mennyiségeket és akkor megvan egy körben.

 

És az eredmény? Valami ilyesmi:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jó étvágyat hozzá!

 

(ui.: ez volt a 100-ik poszt a bloggon, ha megcsinálod a pogit, légyszi ez alkalomból egyél egyet az én egészségemre is! :-) )

Egy jenki az elnöknél

A tegnapi napom úgy alakult, hogy a fővárosban jártam. Szerencsére a kötelező fix programot gyorsan letudtam, így mivel azon túl, hogy a repülőtérre időre kellett mennem semmi nem sürgetett a délután további részén. 

Tekintve, hogy viszonylag rég jártam Budapesten és az idő nagyon kellemes volt egy belvárosi sétát terveztem, mely során a pesti oldal régi épületei, terei közt bolyongtam. Nagyon szeretem nézegetni a beszédes házakat/utcákat és figyelembe véve, hogy egyre többet újítanak fel közülük igazán jó érzés volt mászkálni a tavaszi időben.
 
A sétám során a Roosevelt teret is érintettem, ahol (azon túl, hogy maga a környezet is gyönyörű) mindig lehet látni pár műszaki csemegét, tekintettel arra, hogy szerintem nem csak a városban, de talán az országban is itt a legmagasabb az egy négyzetméterre eső különleges autók aránya. Most sem volt ez másként, a főbejárat előtt elhaladva körbe lehetett járni egy Maserati GT-t, mely vizsla orrával egykedvűen szimatolta a langyos tavaszi levegőt, egy Jaguár XJ-t, ami hűvös eleganciával feszített az őt megillető környezetben és egy Audi R8 quattro-t, ami annyira új volt, hogy ha valaki jobban szemügyre vette még a lehúzott fólia nyomait is láthatta a fényezésen.
(Volt még ugyan ott egy Mercedes B osztály és egy általam amúgy nagyon vágyott 3-as BMW keménytetős cabrio is, de őszintén megvallva a három zászlóshajó mellet ezek az amúgy kiváló hétköznapi autók egészen jelentéktelennek tűntek.)
 
Természetesen a szálló előtt lelkes spotterek kattingatták a gépeiket, készültek a jobbnál jobb fotók ezekről a modern szobrokról, de tekintettel arra, hogy van bennem egy olyan, hogy azért sem mutatom ki lelkesedésemet (nehogy már a tulajban megerősítsem azt, amit amúgy is tud, hogy nevezetesen ő az élet császára) én csak szemem sarkából sandítgattam feléjük, a világért sem vettem volna elő telefonom.
 
Már majdnem elhagytam a teret, utoljára visszafordultam, hogy szemügyre vegyem a spontán kihelyezett genfi autószalont, amikor a pakoló végén közeledni láttam valamit. Azonnal földbegyökerezett a lábam, visszaindultam és megláttam ezt:
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ha jobban magamba nézek nem vagyok egy nagy amerikai autó rajongó, szakértő meg pláne nem, de egyből levágtam, hogy egy Chevrolet Corvette C1 az az az autó, amit talán életemben nem fogok még egyszer ilyen közelségben látni, pláne nem olyan állapotban, ahogy csak talán a ma már nyugdíjas, a kertvárosi házának kertjében marhahúspogácsáját egykedvűen sütögető, 0,33-as BUD-ját felpattintó amerikai egykori gyárimunkás láthatta a 60-as években.
 
Visszasétáltam, levetkőztem minden előítéletemet és körbefényképeztem. Itt az eredmény, élvezze minden szépre fogékony erre járó!
 

 

Őszintén vicces autóhirdetés

 

 

 

 A neten bolyongva akadtam erre az autóhirdetésre, melyben az eladó egy nagy adag humorba burkolt őszinteségi rohamot tálalt a nyájas olvasó elé. Tudom, hogy nem egyedi eset egy ilyen ad, van belőle jócskán a neten (én is találtam már, hogy az unalomig ismert CsontiCar-os hirdetésekről ne is beszéljünk), de ez szerintem akkor is kimagaslik a sűrű mezőnyből.

A hirdetésről készített képernyőmentés kattintásra megnő, így gondoltam megőrizhetem az utókornak ezt a gyöngyszemet. Amúgy érdekelne, hogy marketing szempontjából mennyire lehet hatékony egy ilyen fajta szövegezés. Vennétek autót egy ilyen csókától?
 

 

iPad-et a magyar alkotmányba!

Hát ezt is megértük. A magyar kormány végre valahára valamiben első lett a világon, nevezetesen a mi új alkotmányunk iPad-en íródik. Ezt az érdekes és minden bizonnyal a világ tőzsdéit megrengető bejelentést maga Szájer József, Európai Parlamenti képviselő tette, aki lelkes blogbejegyzésében arról tudósított, hogy fenti, már-már nemzet alapító cselekedetét ezen informatikai eszközön viszi véghez.

 
Írásából az is kiderül, hogy nagyon hálás Steve Jobs-nak a tábláért (Steve biztos elmorzsol egy-két könnycseppet a hír hallatán) és az is, hogy annyira hozzánőtt az eszköz a képviselő úrhoz, hogy hivatalos munkavacsorán is arról bloggol, bár tudja, hogy ez bizony illetlen dolog. (AZ ÉN ADÓMBÓL!)
 
Nehéz szavakba önteni Szájer Úr lelkesedését, ezért nem is idéznék sokat az eredeti posztból, akit érdekel klikkeljen át, jól fog szórakozni. Írásából olyan dolgokat tudhat meg a lelkes olvasó, hogy az iPad gyorsabban bootol, mint egy hagyományos laptop, a leveleket mindenhol meg tudja nyitni vele és azok tartalmát javítva vissza is tudja küldeni. Miközben tolja József a kontentot remek ötlete is támad az alkotmány tartalmára vonatkozóan! Javasolja bevenni az alaptörvény szövegébe a következőt, idézem:
 
„Magyarország az állam működésének hatékonysága, a közszolgáltatások színvonalának emelése, a közügyek jobb átláthatósága és a polgárok esélyegyenlősége érdekében törekszik az új technológiai megoldások alkalmazására.”
 
Ezt így bele az alkotmányba. Eddig csak arról vitáztak a képviselők, hogy legyen-e az új jogszabályban Szent Korona-tan, tartalmazza-e az állampolgári jogok mellett az állampolgári kötelességeket is, a gyerekek utáni plusz szavazati jogot, az államadósság mértékének korlátozását, stb.-stb. erre most itt ez a remek ötlet.
 
A keresztény Magyarországról szóló részhez egyből hozzágombolják a jézustáblát is!
 
Hogy mit összefognak röhögni ezen száz év múlva a jogtudósok! 8-)
 
Ja, nem tudom képviselő úr két munkavacsora és pár blogbejegyzés közt megtudta-e, de tegnap kijött az iPad 2. Kéne szólni a titkárságra, hogy a költségtérítés terhére lesz egy upgrade!
 

Anyagias, aljas világ

     1.       jelenet: a lesiklópályán

 
Szombaton, az „ismerjük meg Szlovákia minél több síterepét” mozgalom keretében a Tátralomnicon található síközpontot kerestük fel. Ragyogó, napsütéses időben érkeztünk, kristálytiszta levegő, havas Tátra, minden ideális volt egy kiadós deszkázáshoz. Beöltözés után azonnal a kasszához siettünk, ahol meglehetősen sokan voltak. Beálltunk a sorba és várakozni kezdtünk, őszintén szólva elég lassan ment a bérletértékesítés, így egyre durcásabban számoltuk a fogyó perceket.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Mikor a pénztáros nőhöz értünk érthetően – bár angolul – elmondtuk, hogy egy napos, felnőtt jegyet szeretnénk (listaár 24 EUR + 2 EUR deposit).
 
A hölgyike visszakérdezet, majd pillanatokon belül kiadta a kártyákat. Csodálkoztunk is, ha ez ilyen gyorsan megy, mi a fenéért vártunk kb. 20 percet a többiekre, de miután örültünk, hogy végeztünk, nem foglalkoztunk a dologgal, a felvonóhoz mentünk.
 
Csippantottunk a kapunál, beléptünk és vártuk, hogy a libegőn ránk kerüljön a sor. Ahogy ott álldogálunk, egyszer csak odajön egy alkalmazott és valamit motyogni kezdett nekünk szlovákul. Természetesen egy szavát sem értettük, fogalmunk sem volt, hogy mit akar, ráadásul a legjobban az zavart, hogy csak hármunkhoz jött oda, a többieket szóra se méltatta.
 
Mondtuk neki, hogy nem értjük mit szeretne, in english please! Na, azt meg ő nem értette, annyit tudott mondogatni, hogy passport, passport. Erre mi közöltük, hogy az sajnos nincs nálunk, a kocsiban van, (amúgy meg nincs is, hisz minek is kellene az Szlovákiába?) úgyhogy azzal nem szolgálhatunk. Valamit magyarázott még, majd sarkon fordult és elment. Mi tanácstalanul álltunk a kabin előtt, én kifejezetten rosszul éreztem magam az eset után, de gondoltuk, hogy nem siránkozni jöttünk, hanem szórakozni, így a pálya felé vettük az irányt.
 
A nap remekül telt, nem volt semmi probléma, jókat csúsztunk, ettünk, ittunk, napfürdőztünk, mígnem eljött a záróra, az utolsó felvonó 16.00-kor indult.
 
Tekintve, hogy a lábaink épp eléggé elfáradtak az egész napos igénybevételtől úgy döntöttünk, hogy harapunk még valamit a büfésoron és hazamegyünk. Ez előtt természetesen visszakértük a bérlet depositját és ekkor derült ki a turpisság, azaz, hogy mit akart a nő a felvonónál.
 
A derék pénztáros néni ugyanis némi kereset kiegészítés ürügyén nekünk csuklás nélkül gyerekjegyet adott (19 EUR), de felnőttet fizettetett. A beléptető kapu gondolom jelzi, hogy ki mit kezel, így egyből látták, hogy három 30-on túli emberke diákjeggyel tervezi abszolválni a napot.
 
Persze erről mi mit sem sejtettünk, fel nem merült bennünk, hogy megnézzük a kiadott jegy árát, sőt blokkot sem kaptunk (ez is utólag esett csak le). Ezzel a pénztáros szerzett magának 3x5 eurót, nekünk meg egy majdnem kellemetlen napot, hisz ha a másik alkalmazott nem elnéző sehogy nem tudtuk volna bebizonyítani, hogy mi bizony teljes árat fizettünk, csak van aki nem egészen korrekt ott elöl a frontvonalban.
 
     2.       jelenet: az áruházban
 
Hazaérkezésünket követően még este, az internet segítségével megtudtam, hogy az egyik áruházláncnál csak az adott hétvégén egyes LEGO készletek 30%-os kedvezménnyel kaphatók. Több se kellett nekem, másnap délelőtt már mentem is, egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni, érdekelt mely készletekről van szó és megéri-e valamelyik Technic szett a beruházást.
 
Megérkezésemkor a játékosztályon mintha szándékoltan mesterséges káosz lett volna a LEGO-k részlegén, hisz voltak szettek, melyek teljes áron szerepeltek, voltak, amelyek ára pirossal át volt húzva és egy mérsékelt ár volt melléjük írva, továbbá volt egy külön kis sziget is kialakítva, ahol elkülönítetten voltak készletek, felette egy 30 %-os tábla, de a külön árjelzőkön már nem volt egyértelműen feltűntetve az új ár.
 
Alaposan körbejártam a kis standot és találtam is egy dobozt, ami úgy ítéltem meg, hogy ha valóban csökkentet áron van simán megéri a vételt. Megnéztem az árjelzőt, amin a következő volt:
 
-          nettó ár: 4.990.-
-          bruttó ár: 6.237,5 .-
-          mennyiségi kedvezmény 1 db, 30%
o   nettó ár: 3.493.-
o   bruttó ár: 4.366,25.-
 
Miután ezt sehogy sem érettem miért így van kiírva ha a többi meg nem, kezembe kaptam egy dobozt és a vonalkód-olvasóhoz vittem, ami csipogás után közölte, hogy ez bizony 6237,5.- forint.
 
Gondoltam magamban ez így nem kerek és eladó segítségét vettem igénybe. Kerestem egy fehérköpenyest és előadtam neki, hogy némi zavart érzek a vélt és valós árak vonatkozásában, legyen már kedves eloszlatni a fejemben a ködöt, mennyibe is kerül ez a játék. Először megpróbált távgondolkodva felvilágosítani, de miután mondtam neki, hogy nono, jöjjön már velem a LEGO-khoz, mert valahogy a kiírás és a leolvasó elbeszél egymás mellett velem tartott. Odajött, megnézte, majd közölte, hogy ő pontosan nem tudja, de a pénztáros biztosan fogja tudni, bízzam rá magam nyugodtan.
 
Rendben van morfondíroztam magamban, bememorizáltam az összes árat ami ki volt írva (már csak azért is nagyon koncentráltam, mert nem egyszer jártam már úgy, hogy a jó naggyal kiírt nettó árnak megörülve kocsiba tettem valamit, aztán a pénztárhoz érve kiderült, hogy a jóval apróbb bruttó a nyerő én meg csak szívtam a fogam).
 
Lényeg a lényeg a pénztárhoz léptem, lehúzták az egyetlen terméket ami nálam volt, majd közölték, hogy ha csak ennyi lesz, akkor 6237 Ft. Ekkor egyből szétdifferált az agyam, mondom álljunk már meg. Ha igaz a 30%-os diszkont, akkor ez ~4.400-tól semmivel sem lehet több, ráadásul direkt rákérdeztem az eladótól, aki azt mondta, hogy itt tudni fogják mi a teendő. A hölgyike nézegette, gondolkodott, majd megnyomott a gépen egy titokzatos részösszeg gombot, meg megszólalt:
 
     - Ja igen, ha rányomom ezt itt, akkor tényleg a másik árat hozza.
 
Nem akartam mondani, hogy akkor lesz kedves rányomni, mert ennyit adok érte, de többet egy petákkal sem, de inkább nyeltem egy nagyot. Fizettem és mentem. Fogalmam sincs mi lett volna, ha nem akadékoskodok, vajon tényleg végül a jó árat számlázták volna, de az biztos, hogy elsőre nem azt mondták.
 
Mindenkinek a pénzem kellene, így vagy úgy de el akarják venni…
 
Csak tudnám, hogy nekem végre ki ad!?

 

Ezt rejtette a doboz: LEGO Technic 8053 Mobile Crane

Karácsony magasságában láttam meg a polcokon a LEGO Technic sorozatának eme igen impozáns darabját, de tekintve, hogy az ára pont egy hangyányival több, mint pl. amennyibe egy kakasos nyalóka kerül, így próbáltam a megvásárlásától elhessegetni a gondolataimat. A dolog eddig tartott, nem bírtam tovább. Megrendeltem a neten és most itt van. Hogy megérte-e a plátói vágyódást valóságra váltani, arról szóljanak a következő sorok, melyben megpróbálok adni egy kockagyár! féle végigjátszást kiegészítve sok-sok szubjektummal.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
fotó: Brickset
 
Tovább

Concept Eruptive

eruptive: könnyen fellobbanó, indulatba jövő; kiütéses; indulatos; kitörő; magmás, vulkáni eredetű

A múltkori kísérletem után úgy gondoltam, hogy kicsit jobban megdolgoztatom a Wacom Bamboo-t és egy nagyobb, komolyabb fába vágom a fejszémet. Elhatározásomat tett követte és nekiültem egy majdani kis szériás, radikális szuper-sportkocsi koncepciójának megfogalmazásához. 

Az eredmény az alábbiakban látható, amihez annyit fűznék hozzá, hogy ~95 %-ban kézi rajz, egyedül a felnik vannak „másolva”.
 
Kiindulási alap egy A4-es lapon elkövetett ceruzarajz volt, amit bescanneltem. Ezt követően az alapkép Photoshop Elements-be került és megkezdődött az elemenkénti festés, árnyékolás, stb.
 
Rétegeken dolgoztam, mert így sokkal könnyebb volt a kitakarás és a körbe vágás, javítás. Sokkal többet nem is nagyon szeretnék írni a dologról, úgyis maga a kép a lényeg. Remélem az autó szándékolt szellemisége kifejezi a nevének jelentését! :-)
 
Itt tartok tehát a tanulás rögös útján, építő jellegű kritikákat szívesen veszek, hisz én is látom, hogy még nem tökéletes. Másodikra talán azért nem olyan rossz… :-)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kép klikkre megnő!

Védegyletet, de most!

Nagy barátja vagyok a magyar iparnak, hacsak tehetem hazai terméket vásárolok, melyre tudatosan figyelek. Ez nem ilyen ma divatos dolog nálam, nincs mögötte semmi politika és nem is szeretném megideologizálni a dolgot, egyszerűen az van, ha valamit mi magunk is le tudunk gyártani és annak jó a minősége, miért is vennék mást?

Sajnos a boltok roskadásig telt polcai előtt ácsorogva nagyon nehéz, sőt, egyre nehezebb eldönteni, hogy mi is az, ami magyar munkás kézügyessége, szakértelme, szellemi terméke révén jött létre, hisz a gyártók – én legalábbis úgy veszem észre – tudatosan próbálják „átvágni” a fogyasztókat, bármire szemrebbenés nélkül ráfogják, hogy magyar termék, aztán valaki vagy bedől, vagy nem.
 
A gyártók biztos, hogy nem véletlenül teszik ezt, hisz én is úgy tapasztalom a környezetemben, hogy egyelőre még van egyfajta lojalitás az emberekben a magyar termékek irányába, csak azt nem tudom, hogyha sokáig megy még ez a megvezetés, meddig tart ki a fogyasztóknál.
 
Ami jelen cikk apropóját szolgáltatta az az, hogy az utóbbi időben két termékkel is sikerült összeakadnom, ami álmomban sem hittem volna, hogy már nem itt készül kishazánkban. A gyártók mentségére legyen szólva, ezekre nincs ráírva, hogy Magyar Termék, de annyira részei a magyar lelkületnek, hogy rutinból is kosárba dobjuk őket.
 
Az egyik a Boci Csoki volt, ami kivágta nálam a biztosítékot, hisz nemrég kaptam egy almás pite ízű nagy táblát.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Az otthon íze, az...
 
Ahogy forgattam a díszes csomagolást a kezemben (műanyagba van csomagolva, ez is milyen már?) megakadt a szemem egy cseppet sem elhanyagolható információn.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Nesze neked Szerencs, nesze neked magyar élelmiszeripar. A csehek legyártják, mi meg kifizetjük és megesszük. Köszi EU, köszi gazdasági szabályzók!
 
 
 
 
 
 
A másik dolog még jobban felbosszantott. A rendszerváltást követően, amikor még tele voltunk reményekkel határozottan emlékszem rá, hogy a reklámokban erősítették nemzeti öntudatunkat és a Tungsram úgy reklámozta magát, hogy a Magyar Világcég. Az is elevenen él bennem, hogy amikor papám megkapta az első nyugati gyártmányú céges autóját és elment bele izzókészletet venni, maga a kereskedő mondta neki, hogy nehogy méregdrága Fordot vegyen már, hisz a gyári izzót is a Tungsram gyártja hozzá.
 
 
 
 
 
 
 
 
Azt mindenki tudja, hogy a GE elég hamar szemet vetett erre a nemzeti kincsre (?), de lássuk mi lett belőle azóta. Ezt az energiatakarékos izzót ma vettem (mert én a környezetet is védeném, de azzal is csak felidegesítem magam) és itthon a kibontást követően ezt láttam:
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ez meg már elképzelni sem tudom, hogy mi lehet. Mit csinálnak ezzel Isztambulban???
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Egyszerűen nem értem… Mit tudnak jobban a csehek? Miért éri meg valamit a bolygó túloldalán legyártani és kilométerek ezrein át visszautaztatni? Mi miért nem tudunk kitalálni végre valamit ezen folyamatok ellen? És az hogy van (tudom, EU tagok vagyunk) hogy képtelenek vagyunk megvédeni azt a keveset is amink van?
 
Évek óta megy a vita arról, hogy mi a magyar, ki jelölheti termékét ily módon. És nem megy, nekünk még ez sem megy. Nincs egy egységes szabály, nincs egy általánosan elfogadott termékjelölés, ami garantálná a fogyasztónak, ha azt a terméket veszi, amin az szerepel, akkor tuti, hogy a magyar melóst támogatja és a magyar gazdaságot növeli a vásárlásával. (Bár állítólag most már nekiülnek és lesz egy ilyen rendelet, kíváncsi vagyok, hogy milyen kiskaput hagynak benne…)
 
Érdekes, hogy Kossuth Lajos már 1844-ben felismerte azt, hogy valamit tenni kell és – bár akkor még nem volt tiltott a protekcionizmus – létre hozta a Védegyletet a hazai ipar védelmére, hisz „Ipar nélkül a nemzet félkarú óriás.” Most valahogy nem olyan sürgős ez a dolog.

 

 

Persze van, aki máshogy gondolkodik, és saját kezébe veszi a sorsát. Az alábbi zacskós tejet nemrég vette mamám. Ajánlom mindenki figyelmébe. Nincs nagyon túlcsicsázva a dolog, a termelő saját arcképét, nevét, címét, aláírását és tehénkéjének képét adja az általa termelt tejhez. Nagyon korrekt dolog ez szerintem, még akkor is, ha nyílván nem lehet minden Lehel hűtőre és Ikarus buszra mérnökök és munkások képét pingálni. (Lehel? Ikarus? Mit beszélek én, ezek sincsenek ma már sehol…)

 

 

 
 

 

Száz szónak is egy a vége. Én már csak egy dologra lennék kíváncsi. Kedves magyar kormány! Ha ez így megy tovább, hogy a fenében lesz itt egymillió új munkahely? Mikor jövünk már rá arra, hogy ez így nem mehet tovább?

 

Worchester szószos csirke

Szép lassan rá kell, hogy jöjjek, én afféle impulzus szakács vagyok. Illetve, nem akarok nagyképű lenni, szakács sem vagyok, mondjuk inkább úgy, hogy nem főzök tudatosan, ha elkap az ihlet nekiesek.

Valami ilyesmi történt tegnap este is, amikor rájöttem, hogy nekem valami finomat kellene ennem és olyat, ami lehetőleg nem egy megszokott kaja.
 
Körülnéztem a hűtőben, a szekrényben, és afféle majd a Buday mintájára kitaláltam, hogy én bizony worchester szószt fogok használni a vacsorám elkészítéséhez.
 
Ha most valaki azzal jönne, hogy elmegyek én a fenébe, honnan vegyek hírtelen ilyen szószt, azzal tökéletesen egyetértek. Magam is így érzek, amikor Stahl Judit előkap a kamrából egy kis „kutyafüle szalámit”, merthogy az minden háztartásban van. Hát nincs. Az igazat megvallva nálam sem lett volna, - sőt, tovább megyek, én tegnap estig azt se tudtam, hogy mi az a worchester szósz – ha nem lett volna a gazdaságos hiperben egy olyan akció, hogy 1 szójaszósz vásárlásakor lehetett választani egy másikat ajándékba. Mivel a szójaszószt szeretem úgy gondoltam, kipróbálom a worchestert is. Nem bántam meg!
 
Lássuk tehát a hozzávalókat 2 személyre (mondjuk úgy, ezek voltak itthon :-) )
 
  • 1 nagyobb csirkemell,
  • néhány szelet bacon szalonna,
  • 1 közepes fej vöröshagyma,
  • 2 kisebb sárgarépa,
  • worchester szósz a páchoz
 
Elkészítés:
 
A csirkemellet kb. 1-1,5 cm vastag tallérokra vágjuk, és a szósszal leöntve legalább egy órát pácoljuk, miközben néhányszor átforgatjuk.
 
A jénait kibéleljük alufóliával (nagyon megkönnyíti később a mosogatást, hisz majdnem tiszta marad az edény), majd a pácolási idő leteltével elhelyezzük benne a szalonnát és a húsokat. Én ezt úgy csináltam (hogy a szépségnek is adjunk valamit, mert az szerintem legalább oly fontos, mint az íz) hogy felváltva, mint egy fonat raktam le a húst és a szalonnát, így volt olyan tallér ami alá és volt, ami fölé esett a zsiradéknak való. Mikor ezzel megvagyunk, az egészet körbe rakjuk a vastagra felkarikázott répával és a nagy gerezdekre vágott vöröshagymával. Végül még egy kis szósszal meglocsoltam az egészet, lefedtem és kb. 200 Celsius fokos sütőbe tettem.
 
Amikor a husi megsült és a zöldségek is megpárolódtak (én sosem hagyom, hogy a zöldség túlfőjön, az úgy jó, ha még kicsit ropog, mert akkor marad meg a saját íze) levettem a fedőt és megpirítottam a költeményem tetejét.
 
Petrezselyemmel díszített rizzsel tálaltam, leginkább azért, mert ez volt itthon, amúgy burgonyapürével is finom lett volna.
 
Nagyon jó lett, az íze leginkább füstölt és gyümölcsös ízek harmóniájából állt össze, aminek oka, a worchester szósz szilvapüré tartalma lehetett.
 
Tessék kipróbálni, egészségükre!
 

Egy darabka LEGO történelem

Ahogy arról korábban már volt szó, karácsony óta ismét magával ragadt a LEGO iránt érzett szenvedélyem. Miután a fa alól kihúzott 8052 Technic szettemet összeraktam eszembe jutott, hogy gyerekkoromban volt a birtokomban jó pár készlet, kisebbek, nagyobbak, így úgy döntöttem felkutatom őket.

A szülői házba visszatérve áttúrtam a szekrényeket, és egy kis kopottas kofferben meg is találtam gyermekkorom féltve őrzött kincseit. A kis bőrönd csodákat rejtett, bár meg kell, hogy mondjam a tartalma olyan kesze-kuszaságban volt, hogy sejtettem, hogy ebből csak komoly munka után lesz ismét játék. Amúgy nincs ebben semmi különös, hisz játszottunk vele a tesómmal, minden összeépítve mindennel és ami a legjobb némelyik elemen még a csokitól maszatos kiskezek nyomai is megtalálhatóak voltak.

 

A darabokat hazahoztam és szortírozni kezdtem. Szerencsére jómagam eléggé gondos kisgyerek voltam és anno mind a dobozok elő- és hátlapját, de még az összeépítési instrukciókat tartalmazó papírokat is beragasztottam egy füzetbe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Régi leírások, dobozképek a füzetben

Ez a szett pl. 240 Ft volt, hitted volna?

 

Megkezdtem a szortírozást és abban bíztam, hogy minél kevesebb elem fog hiányozni, hisz akármennyire is óvtuk őket, azért állítom, hogy több mint 20 év telt el azóta, hogy utoljára elővettük a készletet és ennyi idő alatt bizony sok minden történik, ha más nem hát legalább 3-4 lakásfelújítás biztos volt, amikor a legtöbb dolog hajlamos elkallódni.

 

 

 

Dobozok szerint haladtam, minden darabot kiválogattam, majd jött a kockánkénti mosás, szárítás és összeépítés. Közben kis papírra lejegyzeteltem a hiányzó darabokat, mert fejembe vettem, hogy mindegyiket kipótolom, hogy teljes legyen a készlet. (erről később)

 

 

 

 

 

A válogatás és építkezés során pedig csak jöttek az emlékek. Eszembe jutott pl., hogy a kis tűzoltóautó volt az első LEGO-m, így talán a legkedvesebb is. Ha igazak a megjelenési dátumok ekkor 1981-et írtunk és épp 6 éves voltam. Még ebben az évben kaptam 3 további készletet, szóval a szerelem beindult.

 

Emlékeim szerint főleg papám volt, aki a dobozokat vásárolta nekem és így végig nézve a szetteken, nem lehet nem észrevenni, hogy tudatosan válogatta őket. Másképp hogy lehetne tűzoltó, rendőr és mentő (ezzel remek baleseteset, útlezárásosat lehetett játszani), dömper és hozzá homlokrakodó (építkeztem is bőven) egyszerre? De volt nekem házam, amihez rögtön dukált egy postás is postaládával és levelekkel, na és a kamion vonal sem maradhatott ki, amiből rögtön lett kettő is.

 

Egyetlen space témájú játék került valahogy a gyűjteménybe kakukktojásként, de ha megfeszülök sem tudom, hogy az honnan van, ki vette, merthogy sehogy nem illik a képbe. Az biztos, hogy az sosem állt hozzám közel, spéci alkatrészei miatt nem is nagyon szerettem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kaotikus életkép a házi LEGO városomban

 

Az elemeket szortírozva, mosva és válogatva azon morfondíroztam, hogy milyen tökéletest is alkottak ott Dániában. Hihetetlen, de ma 30 év távlatából is minden elem megtartotta alakját, rugalmasságát, színét. Ez alól max. a fehérek és áttetszőek kivételek, de azok oly szépen öregedtek meg, hogy haragudni sem lehet rájuk. Ma is minden elem passzol, nem lötyög, nem csúszkál, elképesztő. Szerintem a LEGO-ék legalább annyira féltve őrzik a használt plasztik receptjét, mint a Coca Cola az üdítőét.

 

Ez azért is fontos és megemlítendő dolog, mert volt/van nekem egy nagy rakás PEBE kockám is (ez volt a szocialista blokk válasza a kapitalizmus kihívásaira) és azokat megnézve… Hát, hogy is mondjam csak. A színek besárgultak, kifakultak, az anyagminőség pedig annyira megváltozott, hogy a kockák, alaplapok szinte üvegként törnek.

 

Persze ahogy álltak össze a járgányok egyre jobban kezdett érdekelni a múlt és az interneten kezdtem kutakodni. Az valami hihetetlen, hogy micsoda adatbázisok vannak, minden valaha kiadott játékról megtalálhatóak a leírások, képek, elemlisták és hatalmas közösségek formálódtak a játék köré. Mióta megint „bekattantam” lelkesen tanulmányozom a magyar Kockagyár bloggot, ahol már-már tudományos alapossággal foglalkoznak a témával és remek ötleteket, linkeket lehet találni. Rajtuk keresztül ismerkedtem meg a különböző adatbázisokkal, téma iránt érdeklődőknek ajánlom a Brickset-et, Bricklink-et, Peeron-t. Ezeken aztán lehet kutakodni, saját készleteket összerakni, kívánságlistákat csinálni, sőt ilyet is lehet, ami már maga a sci-fi.

 

Persze nem a XXI.-ik században élnénk, ha a neten nem lehetne vásárolni is mindenféle hiányzó bizbaszt. Ez ügyben még csak a kezdeti tapogatózó lépéseknél tartok, mert vannak ugyan direkt netes magyar áruházak, de ott először megriasztott a szállítási díj. A Bricklink jó ugyan, nagyjából minden van is, de ott meg  ember legyen a talpán, aki a millió áruház közül úgy tudja összeállítani a megrendelését, hogy legyen is a kiszemelt termék, ne legyen minimális rendelési összeg, és ha mód van rá ne kerüljön 20x annyiba a posta, mint maga a cucc. Próbálgatom, meglátom mi sül ki belőle.

 

Visszatérve a régi játékokhoz, mai szemmel nézve is megkapóak. Olyan kis aranyosak, részletesek, hogy nem lehet őket nem szeretni. Mostanában nézegetem a mai kollekciókat is, és azt kell mondjam, hogy autók terén a régiek nekem jobban bejönnek. Ma már túl gömbölyűek az alkatrészek, próbálnak lekerekíteni és mintha több lenne a spéci elem is. Régen minden jobb volt, szokták mondani! 8-)

 

A tervem az, hogy ha sikerül beszerezni a hiányzó elemeket (szerencsére nem kell sok, ami kisebbfajta csoda), mindegyiket külön-külön elcsomagolom leírással, dobozképpel, hisz ahogy elnézem, még a gyerekemnek is büszkén mutathatom majd meg őket. Amúgy megdöbbentő, de nézve a kiadási dátumokat döbben rá az ember, hogy mennyire szalad az idő. Mintha tegnap ragasztottam volna rá a sárga kamion oldalára az akkori VOLÁN telefonszámát (5 számjegyű volt, jó mi? 8-) ) holott az bizony már 28 éve volt…

 

Most, felnőtt fejjel persze kicsit megváltozik az ember gondolkodása. Aranyosak a kis modellek, de nem hinném, hogy pláne a mai City vonalból vennék bármit is. Az új kedvenceim a Technic sorozatban vannak, csak hát az aztán vastag pénztárcát igényel. Nem baj, egy ilyenem akkor is lesz, ha belegebedek! 8-)

 

Ha valakit érdekelnek itt a képen látható szettek sorszámai:

 

6360 Víkend ház (1986)

6608 Traktor (1982)

6630 Homlokrakodó (1981)

6650 Tűzoltóautó (1981)

6651 Postásautó (1982)

6652 Dömper (1983)

6681 Rendőrautó (1981)

6684 Rabszállító autó motoros rendőrrel (1984)

6691 Mentőhelikopter (1981)

6692 Sárga kamion (1983)

6695 Üzemanyag szállító kamion (1984)

6826 Holdjáró (1985)

 

És néhány kép:

  

 

süti beállítások módosítása