Hozzávetőleg 110 év. A világtörténelemben mindössze egy pillanat, mégis mennyi mindenre volt elegendő a tudománynak, a mérnököknek, a műszaki embereknek. A múlt és a jelen, melyek jól megférnek egymás mellett Bécs belvárosában, még akkor is, ha a hajtó kicsit irigykedve néz le a ma képviselőjére... Éljen soká az automobil!

Az ünnepekhez közeledve azt hiszem, mindenki postaládája alaposan ki van tömve a különböző áruházláncok vásárlásra csábító ajánlataival. Ezek közül van hasznos és tökéletesen haszontalan is, ugyanakkor azon túl, hogy környezetvédelmi szempontból minimum aggályosnak érzem a színes prospektusok létét is,  jómagam mindig érdeklődéssel forgatom őket, hogy úgy mondjam, soha nem lehet tudni alapon.

A napokban a Brit kék-fehér-piros áruházlánc karácsonyi ajándékötletekkel telepakolt kiadványa akadt a kezembe, aminek az alább lementett oldalához érve hangosan felnevettem. Hisz értem én, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, meg azt is, hogy az ajándékoktól sokkal fontosabb az, hogy együtt van a család, de azért ha kérhetem a Jézuskát, nekem egy Evian ásványvíztől többet hozzon már, mert azt hiszem, hogy idén elég jó fiú voltam…

A kép alapján azt is gondolhatnám, hogy a válságban így mulatnak az angolok, szerintük karácsonyra 1,5 liter víz bőven megteszi, de inkább remélem, hogy még nincs ekkora baj és a tördelő nézett be valamit. Egyébként a Szaharában biztos rettenetesen tudna örülni ennek egy sivatagi vándor, de itt Európa közepén talán ez egy picit erős.

(a kép klikkre megnő!)

Mondjuk az ára valóban ünnepi, ilyet aztán nem vennék mindennap :-)

Néhány héttel ezelőtt a húgom névnapját ünnepeltük és úgy döntöttem, hogy ez alkalomból készítek meglepetés gyanánt egy kis édességet. Mivel a sütésben nincs nagy rutinom – süteményt még soha nem is csináltam – arra gondoltam, hogy a tészta elkészítésével nem is vesződök, olyan csemegére gondoltam, amit fagyasztott leveles-, vagy vajas tésztából is el lehet készíteni. A választásom egy végtelenül egyszerű – de ahogy majd látjuk mégis sikerült kicsit elrontanom a dolgot – sütit választottam, nevezetesen a diós-fahéjas pálmalevelet. Jöjjön a recept:

Hozzávalók:

•           1 doboz (~400 gr) leveles tészta,

Ebből nagyon ajánlom a SPAR saját márkás termékét, ugyanis ebben már készre nyújtott lapokat találunk, így ezzel sem kell bíbelődni.

•           ~15 dkg dióbél,
•           vaníliás cukor,
•           kristálycukor,
•           őrölt fahéj,
•           1 db tojás,

Elkészítés:

A fagyasztott tésztalapokat kicsomagoljuk és kb. 10 percig hagyjuk, hogy felengedhessen. Közben a dióbelet ledaráljuk és hozzá keverjük az őrölt fahéjat. A mennyiség főként az ízléstől függ, 4-5 teáskanálnyit nyugodtan hozzáadhatunk. Ezzel párhuzamosan szórjuk a töltelékhez a vaníliás cukrot, DE!!!

Sajnos én utólag tudtam meg, hogy a vaníliás cukor funkciója a süteményben nem igazán az édesítés, hanem a vanília aromájával történő kiszínezése az ételnek, így hiába teszünk a töltelékbe egy raklapnyit belőle, az igazán édes sosem lesz. Lehet, hogy ez nagy lámaság, de tényleg nem tudtam a dolgot, így a kristálycukrot úgy, ahogy van én kifelejtettem. :-) Tehát fontos: az édes íz eléréséhez ebből is szórjunk a keverékünkhöz!

Ha a tölteléknek való összeállt (még egyszer tehát: dió, fahéj, kristály és vaníliás cukor) vizet forralunk, amit óvatosan, kis mennyiségben hozzáöntünk a keverékhez. Erre azért van szükség, hogy a töltelék jó krémes legyen, kenhető, ezért a forró víz mennyiségét ennek megfelelően számoljuk.

Mire ezzel megvagyunk a tésztánk is kiengedett, jöhet a kenés. A kiterített lapokat jó alaposan beborítjuk a diós szuszmákkal, majd a tésztát két oldalról elkezdjük feltekerni úgy, hogy a két szél középen találkozzon. Ezt követően én egy rudat három egyenlő részre vágtam, majd a tetejüket felvert tojással bekentem.

Az előkészített sütiket 200 fokos sütőbe tettem – ez fontos, leveles tésztát forró sütőbe kell tenni! – ahol 20-22 percig sütöttem. És az eredmény? Valami ilyesmi:

Szeretem nézegetni a különböző termékek, különösen az élelmiszerek csomagolásait. Egyrészt az esetek többségében ma már ezek elég szépek, azaz egyfajta vizuális élményt nyújtanak, másrészt informatívak is, így ha valaki elég bátor megtudhatja, hogy épp mivel tömi a hasát. (én nem mindig vagyok bátor, pl. egy húskonzerv, vagy egy májkrém összetevőit nem merem elolvasni, mert az biztos, hogy az összetevők megismerése után soha többet nem enném meg egyiket sem)

Ilyen olvasgatással egyébként fel lehet használni az evésre fordított időt mindenféle okosság elsajátítására is, (pl. olyan kíváncsi lennék, hogy egy ketchupba, ami elvileg színtiszta paradicsom, hogy a fenébe és mikor kerül xantán gumi) továbbá néha egész szórakoztató és/vagy megdöbbentő dolgokkal is szembesülhet a nagyra becsült fogyasztó. Jöjjön néhány fura dolog, amit az utóbbi időben találtam, hátha valaki fényt gyújt az agyamba, mit is jelentenek ezek az „üzenetek”.

Gyerekkorom óta foglalkoztat pld. a dolog, hogy egyes készételekre miért kerül kis kép azzal a felirattal, hogy „Tálalási javaslat”. Egyébként ezzel, így ebben a formában nincs bajom, lehet, hogy ez egy ilyen hallgatólagos megállapodás a gyártók közt, és ha már X tesz rá, akkor Y is megpróbálja, azzal is telik a hely a dobozon. Az is lehet, hogy jogszabály írja elő, nem tudom, a lényeg, hogy a funkciója minden bizonnyal ugye az lehet, hogy a vásárlóban ingerenciát gerjesszen a termék beszerzésére, hisz ha olyan szép a dobozon a portéka, csak jó lehet a beltartalom is. Na de mi lehet a magyarázat erre?

A képen a LIDL áruházban vett – egyébként szerintem elég finom – UHT tej doboza látható „Tálalási javaslat” felirattal. Én már igazából azt sem értem, hogy egy tejet minek tálalni, de ha még a gyártó úgy is gondolja, hogy nem árt az, akkor is a kép szerint hogyan kell csinálni? Kiönteni egy mezőre és onnan felszürcsölni? Vagy mi akar ez lenni?

A következő képen egy előhűtött, tálcás csirkemell-filé cédulája látható. Van ugye rajta egy csirke fényképe, mellette pedig egy felírat: „A kép illusztráció”.

Na, most ezt megint nem értem. Ezzel mit akarnak mondani? A csirkemell mégsem csirkemell? Szorosabb párhuzamot ne keressek a filé és a kép között, azaz ne telefonáljak a gyártóhoz, hogy a portékának miért nincs csőre, szeme és tolla, mert az nem egyezik meg azzal ami a képen is van? Vagy nem konkrétan a képen lévő példányt vágták le a húsárú elkészítéséhez? Tényleg nem értem, ezek hülyének néznek? Mi az, hogy a kép illusztráció, mit és hogy illusztrálnak akkor vele?

A harmadik fotó a kedvencem. Adott egy tasaknyi csemege fűszerpaprika őrlemény a csomagolás front oldalán egy plecsnivel, mely szerint Hungarian Premium Quality, azaz prémium minőségű magyar termék.

Na, hurrá, pont ez kell nekem, mi mást is vennénk, ha nem a jó magyar pirospaprikát. Hazahozom, megfordítom és lőn:

Termőhely: Magyarország, Vajdaság (Szerbia)

Hát álljunk már meg egy pillanatra. Most vagy az van, hogy valamit átaludtam és két EU-nak kiosztott koki és saller közt kormányunk visszacsatolta a Vajdaságot Magyarországhoz, azaz a gyorsnaszádunk vasmacskájába beleakadt az a darabka földterület és magunkhoz láncoltunk miközben Európa tengerein cikáztunk föl s le, vagy hazudnak az előlapon és ez nem is magyar paprika. Ha az előbbi feltételezés az igaz, akkor azért kíváncsi lennék arra, hogy ehhez mit szólnak a szerb „nemzettestvéreink” (bár lehet, hogy Semjén Zsolti már leszkanderozta velük), de még az is lehet, hogy a grafikus úgy akarta írni, hogy az alapanyag vagy itt termett, vagy ott (a vagy ugye biztos), aztán a vevő szerencséjétől függően magyar, vagy szerb paprikát kap a tasakjába.  Ha viszont ez utóbbi az igaz, akkor megint csak félig valós az előlapon lévő plecsni.

Végül jöjjön egy olyan csomagolás, amin tisztán érződik, hogy csóri marketinges már semmit nem bírt kitalálni, úgyhogy megalkotta ezt a sületlenséget, nyomott egy entert, majd lecsapta a nútbák tetejét és hazagurult a lízing BMW-jével. Világhódító magyar energiaital, rajta a felírat:

Klinikailag tesztelt ébrenmaradási képesség

Picit ízlelgessük ezt a mondatot. Azt hagyjuk is, hogy szerintem teljesen magyartalan és én olyan kifejezésről se hallottam még, hogy ébrenmaradási képesség. Az megint más dolog, hogy szerintem azt külön kell írni, hogy ébrenmaradási, de jó helyesíró sosem voltam, így ebben nem foglalnék most állást. De! Kinek van ilyen képessége? A doboznak? Vagy annak, aki megissza? Mintha az hiányozna a kijelentésből. Jó, lehet mondani, hogy ez már csak kukacoskodás, de akkor is. Mit jelent ez a mondat? És ha már klinikailag igazolják a nagy semmit… Tudtommal ilyenkor illik odaírni, hogy melyik klinika. Ez itt nem történt meg. És hogy tesztelték? Megitatták Pistikével, mellé rendeltek egy kontrol személyt és bezárták őket egy szobába, ahol reggelig ment a dubstep és nézték tovább bírja-e energiaitalfogyasztópistike mint a haverja? Vagy megitatták egy sofőrrel és addig játszatták a Need For Speed-del míg le nem fejelte a kormányt? Tényleg nem értem. Egyáltalán. Minek ezt ráírni a dobozra? Nem az lenne az elvárás egy energiaitallal szemben, hogy az tartson ébren???

Előzmények:

      1. rész: ami már megvalósult

      2. rész: Franciaország és Németország klasszikusai

A cikksorozat befejező részében jöjjön három olyan autógyártó nemzet, melyek mind jelentősen hozzájárultak a motorizáció fejlődéséhez és tettek le olyan dolgokat az aszfaltra, melyek újragondolása érdemes lenne.

(Ha valakiben Olaszország kapcsán további hiátusok merülnének fel, azt el tudom fogadni, de ott lenn délen a „csizmában” az elmúlt évtizedekben annyi autó és felépítmény valósult meg, hogy azt képtelenség lenne lekövetni ráadásul sok olyan van, aminek csak epizódszerep jutott az autóipar színpadán vagy – hogy úgy mondjam – nem jogutód nélkül szűnt meg, hanem szép lassan másik modell képében él/élt újra. Ha valaki pedig a Ferrarikat hiányolná a sorból azt is megértem, de ott a komplett palettát be lehetne idézni, ugyanakkor elnézve a gyáriakat egyáltalán nem múltba révedő típusúak.)

Olaszország

Ahogy a cikk első részében már szót ejtettem róla, a taljánok egy autót már ügyesen kipipáltak. Van azonban legalább még két olyan, melyek szerintem igazán megérdemelnék újragondolásukat, ráadásul mindkettő esetében nem csak mendemondák és pletykák, de konkrétumok is napvilágot láttak már, aztán valahogy mégsem lett belőlük ez idáig semmi, pedig – ahogy majd látni fogjuk – az egyik gyakorlatilag kész.

Lamborghini

A felsorolást kezdjük talán Ferrucio Lamborghini életművének gyöngyszemével, a Miurával. Az 1966-ban bemutatott Miura volt a mai értelemben vett első igazi szupersportkocsi, mely 4 literes, 4 vezérműtengelyes V12-es motorral büszkélkedhetett, amit hossztengelyre merőlegesen építettek be a hátsó tengely és a vezetőfülke közé. Ez az erőforrás és a hozzá rendelt karosszéria olyan teljesítményre volt képes, hogy a korabeli Maseratik és Ferrarik a nyomába sem érhettek. Meg kell azt is említeni, hogy a lélegzetelállító technikai adatokon túl sokak szerint a Miura volt a történelem legszebb autója.

Még 2006-ban a típus 40-ik évfordulójára készült el ezen modell újraértelmezése, ami Walter de Silva kezeit dicséri. Akkoriban rengeteg pletyka keringett arról, hogy megcsinálják-e az olaszok sorozatban, vagy csak marad tanulmány, de a gyártó képviselői hűvösen csak annyit mondtak, hogy a fogadtatástól függ.

Tekintve, hogy eléggé körül lett rajongva az új Miura nem tudom, hogy mi lehetett a baj, de tény, hogy új Miura a mai napig sincs és Walter de Silva azóta már az egész VW csoport design részletét irányítja. (Rosszmájú leszek, de szerintem nem nagyon szerethet bejárni melózni, mert amik mostanában onnan kijönnek, az max. a scale parancs használata a CAD programokban, de nem tervezői munka.)

Lancia

Ez a gyártó nekem mindig is kicsit megfoghatatlan volt, mert bár tudom, hogy rengeteg nagy modelljük volt a múltban kicsit belpiacosnak érzem őket. Az utóbbi évek útkereséseit, a szűkülő majd méltatlan módon, erőszakosan bővülő modellpalettát, valamint a kétes minőségről szóló híreket már meg se említem itt, inkább lássunk egy típust, ami úgy nincs, hogy igazából van, gurul, létezik, jelen állapotban azonban úgy tűnik mégsem lesz belőle semmi. Az ily módon titokzatosan körül írt autó a Stratos, ami a 70-es évek legcsodáltabb Lancia-ja volt. A szóban forgó modell elsősorban sportsikerei révén lett felettébb ismert és elismert, ami nem is csoda, hiszen eredetileg is versenyautónak készült, utcai változat csak a homologizáció miatt lett belőle gyártva. A műanyag karosszériás, közép motoros, hátsó kerék meghajtású modell 2,4 literes, V6-os Ferrari motorral készült, mely elég volt ahhoz, hogy a Stratos korának legismertebb rali autójává válhasson. Ezzel az autóval a Lancia csapat 1974, 75 és 76 folyamán is megnyerte a rali világkupát, így igazán méltó helye van az autótörténelem feledhetetlen típusai között.

Jó néhány évvel ezelőtt jelentek meg képek először a lehetséges utódról, aztán csend következett. Pár hónappal ezelőtt azonban mozgó autóról lőtt, homályos fotók jelentek meg net szerte, majd megjöttek a hivatalos fotók is, és ahogy kell mindenki nagyon boldog volt.

Most őszintén, nem úgy néz ki mint egy rája?

Kész az új Stratos, a gazdagok már kezdték tölteni a csekkfüzetet, amikor az az információ kelt útra, hogy annyira azért mégsem kell kapkodni, ami a képeken látszik, az valóban egy működő modell, de egyéni megrendelésre készítették a Pininfarina Stúdióban, viszont a kezdeti lelkesedés után a maranelloi Ferrari inkább úgy döntött, hogy mégsem szeretnék, ha ezt gyártani kezdenék. És hogy mi közük hozzá? Hát csak annyi, hogy az új modell is Ferrari technikára épülne, és most a beszállítóknak állítólag megtiltották, hogy a Stratoshoz alkatrészt adjon bárki is. Hát itt tartunk most ez ügyben, kibicnek ugye semmi sem drága, de én azért szeretném, ha lenne megint normális Lancia, mert nagyon rájuk férne.

Svédország

Saab

Tekintettel arra, hogy svéd személyautó-gyártás már igazából hosszú idők óta nem létezik akár ki is hagyhatnánk ezt a nemzetet. A Volvo már rég a kínaiaké, a SAAB évek óta kómában leledzik (én már egyszer el is temettem őket), bár most megint az az info járja, hogy talán ők is kellenének a kínaiaknak. Addig is, amíg a pénzvilág és a kormányok elbohóckodnak a legendás gyártó oszló teteme felett mutatnék egy autót, amit ha idejekorán észbe kapva gyártani kezdtek volna, talán ma már máshogy állnának a dolgok. A kérdéses autó a SAAB 92 utánérzése a SAAB Sixten, ami annyira szép, hogy az már szinte fáj. Időzzünk el a kép látványán egy percet, majd haladjunk tovább az utolsó említésre méltó autógyártó nemzet felé.

Japán

Mikor a lista összeállításakor Japánhoz értem bevallom elbizonytalanodtam. Na, nem azért, mert tőlük nem lehetne említeni klasszikus típusokat, hanem azért, mert az utóbbi években annyira megváltozott szinte az összes gyártó szemlélete a távol-keleten, (ez is megérne egy külön posztot) hogy reálisan bármiféle múltba révedést nehéz elvárni tőlük.

Anélkül, hogy nagyon belemélyednék a japán autógyártás múltjába inkább felsorolnék néhány típust, ami nekem hiányzik és igazán jó lenne ha újra életet lehelnének beléjük. Ilyen lenne a Honda NSX (aminek fejlesztésében anno még Senna is részt vett), a „száguldó koporsó” CRX, az Integra, valamint a Toyota Supra, ami egy remek tuning alap a mai napig.

Tekintve, hogy a Honda mostanában épp a bolygót kívánja megmenteni (csináltak hibrid CR-Z sportkocsit, nagyon vicces) a Toyota meg épp a világuralmáért aggódik (amit a VW csoport és a Koreaiak veszélyeztetnek) nem tudom, hogy van-e értelme ezekről álmodozni, de mit lehet tudni, soha ne mondjuk, hogy soha.

Alaposan végig gondolva ezen típusok lennének azok, amikkel szívesen találkoznék újra az utakon, talán nem lenne pénzkidobás a gyártók részéről, ha a fejlesztésük mellett döntenének. Ha valamit kihagytam és szerinted jó lenne, ha lenne írd meg kommentben, ha pedig az említettek közül választanál szavazz! Melyik típus kerüljön ismét az utcára?
 

(forrás: Wikipedia, Négyesi Pál: Autó enciklopédia, totalcar.hu, autoexpress.co.uk)

Nem nagyon szeretem, amikor az autóm ablaktörlője alá különböző szórólapokat tesznek, aminek két oka is van. Az egyik az az, hogy idegenek ne buzerálják a magára hagyott kocsit a parkolóban, mert attól mérges leszek. A másik pedig, hogy általában a betűzött papírdarab a párától vagy csapadéktól szinte azonnal átázik, majd az a szélvédőre száradva, nemhogy lemoshatatlanná válik, de lekaparni is alig lehet.

A minap azonban nagyon kellemes meglepetés ért. Lementem az autóhoz, és az ablaktörlő alatt egy ilyet találtam:

Egy szép színes papír, gondosan betéve egy darab genothermbe, minden oldala leforrasztva. Tyűűű, gondoltam magamban, ez igen. A gondos hirdető segített egyrészt magának (nem ázik át a papírja az első párás hajnalon) és kedvezett nekem is, hisz nincs az az időjárási körülmény, ami hatására átázna a hirdetménye, ergo nem okoz nekem se kellemetlenséget a későbbi eltávolításkor.

Annyira megtetszett a dolog, hogy ezt a reklámot el is tettem, még akkor is, ha kereket magam cserélek, mosatni meg pláne nagyon ritkán szoktam, hisz megoldom azt is magam.

Azt hiszem ez követendő példa minden cég előtt, így is lehet. Gratulálok a figyelmességükhöz és köszönöm az erőfeszítést, amit beleöltek ebbe a projektbe. Ez így nekem maradhat, tetszik!

A cikk első részében áttekintettem azokat az autókat, amelyek a retro jegyében születtek meg azért, hogy az ősöket modern formába bújtatva megidézzék azok szellemiségét. Nyilván a gyártók nem öncélúan alkották meg ezeket a változatokat, hanem komoly üzleti sikerek reményében, amit elnézve a korábban említett modellek népszerűségét és az értékesítés számait – és pláne ismerve az árakat – garantáltan be is váltották a reményeket. Most azon típusokat próbálom összegyűjteni, melyek valaha klasszikus gyártmányok voltak, de valamiért mégsem érezték ez idáig úgy a tulajdonosok, hogy elkészítenék azok redesign-ját. Amikor gondolkodtam a kérdésen és megpróbáltam szubjektivitást sem nélkülözve csoportokba rendezni a potenciális jelölteket rájöttem, hogy igen sok szóba jöhető klasszikust lehetne felsorakoztatni, ezért igyekeztem szigorú lenni és olyan autókat kiválasztani, melyek tényleg koruk meghatározói voltak.

Jelen összeállításban nem célom a kérdéses modellek részletes történelmének a bemutatása, inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy megidézzem őket, illetve ahol van valami kézzelfogható jele a megújulásnak, azt mellé rendeljem. Az egyszerűség kedvéért a gyártó ország szerinti csoportosítás mellett döntöttem. Lássuk tehát:

Franciaország

Azt gondolom a sort feltétlenül ezzel az autógyártó nemzettel illik kezdeni, annál is inkább, mert itt négy olyan modell is készült a múltban, amit szerintem vétek nem folytatni, hisz a siker, egy jó újraértelmezéssel garantált lehetne. Ezek közül az első a:

Renault

Fenti cég R4 nevű típusa épp az idén 50 éves és talán ha kicsit megkésve is, de gyorsan ki is írtak egy pályázatot a gyáriak arra vonatkozóan, hogy álmodja meg ki-ki kedve szerint a „bakancs” utódját. Az eredeti változatot 1961 és 1992 között gyártották, és hasonlóan a korabeli népautókhoz egyetlen céljuk volt vele, hogy legyen egy olcsó, majdnem mindenki számára elérhető családi autó a Renault kínálatában is.

A kis autó sikerét bizonyítja, hogy apró változtatások mellett több mint 8,1 millió darabot gyártottak le belőle az évek során. Hogy lesz-e utód az egyelőre kérdéses, ugyanakkor egy David Obendorf nevű tervező nem sokat teketóriázva újragondolta az alapokat és ez talán a Renault érdeklődését is felkeltheti annyira, hogy belevágjanak a dologba. Szerintem érdemes lenne.

Ami nekem a Renault valamikori kínálatából még nagyon hiányzik az a kis Twingo, aminek eredeti változatát 1992-től 2007 nyaráig gyártottak és ez idő alatt közel 2,5 millió darab jött le belőle a sorokról. A kívül kicsi, belül hatalmas autó egészen eredeti formával büszkélkedhetett és ha jól emlékszem az egyszerűség jegyében kezdetben csak 4 vidám színben volt elérhető.

A modell valójában ma is él, de az utód sajnos annyira jelentéktelenre sikerült, hogy több szót nem is nagyon érdemes rá vesztegetni. Ha igazak a hírek ezt a gyáriak is érzik és csak remélni lehet azt, hogy a harmadik generációban visszaköszön majd valami a nagy elődből.

Közszolgálati jelleggel minden kedves erre járót szeretnék emlékeztetni arra, hogy holnap hajnalban az órát egy órával vissza kell állítani, és így hivatalosan is megkezdődik a téli időszámítás. Az így nyert plusz egy órát javaslom az alábbi a videónak a nézegetésére fordítani.

EL-KÉ-PESZ-TŐ!

via kockagyár

Nem vagyok egy különösebben nagy trendszpotter – ilyen alapon fogalmam sincs, hogy a retro, mint divatirányzat fut-e még, túl van-e már a csúcsán és épp leszálló ágban van, vagy örök divat marad, mint a Beatles – de arra gondoltam érdemes lenne összefoglalni, hogy melyek azok az autótípusok, amik sikeres másodvirágzásukat élik, illetve a későbbiekben azokat is, melyek folytatásával ez idáig adósok a gyártók, pedig talán érdemes lett volna/lenne beszállniuk a múltidézés meglehetősen jövedelmező üzletébe.

Nézzük tehát, hogy mik azok, amik megvalósultak, itt vannak köztünk, azaz, hogyan vehet ma Kovács Úr bogárhátú Volkswagent.

1., VW Bogár

Azt gondolom, hogy kétség nem férhet hozzá, hogy a régi modellek új, modern köntösbe csomagolása a VW zsenialitását dicséri, azaz ők voltak azok, akik először leporolták a régi vonalakat és előálltak a Bogár – Beetle – Käfer modernkori megfelelőjével.

Az előd, Ferdinand Porsche nagy álma 1938-től 2003–ig volt gyártásban és nevéhez számos megdöbbentő történet és szám is kapcsolódik. A történelmi vonatkozásokba ne is menjünk bele (valójában a náci propaganda része volt a kis autó megalkotása, melyet folyamatos népbutítás és szemfényvesztés kísért), de azt talán kevesen tudják, hogy ezt az autót egy egyetemet soha nem végzett, zseniális műszaki érzékkel megáldott bádogos inas álmodta meg, aki hamarabb alkotott elektromos autót, mint benzin üzeműt, és akinek igazi célja nem a szuper sportautó létrehozása volt, hanem az, hogy helyváltoztatásra alkalmas eszközt csinálhasson a tömegeknek.

Az, hogy ez sikerült hihetetlen állhatatosságának volt köszönhető, az meg, hogy a jellegzetes forma évtizedek óta velünk van annak, hogy a VW gyár vezetése – nevezetesen Heinrich Nordhoff – egy mai aggyal felfoghatatlan szemléletben irányította a céget, nevezetesen azt mondta, hogy minek hozzá nyúlni valamihez, ami jó, pláne akkor, ha abból mindenféle változtatás nélkül is milliókat lehet eladni.

A lényeg, hogy e típusból 100 országban 21,5 millió darabot adtak el, aminek legyártására összesen 19 országban került sor szerte a világban Dél-Afrikától egészen Dél-Amerikáig.

A klasszikus bogarat 2003-ig gyártották Mexikóban, de közben már megszületett az ötlet, hogy modern köntösbe csomagolva ismét piacra kellene dobni. Erre 1997-ben került sor, az un. New Beetle formájában, ami elődjétől eltérően – az eredeti bogár terveit amikor bemutatták a nagy vízen túl azt mondták, hogy menjenek a fenébe a németek ezzel a hülyeséggel – az USA-ban is hatalmas népszerűségnek örvendett.

Mára a New Beetle első generációja is lecsengett, épp most mutatták be az utódját, ami a hírek szerint úgy próbál meg praktikusabb lenni az elődjétől, hogy annak jellegzetes vonalát azért megtartsa.

2. Mini

A Mini (eredetileg a BMC British Motor Corporation által gyártva) létrejöttét az a gondolat segítette, hogy felismerték a gyártók: a háborúból éppen kilábaló és gazdasági erejüket alighogy visszanyerő országok lakóinak szüksége lenne egy pici, gazdaságos és praktikusan felhasználható automobilra. A tervezési feladatot Sir Alec Issigonis kapta meg az angoloknál, aki mérnöki lelemények és praktikák széles tárházát bevetve létrehozta a brit ikont. Annak érdekében, hogy minél kisebb alapterületen minél tágasabb belső teret lehessen kialakítani Issigonis egybe gyúrta a motort, a váltót és a differenciál művet (ebből később lett is baj, hisz szerelni nem volt ép egyszerű, ill. a kenés is viccesen alakult) amit a kocsi orrában, keresztben helyeztek el, valamint gyakorlatilag a futóművet elhagyva (volt gumirugó a négy sarokban és nagyjából ennyi) hatalmas teret alkotott mind az utasok, mind a csomagok számára. A pici autó, amely 4 személy számára nyújtott közlekedési alternatívát 1959-ben mutatkozott be és egészen 2000-ig gyártásban is maradt.

A jármű jellegzetessége a fent említetett négy sarokba kitolt kerekek (Azt tudták, hogy a Mininek volt az autók közül az egyik legkisebb, mindössze 10 collos felni átmérője a sorozatban gyártott autók között?) és a sportos viselkedés (az első prototípus olyan jól sikerült, hogy gyengébb motort kellett bele tenni, mert túl nagy sebességre volt képes), a kerek első lámpák és a kedves hatalmas hűtőmaszk összetéveszthetetlenné tették az autót. Az alapmodellt később számos néven, számos változat követte a hosszítottól egészen a 3 szoros Monte Carlo rally győztes tuning kivitelig, melyek mind-mind a modell sikerességét hirdették.

A járgány modernkori megfelelője 2001 óta él (azóta az új Miniből is fut már új generáció, de az alapmodell nüánsznyi eltéréseket hozott az elődhöz képest, viszont kaptunk cserébe rengeteg új karosszéria változatot) és már korántsem annyira brit, mint az elődje volt. A típus és a márka a bajor BMW tulajdonában van, aki mondhatni minden tudását beleadva egyengeti az utód útját. Annak ellenére, hogy a modern Mini-k korántsem olcsók nagyon népszerűek a különböző piacokon, és talán ez jelzi a legjobban azt, hogy az új tulaj törekvései nem hiába valóak.

3. Fiat 500

A németek és az angolok (na jó, szintén németek) után az olaszok sem maradhatnak ki a sorból (Mhmmm, olaszok? Tekintve, h az új 500-as a Ford Ka-val egy padlólemezen van, és még a motorjuk is azonos már megint a németek (is) :-) ), azaz ők is elővettek egy klasszikus formát, amit újra gondolva talán a legszebb modern ruhába csomagolt retro autót vezettek a vásárlók elé.

Az eredeti kis 500-ast (hivatalosan Nuova, azaz új vagy Cinquecento) 1957-ben mutatták be nagyjából hasonló okoktól vezérelve, mint azt fentebb már láthattuk.

Ez a modell az akkori robogóval közlekedő tömegek számára nyújtott autós megoldást. Elterjedésére tett törekvéseket a Fiat annyira komolyan vette, hogy a korabeli downsizing jegyében valójában az akkor már 2 éve létező Fiat 600-at butította és olcsósította tovább. A kezdeti visszafogott érdeklődés után a Fiat számításai bejöttek és a parányi, mindössze 2,97 m hosszú, léghűtéses, két hengeres motorral szerelt autó iránti kereslet az 50-es évek végére igencsak megugrott. Gyártása 1975-ig folytatódott és a különböző modellváltozatokat is belevéve összesen 3,8 millió darab hagyta el a gyártósorokat. A Fiat művek válasza a VW bogárra és a Citroën Kacsára meglehetősen jól sikerült tehát, amit az is bizonyít, hogy nagyon nehezen képzelhető el egy 60-as, 70-es évekbeli utcarészletet ábrázoló kép vagy film a nélkül, hogy ne fedezhetnénk fel a háttérben a típus egy-egy példányát.

Az utódra egészen 2007-ig kellett várni, de azt gondolom, aki egyet is látott már a maga valójában nem vitathatja el, hogy megérte. Igazi kis klasszikus vonalú ékszerdobozt rajzoltak a designerek oly módon, hogy az előd szellemét megidézve beletettek mindent, ami az olasz életérzés velejárója.

Természetesen ez az autó már jóval nagyobb, korszerűbb és praktikusabb elődjénél, ráadásul szakítva a korábbi puritán hagyományokkal különböző külső és belső kiegészítők, díszek és matricák segítségével több, mint 500.000 különböző változatban rendelheti meg az arra pénzt nem sajnáló vevő.

4. Mercedes Benz SL / SLS

Az 50-es évek elején a Mercedes már azon gondolkodott, hogy aktuális lenne a versenypályára való visszatérés és ennek megvalósítása érdekében készítették el a 300 SL nevű modellt, ami a jellegzetes, felfelé nyíló ajtaja miatt „sirályszárnyas” vagy „gullwing” Mercedesként vonult be az autótörténelembe. Természetesen nem csak erről volt híres a típus, sokkal inkább azzal írta be magát az autókat szeretők emlékezetébe, hogy korának igen sikeres versenyautója volt. 1952-ben második lett a Mille Miglia-n, majd még ugyanazon évben megnyerte a Le Mans-i 24 órás autóversenyt. Csak, hogy az amerikai közönség is megtudja, hogy ki az úr a háznál gyorsan megnyerték a mexikói Carrera Panamerica futamot is, így innentől kezdve nem volt kétséges, hogy a Benz visszatért a versenyzés világába, ráadásul egy nem is akármilyen modellel. Talán fura, de a közúti változat csak jóval később, 1954-ben jelent meg, azaz a 300 SL közvetlenül a versenypályákról került az autószalonokba 3 literes, 215 LE-s motorral, melyből kabrió változat is készült.

Ez az autó korának igen drága portékája volt, az átlagember számára – akárcsak ma – megfizethetetlen, így 190 SL néven készült egy olcsóbb és kisebb (1,9 literes motor) változata is.

A sorozat 1963-ig futott, majd ez az ajtóváltozat kikerült a Mercedes kínálatából. A szellemi örökös létrejöttére egészen 2009-ig kellett várni, amikor is bejelentették a Mercedes Benz SLS AMG-t. A rokonság az előddel letagadhatatlan, klasszikus sportkocsi építési jegyek és az elmaradhatatlan sirályszárnyas ajtó jellemzi az új jövevényt. Természetesen az elődhöz hasonlóan ez a változat sem a tömeghez szól, hisz az autóba épített csúcstechnikáért, az alumínium karosszériáért és a 6,2 literes V8-as 575 lóerős AMG motorért kőkeményen megkérik az árat.

Alaposan végig gondolva a kínálatot, ezek azok a modellek, amik véleményem szerint 100%-ban örököseinek tekinthetők korabeli, nagy sikerű elődjeiknek. Szándékosan nem vettem bele a listába az olyan autókat, mint pl. a VW Golf vagy a Toyota Corolla, melyek szintén évtizedek óta velünk vannak, de valljuk be, a mai változataik már csak a nevükben emlékeztetnek az elődeikre. Szintén nem kívántam szólni az olyan autókról, mint pl. a Chrysler PT Cruiser, ami ügyesen lovagolta meg a retro életérzést, de közvetlen előddel nem büszkélkedhet, ráadásul mára már gyártását is megszüntették.

(Csak a teljesség kedvéért érdemes megemlíteni az amerikai autóipar további igyekezetét is, holott ez esetben is arról van szó, hogy nem egy valamikori alapmodell újraélesztéséről van szó, hanem arról, hogy az evolúció során odáig jutottak a gyártók, hogy az aktuális modellekben remekül sikerült visszaadni az eredeti modellek hangulatát. A típusok jellemzően a muscle car-ok közül kerülnek ki, így ilyen pl. a Ford Mustang és a Dodge Challenger, valamint a Transformers filmekből ismert Chevrolet Camaro.)

Van tehát négy modern múltidéző autónk, melyek közös jellemzője, hogy bár az elődök szellemiségét tovább viszik, árukkal inkább egy szűk kör igényét divat tárgyként, presztízs autóként kívánják kielégíteni.

A poszt második részében azok az autók kerülnek sorra, melyek méltóak lennének a folytatásra, hisz koruk szintén meghatározó darabjai voltak, de ez idáig gyártóik nem fogtak bele az elkészítésükbe. Előjáróban csak annyit, hogy jóval többen lesznek, mint a már kézzel fogható társaik.

(forrás: Wikipedia, Négyesi Pál: Autó enciklopédia, Martin József: A Volkswagen sztori)

Most, hogy beköszöntött az ősz és hűvösebb idők járnak – ami szerintem nem baj, ennek van itt az ideje, így miért ne – arra gondoltam, hogy valami vidám, könnyű, a meleg nyári napokat felidéző mediterrán ételt kellene összedobni, így választásom egy ilyen csirkeételre esett.

Hozzávalók:

• csirkemell,
• szeletelt bacon,
• mozzarella,
• paradicsom,
• fűszerek: én mediterrán fűszerkeveréket használtam, ami többek közt granulált fokhagyma, oregánó, kakukkfű, majoranna, bazsalikom stb. felhasználásával készült, úgyhogy ha keverék nincs is otthon ezek felhasználásával is el lehet készíteni az ételt

Elkészítés:

A csirkemelleket egyenként lapjával párhuzamosan kettévágtam (így egy darabból 2 tekercs jött ki), amiket kicsit megklopfoltam, hogy vékonyabb legyen. A kiterített húst bedörzsöltem a fűszerkeverékkel (aki gondolja előtte való nap is megcsinálhatja ezt a műveletet, így jobban összeérhetnek az ízek), majd a karikára vágott natúr mozzarellából két karikát tettem a szelet közepére. Ezt követően tekercseket formáltam a hússzeletekből és a baconnal körbetekertem azokat. Minden kis csomag mellé egy-egy vékonyabb paradicsomkarikát csomagoltam, majd a kész darabokat szorosan, egyenként alufóliába hajtottam (így szét sem esett és a sajt sem folyt ki belőle) majd tepsire sorakoztattam őket.

Az elkészített darabokat előmelegített sütőbe tettem és ~190 fokon 20-25 percig tartottam ott. Amikor ez megvolt az alufóliát lecsomagoltam, kinyitottam, majd visszatettem a sütőbe az ételt úgy, hogy egy emelettel feljebb raktam a tepsit és bekapcsoltam a pirító spirált. (A fóliát nem kell kidobni a husi alól, üldögélhetnek a nyitott fóliafészekben tovább.) Tekintettel arra, hogy most már a célunk mindössze annyi, hogy a kész tekercsek megkapják végleges színűket, azaz szépen megpiruljanak és a bacon is rájuk süljön innentől kezdve már csak egy 10 percre lesz szükségünk a végleges állapot eléréséhez.

Én petrezselymes rizst és burgonya pürét vegyesen csináltam hozzá, savanyúságként pedig fejes salátát kínáltam.

Gyorsan, könnyen elkészíthető étel, mely a melegebb évszakokat idézi. Aki épp ilyesmire vágyik, annak feltétlenül ajánlom.

Jó étvágyat hozzá!

Ahogy már jó egy évvel ezelőtt megírtam elhatároztam, hogy az öreg nagypolszkinkat elkezdem egy kicsit összekapni és a lehető legtöbb dolgot visszaállítom rajta eredeti állapotúra, valamint a műszaki hiányosságokat is orvosolni fogom. Nos, azóta elég sok dolog megtörtént, így összefoglalom, hogy hol tart a megvalósítás.

Legutóbb ugye ott hagytam abba, hogy kapott az autó két szép lökhárítót, mely közül az elsővel adódott némi probléma, hisz az eladó elfelejtette velem közölni, hogy egy korábbi ködlámpa miatt lyuk van ütve rajta. Ebbe a két furatba kapupántcsavar került, melynek fejét polírpapírral gondosan fényesre suvickoltam.

Ezt követően az autó alja került érdeklődésem fókuszába, ahol sor került a 2 kipufogódob cseréjére. A dobokat a neten rendeltem meg, a beszerelést magam végeztem. Nagyon ráfért már a dolog, a középső dob elég ramaty állapotban volt, de úgy ítéltem meg, hogy a hátsó is közelebb van a csereérett korhoz, mint korábban azt gondoltam, így kukába került mindkettő.

Előtte:

Utána:

Átnéztem a küszöböket is, ha már az autó alatt fekve töltöttem a délutánt, melyek esetében jobb oldalon a küszöb és a fenéklemez összekapcsolódásánál található fedőlemez kezdte elveszteni folytonosságát, így mindenképp cserélni kellett. Ezt a karosszériás egy tízesért meg is csinálta, most mindkét oldalon épp az autó alja, így nyugodt szívvel kentem át alvázvédővel. Máshol nem volt hiba az alvázon így itt is most minden rendben van.

Időközben megvolt az olaj és olajszűrő csere, valamint sor került a fékolaj lecserélésére és a fékrendszer átnézésére is. Sajnos gyakran visszatérő probléma nálunk (valószínű azért, mert sokat áll az autó, ami nem feltétlenül tesz jót neki), hogy valamelyik munkahengerben leragad a dugattyú, azaz fékezéskor kijönni kijön ugyan de vissza már nem hajlandó térni. Ezt a szervizben el is mondtam a szakinak (most a jobb első vacakolt) de átnézték és azt mondták, hogy semmi baja, lehet vele menni. Az idilli állapot kb. 1 hónapig tartott, amikor is újból a jobb első makacsolta meg magát és ragadt le. Ekkor már nem vittem a szerelőhöz, magam orvosoltam a problémát. A féknyerget leszedtem (ebben már irtó profi vagyok, percek alatt szétkapom és összerakom a féket) majd a dugattyút óvatosan megjárattam a következő módon: A féknyerget ügyesen megtámasztottam, miközben a fékvezetéket természetesen nem kötöttem le. A dugó körüli porvédőt óvatosan leszedtem, majd 4x tövig nyomtam a fékpedált. Ezzel kb. félig jött ki a kis henger a féknyeregben található fészkéből (jobban nem mertem kihajtani, mert féltem, hogy kijön vagy elfolyik az olaj és lelevegősödik a rendszer), majd óvatosan körbe töröltem a fényes felületét egy ronggyal. Miután a palástja és a fészke is tiszta volt befújtam szilikonnal és féktisztítóval, majd párhuzamszorító segítségével tövig visszanyomtam. Ezt megcsináltam 3x, majd a porvédőt is kitisztítva és szilikonnal leápolva visszaraktam és összeraktam az egészet. Most jó, nem ragad, nem melegszik, nem ciripel. Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírja.

Az esztétikai kérdésekre térve volt egy alapos motormosás Brigéciol –lal, rá is fért, mert ha jól rémlik ennyire 28 év alatt még soha nem volt a motor megtisztítva, majd következett a belső tér.

Korábban volt az autóban egy kiegészítő kárpitréteg azon célból, hogy az eredeti szőnyeg minél kevésbé koszolódjon be. Ezt még papám tette bele és bár feladatát maximálisan ellátta – értsd nincs halálra koszolódva sehol a belső kárpit – nem volt túl szép és nem is illett az autó belsejének hangulatába. Épp ezért az egészet kiszedtem, majd a szőnyeget Vanish samponnal átmostam. Egyszerűen gyönyörű az eredeti hamuszürke szőnyeg, kár lenne rejtegetni.

A belteret illetően van két dolog, ami még nem lett 100%-os, de lépni kellett és azt gondolom, hogy egyelőre elfogadható eredményt sikerült produkálnom. Hajdanában-danában volt az autóban egy CD-s fejegység és egy komponens hangszóró szett, mely közül az előbbit annak és rendje módja szerint ki is loptak az autóból. (az autó a garázsban állt (!!!), na, ilyenről hallott már valaki?) Miután új lejátszó nem került a kocsiba soha többet a helyét valahogy takarni kellett. Szerencsére megtaláltam az eredeti rádiótakarót, viszont a mellette lévő kis négyzet alakú elem – mely egyes felszereltségi szinteken egy fordulatszámmérő helyéül szolgál) hibás és hiányos volt. Ilyet sajnos nem sikerült ez idáig szereznem, de egy műanyag elem becsiszolásával eltüntettem a rést. Szerintem egész jól néz ki, elégedett vagyok az eredménnyel.

A másik dolog, hogy a hangszórók kedvéért az ajtókárpit ki lett vágva, és tekintettel arra, hogy egy elég jó cucc volt így beépítve kihasználatlanul azt mindenképp ki akartam venni. Számos internetes oldalt, fórumot átolvastam, bontóknak küldtem e-mailt, de sajnos új, vagy használt, de jó állapotú ajtókárpitot még nem találtam. Ennek megfelelően azt találtam ki, hogy kárpitossá vedlem át és a lyukakat befoltozom. Azt már meg sem írom, hogy miből készült a folt – maradjunk annyiban, hogy semmit nem szabad kidobni, minden szemétnek látszó tárgy előbb-utóbb jó szolgálatot tehet még valahol – de néhány óra alatt remek, színben passzoló álhangszórót aplikáltam az ajtóba. Ideiglenesen jó lesz így, aztán ha lesz kárpit valahonnan természetesen kicserélem arra, ezt pedig elteszem emlékbe. Ha már úgy is a tyúkbelek kiirtásával foglalkoztam (amúgy ez sem egyszerű meló, le kellett szedni a polcokat, az ’A’ oszlop műanyag takaróját, kiszedni a kesztyűtartót, a kárpitokat, stb.) lebontottam egy régesrég beszerelt, de igazából soha nem használt ultrahangos riasztó maradékait is, így azon túl, hogy egységesebb a beltér néhány kiló dróttal is kevesebbet cipelünk a továbbiakban.

Ami történt még az az, hogy a bal hátsó ajtó külső díszcsíkja kezdett engedni az elmúlt évtizedek hívó szavának és furcsa mód kezdett elengedni, amivel valamit szintén kezdeni kellett. Hogy, hogy nem a garázsban találtam egy bontószökevény példányt és ezt, valamint az ajtón lévőt összeházasítva megoldódott a probléma. Díszcsíkok pipa…!

Tervbe volt még véve, hogy a gumikészletet is kicseréltetem az autón, egy kedves kollégámtól kaptam is 4 alig használt nyári gumit, de erre még nem került sor és valószínű, hogy idén már nem is fog. Elvileg decemberben fog lejárni az autó műszakija, de mivel télen ezzel úgysem megyek egy métert sem, nem fogom elvinni vizsgára. Jövő tavasszal/nyáron, majd ha beköszönt az igazán jó idő előveszem és a bizottság elé járulok vele, remélem gond nélkül átgördül majd a vizsgán.

Nagyjából itt tartunk most, szépen alakulnak a dolgok, bár még mindig van pár dolog, amit szívesen megcsinálnék. Ezek már nem nagy ügyek, inkább csak az én maximalizmusom miatt piszkálja a csőröm pár dolog, de hosszú még az élet, minden megoldódhat. Egyelőre így marad, várjuk az őszt. A tél a mi esetünkben már nem tényező, azt majd téli álmomban átalussza a kis öreg. Amúgy is. Nem makulátlan múzeumi példányt „építünk”, hanem egy bármikor hadra fogható, eredeti állapotában megőrzött hétköznapi autót, amit látva bármelyik járókelőből elő tör a nosztalgikus érzés.

Hogy az egyik hétvégi megfigyelő szavait idézzem: „Ááá, nem hiszem el! Ilyen még van?” Mire én: „Igen, van.” Erre ő: „Ááá, de hogy? Nem, ilyen nincs!” :-)

Az igazat megvallva eléggé vacakul indult a mai napom. Gondolom mindenkinek volt már olyan érzése, hogy tudta, hogy valami nincs rendben, de nem találta a pontos okot, így csak gyűlt – gyűlt benne a feszültség és már saját maga is félt, hogy robbanni fog a bomba. Na, valahogy így éreztem magam a délelőtt, amikor megcsörrent a telefonom.

Ismeretlen számról keresett valaki, amit alapesetben nagyon ritkán veszek fel, de tekintettel arra, hogy mostanában épp melókeresési stádiumba vagyok, gondoltam nem engedhetem meg magamnak, hogy ne vegyem fel, mit lehet tudni nem-e épp álmaim leendő munkahelyéről keresnek.

Felvettem hát, illedelmesen bemutatkoztam mikor beleszól egy hang, hogy ő engem a Telenortól, régebbi nevén a Pannontól (???) keres. Két dolog futott át az agyamon rögtön:

• az egyik az az volt – lévén magam is ennek a szolgáltatónak vagyok hűséges elkötelezettje – valamiért nem vonták le a számlámról a havi támogatásomat feléjük és szólnának, hogy kellene a pénzem az éves pénzügyi tervük teljesüléséhez,
• valamelyik karrier portálon ráakadtak a CV-mre és épp engem keresnek egy interjú leegyeztetéséhez.

Vegyes érzésekkel tehát, de megkérdeztem, hogy mi a probléma, miben segíthetek mire a vonal túl végén lévő hang közölte velem, ha nem tart fel szeretne velem beszélni és egyben tájékoztat, hogy a beszélgetésünket rögzíti.

Huh, gondoltam magamban, ez komolynak hangzik, hát jöjjön aminek jönnie kell, hallgatom. És akkor rákezdte a mantrát, lélek és fogalom nélkül, kötelességszerűen, OLVASVA tájékoztatott engem arról, hogy hű szövetségesével, az ING pénzintézettel (???) karöltve nekem, mint hosszú ideje megbecsült előfizetőnek fantasztikus ajánlata lenne. Ez volt az a pillanat, amit tízes nagyságrendben éltem már át életem során, ha nem lett volna gyerekszobám (és nem sajnálnám azt a biorobotot a telefonban aki jól hallhatóan ugyanúgy utálja mondani a mondókáját, mint ahogy én utálom hallgatni) elordítanám magam, hogy most fejezze be, de azonnal, mert szét vág az ideg, ha sokáig kábít még.

Nem tettem  –  igazából olyan lendülettel haladt a kiadott kis feljegyzése felolvasásában, hogy nem is volt alkalmam – így tájékoztatott arról, hogy lehetőséget biztosít nekem (igen, így kijelentő módban), hogy leghamarabb a jövő hét vége felé beszéljek egy ING-s szakértővel a pénzügyi helyzetemről, megvizsgálják, hogy jó helyen vannak-e a befektetéseim a céljaim megvalósulása érdekében és isten bizony, hogy nem több, mint 60 perc alatt átvilágítják pénzügyi helyzetemet, tanácsokkal látnak el miközben (és most kapaszkodik mindenki!!!) megismerhetem a Telenor vadonatúj mobilinternetét, mivel az ING-s emberke ezen keresztül fog csatlakozni a világhálóhoz. Elmondta továbbá, hogy tekintettel arra, hogy engem ők mennyire megbecsülnek a beszélgetés végén még egy ajándék SIM kártyát is kapok, amivel 120 percet beszélhetek.

Mire ezt végig hallgattam térdem megrogyott mintha valamelyik Klicskó vágott volna gyomorszájon, még a telefon kijelzőjére is ránéztem, hogy tényleg hívásom van-e, nem-e álmodok, mert nem hittem el, hogy ilyen van. Meglepettségemben utolsó erőmből annyira futotta, hogy megköszönjem a lehetőséget, amivel eszem ágában sincs élni, - mire ő visszakérdezett, hogy ugyan miért nem – és elköszöntem. A pontos beszélgetést nem idézném be, a lényege annyi volt, hogy elmondtam: az ING-vel akkor sem állnék szóba, ha történetesen lenne befektetni való pénzem, de azért pár kérdés felmerült bennem:

• Hogy jön ahhoz az én mobiltelefon szolgáltatóm, hogy az adatbázisát összekösse, felajánlja egy másik cégnek, amivel én egyáltalán nem akarok kapcsolatba kerülni?
• Hogy jön ahhoz a Telenor, hogy minden előzetes körülmény tisztázása nélkül a beszélgetés elején benyögje, hogy ami innentől jön azt ők rögzítik eszem nem eszem? Miért nem adták meg nekem a lehetőséget, hogy eldöntsem azt, hogy ebben a témában én akarok-e velük egyáltalán tárgyalni?
• Milyen alapon tálalja úgy a dolgot a kedves ügyintéző, mintha ő most nekem tulajdonképpen szívességet tenne, mi az, „hogy lehetőséget biztosít nekem” bármire is? Könyörgöm kértem én ilyet tőle?
• Ha azt mondom, hogy köszönöm nem, mi az, hogy visszakérdez, hogy miért nem?
• Mennyire érdekel engem az, hogy a pofátlan piaci legyet eszembe juttató ING-s ügyintéző telenor (így kisbetűvel) mobilnetet használ a nép befűzése közben, ha vulgárisan akarnék fogalmazni azt is kérdezhetném, hogy akkor én most hova szarjak ettől???
• Amúgy nem ezt hívják árukapcsolásnak?

Tisztában vagyok vele, hogy manapság mindenki bajban van (a bankszektor különösen), aki csak tud próbál bevételhez jutni, mert sajnos kezd tényleg úgy kinézni a helyzet, hogy itt az egyedüli tét a fennmaradás. De! Azért torpanjunk már meg egy pillanatara! Ezt biztos, hogy így kell csinálni? És mi jöhet még? Legközelebb a vízszolgáltató kiküld a vízóra-leolvasóval egy orvos-gyógyszerészt is, ha már úgyis nálam vannak gyorsan megnéznék nincs-e valami bajom és ha igen ott helyben fel is írnának egy klassz gyógyszert? A kábeltévés csávó megnézi az ablakaimat jól szigetelnek-e, ha nem szólna a hű szövetséges ablakos cégnek, hogy tegyenek már ajánlatot a cserére? Vagy mit kell még eltűrni ezektől a „szolgáltatóktól”?

Apróbb nézeteltéréseken kívül eddig nem volt még bajom a telenorral (még mindig így kisbetűvel), de most elgondolkodtam. A hónapban fog lejárni a kétéves szerződésem… Átgondolom.

Addig is: kedves telenor, kedves ing:

forrás

Az igazat megvallva soha nem szerettem Sennát. Kölyökként Alain Prostért rajongtam, aki vetély- és csapattársa (is) volt a brazilnak. Hogy mi volt ennek az ellenszenvnek a pontos oka nem tudnám megfogalmazni, talán egy gyermeki megérzéssel úgy gondoltam, hogy Senna nem más, mint egy agresszív kiskutya, míg Prostot sokkal megfontoltabbnak tartottam.

Halála után sok-sok év telt el, mikor arról hallottam, hogy dokumentumfilm készül a bajnokról. Belelkesedtem, de sokat késett, nem jött a film, már majd el is felejtettem, amikor nem oly’ rég meghallottam, hogy kész, bár a magyar mozik „bizonytalan érdeklődés miatt” nem fogják játszani. Szerencsére DVD-n és Bluray-en kiadták idehaza is, így az érdeklődők - beleértve magamat - is megtekinthetik az alkotást.

A tegnapi estém a 80-as és 90–es évek Forma 1-es érájában töltöttem, megnéztem, hogy milyen emléket állítanak Brazília nemzeti hősének. Azt kell, hogy mondjam nem volt hiábavaló a várakozás, a rendező a F1 másfél évtizedének sokkoló kivonatát tárja a néző elé. Nincsenek hatásvadász eszközök, nincsenek kápráztató 3D-s számítógépes modellek és animációk a tragikus végkifejletről, sőt, nagyon is puritán eszközökből építkezik a film. Szürke háttér előtt emlékező kortársak (újságírók, csapatfőnökök, Alain Prost stb.) beszélnek kötetlenül a múltról, melyet korabeli bejátszások színesítenek.

Számomra rögtön a film elején nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem azt fogjuk látni, hogy a kis Senna mosolygósan elindul a gokart pályáról és végül 3-szoros világbajnokként tragikus hirtelenséggel pályafutása véget ér, hanem a rendező megpróbálja nekünk bemutatni, hogy milyen ember is volt a történet főszereplője, mik voltak azok a körülmények melyek pályáját alakították, mi és hogy zajlott a háttérben. Maguk a bemutatott versenyeredmények csak megerősítik, alátámasztják ezeket a háttér információkat.

A film több mint két és fél órája a legendás Senna – Prost párharcon keresztül bonyolódik, ami így visszatekintve sokkal súlyosabb és megdöbbentőbb, mint azt akkoriban – legalábbis én – éreztem. Talán ez annak is köszönhető, hogy akkor a hosszú éveken át húzódó viszály most töményen kerül elénk, ráadásul gondosan meg is magyarázzák a miérteket.

Ahogy kibontakozik előttünk Senna személyisége két dolgot azonnal tanulságként le is szűrhetünk:

1., Eredmények soha, de soha nem jönnek maguktól. Az ünnepelt sztárok kőkeményen dolgoznak azért, hogy a csillogás, amit mi nézőnk látunk, az létre jöhessen, számára pedig a siker bekövetkezhessen. Senna fanatikus volt az első perctől kezdve, megszállottan dolgozott a sikerért, sokat tett, de sokat is követelt a körülötte lévőktől, melyhez erőt a mély, már-már ijesztő mértékű vallásosságából merített. Ezt számos példán keresztül tárják elénk, mind maga a főszereplő, mind kortársai visszaemlékeznek erre. Prost konkrétan tartott ettől, nagyon félelmetesnek nevezte azt, hogy Senna magát Isten kezébe helyezte versenyzéskor és hitt abban, míg ő vele van, neki baja nem történhet.

2., Attól, hogy látunk egy kedves, mosolygós embert nem biztos, hogy lelke mélyén is az. Senna pedig nagyon nem volt az, ha versenyzésről vagy eredményekről volt szó. Senkit és semmit nem tisztelt, őrületbe kergette a mérnököket, nekiment a csapatfőnöknek, a versenybírónak és a versenytársaknak is, ha a helyzet úgy kívánta. Prost erről így nyilatkozott mikor csapattársak lettek: „Senna engem nem legyőzni akart. Meg akart alázni.”

Versenyzői karrierjét mindeközben úgy építette, hogy rengeteget vívódott magában, nem csak másokkal, magával is harcolt, folyamatosan azt érezte, hogy bár ő mindent megtesz a sikerért, de neki mindenki keresztbe akar tenni. Ezt sokszor szorongással élte meg, kereste a boldogságot, de nem igen találta. Egyszer így vallott: „Én a Forma 1-be nem azért jöttem, hogy második, harmadik vagy ötödik legyek. Én azért jöttem, hogy győzzek. Ha csak egyszer is azt érzem, hogy nem fejlődök, csak szinten maradok, az engem boldogtalanná tesz.”

Ilyen hangulatban élte mindennapjait talán kicsit egyedül, magányosan, egy számára ismeretlen kultúrában, amihez erőt csak a hitéből tudott meríteni.

A film remek érzékkel összeválogatott régi riportokkal, nyilatkozatokkal, bejátszásokkal világít rá Senna személyiségére. Ez jelenti az egyik szálat a cselekményben másik a Prosthoz fűződő viszonya, mely ezer szállal kapcsolódik az előzőhöz. Megérteni azt, hogy mi is volt a konfliktusuk oka, hogy viszonyultak ők egymáshoz és a csapathoz, mik voltak a sikerek és a sikertelenségek okai kiváló ez a film, és talán ilyen kontextusban, csak így is lehet ezt megérteni, mivel akkoriban csak az igazán tűzhöz közelállók láthattak bele ennyire a lapokba.

A történet vége jól ismert. A filmnek nincs és nem is lehet happy endje, hisz 1994. május 1.-én az imolai versenypálya Tamburello kanyarjában bekövetkezett az, amitől ő maga tartott ugyan, bár igazából nem hitt benne, hogy pont vele fog megtörténni.

Külön tanulságos, ahogy a film a halálos balesetet tálalja. Nem vádaskodik, nem keres felelősöket, nem találgat, és nem keres okokat. Közli a tényt, bemutatja az emlékezőket, de nem célja bizonyságot találni arra, hogy miért következhetett be a Senna halálát okozó baleset. Aki csak azért akarja megnézni a filmet, hogy minden kétséget kizáróan megtudja az okot, az csalódni fog. Nem ezért kell megnézni, hanem azért, hogy megismerjünk egy soha vissza nem térő korszakot, amiben egy kivételes adottságokkal rendelkező Forma 1-es pilóta versenyzett. Azért viszont nagyon…

IMDb

Azok kedvéért, akik nem tudják megnézni a filmet kivonatolom a 2:42 perc történéseit. Aki át szeretné élni a film hangulatát az ne olvasson tovább. SPOILER veszély! (már amennyiben egy dokumentumfilm esetében beszélhetünk ilyenről) 

2009 tavaszán látogatóban jártam egy Londonban élő ismerősömnél, aki akkor a Kingstone városrészében lakott. Az egyik nap besétáltunk az ottani városközpontba, ahol megéhezvén egy olasz étterembe tértünk be. 

Nekifogtunk az étlap böngészésének, amikor megérkezett a szimpatikus pincér srác és pár angol szó után feltette a kérdést: „Ti is magyarok vagytok?”

Tudom, nem nagy dolog ez – pláne manapság – de nekünk rettentő jól esett Angliában, egy olasz étteremben ülve magyarul beszélgetni egy felszolgálóval. Picit eldiskuráltunk és a fogás választásakor nekem megakadt a szemem egy kolbászos-paradicsomos penne nevű ételen, ami elképesztő jó választásnak bizonyult. A receptet és az ízt azóta is kerestem, de sajnos nem igazán találtam meg, ugyanakkor elhatároztam, hogy nem adom fel, ha más nem megpróbálom összedobni magam a dolgot.  Többszöri fellángolás után az elhatározás a múlthéten érett tetté és az alapok kiguglizása után összedobtam a saját verziómat. Ezt mutatnám most be.

Hozzávalók 2 személyre:

• 15 dkg szárazkolbász (én Gyulait és Pick Míves kolbászt vegyesen használtam)
• 5 dkg húsos szalonna (ehhez kockázott bacon és bükkfán füstölt mangalica szalonna keverékét választottam)
• 1 db vöröshagyma
• 4 dl paradicsomlé
• kristálycukor, bors, pár babérlevél, őrölt csípős pirospaprika, bazsalikom
• köretnek penne tészta
• a tetejére reszelt sajt

Elkészítés:

Az elkészítés nem egy ördöngösség, természetesen a hozzávalók aprításával, darabolásával kezdjük.

Mikor ez megvan (a szalonna és a hagyma felkockázva, a kolbász vékony csíkokra vágva) megkezdjük az összetevők serpenyőbe forgatását. A szalonnának zsírját kiolvasztjuk, majd ha ez kész rádobjuk a kolbászt. Némi pirítás után jöhet az apróra vágott hagyma hozzáadása az eddigiekhez és a képződött zsiradékon azt üvegesre dinszteljük.

Mikor ezen túl vagyunk az egészet felengedjük a paradicsomlével és elkezdjük a fűszerek ízlés szerinti adagolását. Mehet bele a bors, a bazsalikom és az őrölt paprika, majd keverés és kóstolás után tegyünk hozzá egy kiskanálnyi kristálycukrot és a babérlevelet is. Jól keverjük össze és alacsony lángon főzzük lefedve tovább, hogy a fűszerek is hozzátehessék az ételhez amijük van.

Olykor keverjük meg a szószt és figyeljük, hogy mennyire sűrűsödik, hisz se túl hígan, se túl sűrűn nem jó az eredményünk, leégetni meg pláne, hogy nem akarjuk ugye. :-)

A só adagolására kéretik vigyázni, hisz az erősen függ a szalonnánk és a kolbászunk sótartalmától is, tehát kóstolgassuk, és csak ha kell pluszban akkor sózzuk az ételünket.

A fenti műveletek közben már javában forralhatjuk a vizet a tésztának is, így mire elkészülünk a feltéttel a tészta is rendelkezésünkre fog állni a tálaláshoz.

Végül a kész ételre én tettem pár karika zöldpaprikát, majd az egészet reszelt sajttal borítottam.

Hogy teljes legyen az olasz/(magyar) ebéd a fogást egy frissen főzött Lavazza il Mattino kávéval zártam le.

Ha valaki utánam csinálná (és azért remélem lesz ilyen), akkor mellékelnék egy autentikus dalt is a poszthoz, azaz jó ebédhez szóljon a canzone, és hogy stílszerűek legyünk ez esetben is egy olasz slágert magyar köntösbe bújtatva választottam! :-)

ui.: Az étteremben a limonádé ingyen, a parmezán pedig korlátlan mennyiségben állt rendelkezésünkre. Búcsúzáskor pedig csak ennyit mondott a pincér srác: „A konyhán az 5 magyar szakács üdvözletét küldi és egészségünkre az ebédet!" Hát így valahogy… Köszi srácok így utólag is!

-          […] tudod mim van még Art Deco? Cserépkályha! Francia! Legközelebb elhozom.

-          És? Mit csináljak vele?

-          Hát… Beteszed a sarokba. Nem nagy, kb. a térdemig ér.

-          Milyen színű?

-          Kék. Türkiz kék. Tudod, hogy néz ki? Mint az a kis robot… na, mondjad már… az Artúr a Csillagok háborújából!

(eladó és vevő közti párbeszéd a miskolci régiségvásáron)

Igazán nem szokásom különböző neten fellelhető fotók után közlése és azokból posztok kreálása, de a következő két felvétel láttán kérdőjel gyúlt a fejemben.

Az alább látható felvételek minden bizonnyal valamelyik távol keleti országban készülhettek, a képek eltérő minőségéből, ill. a környezetből ítélve más-más történelmi korokban. Az első valamelyik világégés után jöhetett létre, – esetleg ha Japán a helyszín még az is lehet, hogy az atombomba ledobása után – míg a másikon látható állapot lehet szintén valamilyen háborúskodás, esetleg természeti csapács következménye. Egy biztos csak, hogy a képeken – látszólag - ugyanaz a kapu állja büszkén az idők viharát, míg körülötte minden pusztul, az rendeletlenül egyben marad.

De vajon miből készült, hogy arra nem hatnak a külső tényezők? Ha körben minden megadta már magát, ez hogy maradhatott épp? Érti ezt valaki?

Kicsiny blogom augusztus 23-án, azaz tegnap ünnepelte második születésnapját, így jelen poszt ennek, két parányi gyertya elfújásának állítana emléket. 

A tavalyi poszttal ellentétben most nem közölnék különösebb statisztikákat, – mellesleg az akkori számokat épp megdupláztam, ill. egy kicsit meg is haladtam, tehát időarányosan jó vagyok – helyette egy képet adnék közre, mely az oldalon használt szavak, kifejezések megoszlását szemléltetné vizuálisan. Nyilván amelyik szó nagyobb, az arányában többet szerepelt az oldalon, sűrűbben pattant ki a fejemből az egyes posztok farigcsálása közben.

Van viszont néhány újdonság is így az évforduló apropóján. Az oldal kapott favicont, azaz a címsorban a szabvány blog.hu –s logo helyett mostantól az oldal logoja látható, illetve a mobilsablonon is faragtam, az is egyedi lett.

Volt még pár ötletem, de egyelőre legyen elég ennyi, hagyjunk valamit a későbbiekre is. :-)

Az erre járóknak jó olvasgatást és kellemes ittlétet kívánok az elkövetkezőkre is, és hát mit is mondhatnék: megyek tovább! Stay tuned!

Valamivel több, mint egy év telt el azóta, hogy az elmúlt 8 évet magunk mögött hagyva a nép – mit nép, nemzet – összefogott, és a gyarapodás útjára lépett, melynek végén az ígéreteknek megfelelően mindenkire a jólét fog várni.

Pártunk és kormányunk hatalmas erővel vetette bele magát a munkába, pénzt, paripát, fegyvert és persze saját magát sem kímélve dolgoztak reggel, délben meg este, hogy mihamarabb elérhessük a Kánaánt.

Sorra születtek a jobbnál-jobb törvények és jogszabályok, melyek ellentmondást nem tűrően, mondhatni predesztinálják kis hazánkat arra, hogy jobb sora lehessen.

Ennek legfőbb záloga a Matolcsy-féle gazdaságpolitika lett, ami világosan meghatározta, hogy az egykulcsos SZJA-ból adódó lakossági megtakarítások felpörgetik a belső fogyasztást, melynek következtében a gazdaság úgy fog húzni, mint a turbo diesel Audi Q7-esek a terrorelhárítók bevetésén, az exportunk amúgy is könig, úgyhogy nem lesz itt gond, a 3%-os GDP növekedés éves szinten borítékolható.

A miniszterelnök elmondta, hogy a megvalósítás érdekében „furcsa gazdaságpolitikai mixtúrát” használnak majd, melyben egyszerre vannak jelen "ortodox és unortodox" közgazdasági eszközök, "egyszerre alkalmazzák a válságkezelés hagyományos és innovatív eszközeit is”. Na, most nem tudom, hogy feltűnt-e már a kedves vezetőnek, de valaki erősen belekaksizott a palacsintába, mert valahogy a nagy innoválásba hiba kerülhetett, ugyanis az eredmények – legalábbis eddig - nem nagyon jönnek.

A második negyedéves statisztikák készítésekor feltűnt ugyan műkörmös Gizikének, hogy az Excel #ZÉRÓOSZTÓ! hibaüzenettel tér vissza, amikor műveletet akart végezni a negyedéves GDP növekményt tartalmazó cellával, de tekintettel arra, hogy az ugye nem létezik, hogy ott 0,0% legyen, (hisz Gyuri nem ezt ígérte) sejtésem szerint azon nyomban írtak is a Microsoftnak, hogy Fatal Error-t találtak a programban, így mivel ez össznemzetgazdaságilag minimum aggályos, egyben fenyegeti külső jó hírünket és kedvező megítélésünket gondolom gyorsan be is kérték a forráskódot, hogy külső szakértők némi tanácsadási díj fejében kinyomozzák mit is számol el az a hülye program.

Egyébiránt fenti tény megítélésem szerint felettébb kellemetlen lehet, – gondolom Szijjártó „mindenki igényelje az árfolyamrögzítést” Péter azóta külön kurzusokon készül a hadobálásra – mert hát mi megmondtuk, hogy mi tudjuk a tutit, olyannyira, hogy miközben csak röhögtünk a görög válságon az IMF-et jól el is zavartuk a francba, ráadásul Orbán Viktor nem egyszer osztogatott kokikat és sallereket EU-s útjain, így ciki lehet, hogy most kiderült mekkora voluman, azaz hangember is ő valójában.

Ez az egész dolog most csak azért jutott eszembe, mert a héten olyat láttam, hogy nem hittem a szememnek. Ezt figyi:

A kép Magyarországon, az EU tagállamában készült 2011. augusztus 22-én

Ahhoz képest tehát, hogy külföldön mindenki el lett küldve melegebb éghajlatra azzal az indoklással, hogy senki nem szólhat bele a nemzeti ügyeinkbe, azért úgy tűnik egy kis segítség el kell a nagy felvirágoztatás közben.

Más csak egy dolgot nem tudok. Egész biztos, hogy Kínával borultunk legutóbb össze? Nem lehet, hogy csak némi fordítási és értelmezési hiba került a rendszerbe és a mi új barátunk valójában Észak-Korea? Csak nehogy ez is túl későn derüljön ki egyszer…

Ha a LEGO cég termékpalettáját, illetve korszakait vizsgáljuk alapvetően két dolog van, ami érdekel. Az egyik a 80-as évek elejétől a 90-es évek első harmadáig tartó időszak klasszikus town készletei, a másik a mai kor technic szettjei. Érdekes, hogy míg  a town vonalból inkább a régi játékok jönnek be (az újakkal abszolute nem tudok mit kezdeni, igazából nem is értem őket) addig a technicből csak a mostaniak, azaz a max. olyan 3-4 éves dobozok jöhetnek szóba. Az előzőre talán az a magyarázat, hogy a jelzett időszakban voltam magam is gyerek és ilyeneket kaptam szüleimtől (azért az milyen már, hogy a legdurvább szocializmusban, itt lehetett kapni LEGO-t, Matchboxot, kólát… na de politika off), az újabbakban pedig a mai technic készletek elképesztő műszaki tartalma az, ami magával ragad.

Tekintve, hogy a régi darabok már csak használtan beszerezhetőek gyakran nézegetem a vatera nagyszerű választékát. Még ha tudom is, hogy nem adok 5-10-20 ezer forintot régi játékokért nézelődni igazán jó szórakozás, eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha…

Egy ilyen alkalommal teljesen véletlenül akadt meg a szemem egy kamionon, ami őszintén szólva teljesen ismeretlen volt számomra, így gyorsan utána is olvastam. Tetszett a készlet, nagyon jó áron kínálták, így egy éjszaka gondolkodás után lenyomtam.

Volt az eladónak több játéka is, de a többire ügyet sem vetettem, átsiklottam felettük. Kapcsolatfelvétel után kiderült, hogy nem kell a postáért fizetnem, mert működik a személyes átvétel, így rábeszélt az eladó, hogy fussam át még egyszer a kínálatát hátha megakad a szemem még valamin.

Már az első alkalommal feltűnt, hogy van egy másik versenykamion is a portéka között, de az igazat megvallva annyira nem tetszett, így skippeltem a dolgot, de gondoltam, ha már így alakult a dolog megnézem közelebbről, hogy mi is az, hagy legyen versenyzőtársa is a Diesel Daredevil-nek. Rákerestem a LEGO bibliában a modellre… és döbb…

Kiderült ugyanis, hogy ez a 1991-es (ez itt a modell száma, nem évjárat) Racing Pick-Up Truck egy US ONLY játék, azaz csak az USA-ban volt elérhető, ráadásul ott sem önmagában, hanem egy 3-as szett részeként. Na, több se kellett nekem, azonnal rácsaptam és berendeltem azt is.

Annyira hírtelen ment minden, hogy rá se kérdeztem, hogy milyen állapotban vannak, megvan-e minden alkatrész, van-e színcsere, stb. de úgy voltam vele ennyit megér a dolog.

Két nap telt el mire kezemben tudtam őket, így megmutatom a nagyközönségnek a legfrissebb szerzeményeimet. A 6669-es Diesel Daredevil karc és kopásmentes, rágásnyom nincs rajta, nagyon pöpec kis verda. Egy színcsere van benne, a három kis szűrőrács szürke helyett fehér, de ettől még nagyon jól néz ki. A készlet különlegessége a hatalmas kipufogó (ha nem lennék lusta utána néznék, hogy szerepelt-e ez az alkatrész más készletben is) és az állítható hatalmas szárny.

Aki elsőként megmondja, hogy miből van a fehér kipufogója nyer egy vasúti vágánytengelyt :-)

A másik gép kicsit viseltesebb állapotban van, de bőven kárpótol ezért a készlet eredete és a minden idők legjobb csillagos bukósisakja.

Figyeld a kék bukót, hát nem zseniális?

Nem vagyok annyira otthon a kamion sportban, de a két járgány alapján is jól látható, hogy más ligában fociznak, azaz itt is lehetnek külön szakosztályok. Az egyik egy túldíszített, csőrös rettenet, szinte magam előtt látom, ahogy a gázra lépve felordít a V-motor és hatalmas fekete füstbe burkolózik minden, míg a másik egy lecsupaszított (elöl pl. matt lámpák vannak csak) spéci versenyjárgány középre helyezett erőgéppel, kiemelt hátsó résszel, csillagos orr és farok résszel nyilván az amerikai igényeknek megfelelve.

Rettentő versenytechnika

Itt egy elem színcserés, (szürke helyett fehér), de nem is látszik, szóval majdnem, hogy mindegy. (persze nem, de ez van)

Technikailag nem méltatnám a szetteket, adatokkal sem fárasztanék senkit, hisz itt most nem is ez a lényeg. A végigjátszást bízzuk a szakblogra, most csak arra gondoltam, megmutatom, milyen érdekes dolgokra lehet némi kutakodással bukkanni a neten.

Kolléga, a 4-es kanyarnál beengedhetett volna, gyorsabb voltam!

Persze játszani én már nem fogok ezekkel – pedig a fekete kamion több irányba állítható szárnya toló lapos járgány átépítésért kiállt – de a gyűjteményem féltve őrzött darabjai lesznek, ebben biztos vagyok. Ha kibírtak már 20 évet máshol, 20-at nálam is ellesznek a többiek közt. Akkor aztán meglátjuk, hogy lesz-e még egyáltalán LEGO, Matchbox vagy kóla minálunk. Ha véletlenül úgy hozza a sors, hogy nem, a gyerekeimnek játszani már biztosan lesz mivel.

Célfotó

Kedves erre járó érdeklődő/olvasó! 

A néhány nap múlva kereken 2 éves kreport blog 120 bejegyzéssel a háta mögött úgy döntött, hogy megméretteti magát a hazai blogok népes mezőnyében és elindul a Goldenblog 2011-en.

• az én iránymutatásom alapján sikerült összedobni egy finom fogást (mondjuk ezt itt, vagy ezt),
• miattam vettél, vagy nem vettél valamit,
• segítettem megoldani ügyes vagy bajos gondodat,
• vagy talán láttál nálam egy jó kis uticélt, ami felkeltette érdeklődésed és ellátogattál ide, vagy mondjuk oda,
• hozzájárult egyik, másik bejegyzésem fotós tudományod fejlődéséhez,
• tetszik a hobbim vagy a gyűjteményem és te is belefogtál

Bár a cím igaz, azt hiszem, bizton állíthatom mi voltunk a világtörténelem legrövidebb Zsiga tulajai. Az történt ugyanis, hogy papám hatalmas autórajongóként kitalálta, hogy a következő autónk egy ilyen szovjet járgány lesz. Lévén akkoriban még nem volt internet (volt ez már vagy 20 éve) túrta az újságokat, kereste az ismerősöket és végül fülest kapott, hogy a szomszéd megyében van egy eladó tűzpiros 1200-es. Nosza, munka után ő, egy kollégája és én elmentünk érte, durván sötét is volt már mire megérkeztünk. Meg lett a gazdi, egy amolyan cingár, bajszos, igazi falusi nagymenőt kell elképzelni, aki nem győzte elmondani, hogy az egész falu sír, mióta tudják a népek, hogy a kocsi eladósorba kerül. Mentük egy kört, miközben ömlött belőle a szó, és arra volt a legbüszkébb, hogy a jobb első ülés kicsit lóg, mert szeret félreszerelmeskedni és azt rendre ott bonyolítja, valamint felhívta a figyelmet arra is, hogy az autóhoz jár kazettás magnó formájában egy extra tartozék, de az valami fészerben van, úgyhogy azért még el kellene menni. Így is tettünk, megkaptuk az "ajándékot", aztán visszamentünk a házhoz, hogy a garázs fényénél még egyszer megszakértsük a járgányt. A derengő lámpa fényénél makulátlannak tűnt a kocsi, csillogott-villogott, a króm alkatrészeken úgy pattogtak a fotonok, mint a popcorn a mikróban, így egymás kezébe csaptak apámék és bementünk a házba szerződni, fizetni.

Pont ilyen volt (forrás)

A következő fogás receptjét nem azért osztom meg a nagyérdeművel, mert isten tudja milyen különleges kajáról, vagy alkalmazott szakács trükkről lenne szó benne, hanem egyszerűen csak azért, hogy megmutassam, hogy pár, otthon bárkinél előforduló hozzávalóból milyen finom fogást lehet összedobni rövid idő alatt.

   Hozzávalók 2 személyre:

Peugeot 1007 tartósteszt

Ha röviden, egy szóval kellene jellemeznem azt, hogy milyen autó is a Peugeot 1007, akkor a válasz egyértelmű lenne: látványos. Valójában ezzel le is lövöm jelen poszt poénját, hisz ennek a kisautónak a legmeghökkentőbb tulajdonsága egy más típusnál teljesen hétköznapi dolog, nevezetesen az ajtaja.

„A típushoz kapcsolódó mendemonda szerint az ajtók ötlete úgy született, hogy valamelyik magas rangú Peugeot főnökember épp egy 807-el parkolt egy parkolóházban, amikor valaki túlságosan ráállt az autójára, így az ajtót nem tudta kinyitni, hogy beszállhasson. Emberünknek több se kellet, fogta az elhúzható oldalajtót, azt kinyitotta, majd azon keresztül hatolt be az utastérbe és fejében már is felgyúlt az isteni szikra: ilyen elhúzható oldalajtóval felszerelt személyautó kell a városi embernek! Az elhatározást tett követte, így 2002-ben először a Sésame nevű tanulmány született meg, majd a kedvező fogadtatás után – gyakorlatilag változatlan formában – megjelent az 1007-es is a piacon."

A fenti teoriát alátámasztó sajtófilm (több más, az oldalajtó létjogosultságát bizonygató spottal egyetemben) ezen az oldalon tekinthető meg: KLIKK

Bizonyára mindenki látott már olyan képeket akár az interneten, akár újságokban, melyen valós földrajzi helyek, helyszínek vagy tárgyak vannak úgy ábrázolva, mintha azok egy makett vagy terepasztal részei lennének.

Nos aki ilyen képet szeretne készíteni, annak alapvetően két választása van.

1., Vásárol egy un. Tilt-Shift (TS, Canon) vagy más néven Persective Correction (PC, Nikon) objektívet, ami lehetővé teszi, hogy a képsík eltolásával kontrollálni lehessen a kép perspektíváját vagy éppen a mélységélesség helyét. Tekintettel arra, hogy ez nem olcsó játék, - pláne, hogy ugye egy ilyen objektív feltételezi egy cserélhető objektíves DSLR kamera meglétét is – ezt most vessük is el, hisz hacsak valaki hivatásszerűen nem készít szakmányban ilyen képeket nem valami kifizetődő a dolog.

2., A másik megoldás az lehet, hogy a normál fényképezővel elkészült képet valamilyen fotómanipuláló szoftverrel átalakítjuk, ami megint nem biztos, hogy mindenkinek megy, bár net szerte azért lehet találni erre vonatkozóan leírásokat, tutoriálokat.

Ha e két lehetőséget elvetettük, de még mindig szeretnénk ilyen képeket csinálni, akkor jön jól egy weboldal, amit a minap találtam és most megmutatnék.

Belépéshez klikk a képre

A lap kezelése meglehetősen egyszerű és egyértelmű, lehetőségünk van saját meghajtóról származó vagy akár a neten lévő képet is átalakítani. A kép feltöltése után egy új oldalra kerülünk, ahol az átalakítás opcióit adhatjuk meg és azonnal megtekinthetjük azok hatásait is. Ezt nem részletezném különösebben, próbálgatni kell, hogy mely csúszka hatása mit eredményez, majd ha megvagyunk, a kész képet le is menthetjük magunknak. Itt a kép méretét előre meg kell adnunk, max. 2000x1500 pixelig ingyenes a dolog, e felett fizetni kell, de azt hiszem amatőr szinten bőven elég az ingyenes megoldáshoz tartozó felbontás is.

Próbaképp csináltam pár példát, ezek jöjjenek most:

Azt hiszem igazán egyszerű és költséghatékony módja ez a kívánt hatás elérésének, minimális energia befektetéssel máris el lehet kápráztatni ismerőseinket fotós tudományunkkal. :-)

Ajánlom, tessék kipróbálni!

A minap azon gondolkodtam, hogy bár a BMW általában kínosan ügyel arra, hogy a tipikus márkajegyeket – mint pl. a négy kör lámpa, a dupla vesés hűtőmaszk, a hokiütő C oszlop – minden új autóján újrafogalmazva bár, de alkalmazza, van egy dolog, amivel réges-rég felhagyott. Ez pedig nem más, mint a cápaorr, ami a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején oly jellemző volt a BMW modellekre.

Ennek nyilván megvan a racionális oka, - gondolok itt olyanra, hogy a gyalogosvédelmi szabályok talán nem teszik manapság lehetővé az ilyen orrkialakítást – de az is lehet, hogy a BMW ideológusainak ma már nem tetszik ez a megoldás. Az igazság az, hogy nekem viszont hiányzik.

A cápaorr talán legszebb képviselője az E24-es gyári kódú 6-os sorozat volt, ami egy igazi, hatalmas luxuskupéként tündökölt, és aminek ma futó utódja sajnos annak még a szellemi örökséget sem viszi tovább.

Azon méláztam, hogy vajon lehetne-e ma valami megoldást kitalálni arra, hogy a cápa is úszhasson és a gyalogosok is túléljenek egy esetleges gázolást. :-) Gyorsan digitáblát ragadtam és megálmodtam ezt:

Úgy gondolom, hogy a lemezek ügyes szabásával megoldható lenne a dolog, egyszerűen a homlokfal és a sárvédők illesztését kell ferdén megrajzolni és optikailag máris kész a vágyott vonalvezetés. Jó lenne, ha lenne megint ilyen, nem?