K report

Napi adó : ingatlan értéknövekedési hozzájárulás

2012. május 20. - klarky

Az adócsökkentés és a söralátét méretű adóbevallás ideáját zászlajára tűző polgári kormány e heti zseniális ötlete a költségvetés egyenesbe hozására (nem, nem kiadáscsökkentés, hülye vagy?) egy új bevételi forrás kiagyalása volt, mely szerint – ha jól értem a dolgot - ha és amennyiben bármely önkormányzat bármely intézkedésének eredményeképp (legyen az módosítása a rendezési -és/vagy szabályozási tervnek, értéknövelő beruházás /pl. útépítés, csatornaépítés/ megvalósítása, stb.) növekednek a környékbeli ingatlanok árai, akkor a szóban forgó növekmény max. 10%-a fenti hozzájárulás címén elvontatóvá válna az érintett ingatlan értékesítése esetén.

Őszintén megmondom, ezt így első olvasatban már-már elfogadhatónak érzem. Ha megnézek két Best of Szijjártót simán támogatom a gondolatot, ha még hozzá olvasok egy Giró Szász sajtóközleményt is szinte meg is szavaznám, de valahogy csak nem hagyott nyugodni a dolog és gondolkodni kezdtem. Játszunk el pár gondolatkísérletet:

Tételezzük fel, hogy valóban előáll egy olyan szituáció, melynek eredményeképp az önkormányzat adott területén megemelkednek az ingatlanok árai. Mi történik a fenti tervezet szerint?

- Ahhoz, hogy a növekmény mértéke megállapítható legyen szükségessé válna egy aktuális ingatlankataszter létrehozása. Van ilyen? Nincs, azaz azt meg kellene csinálni.
Az önkormányzatnak ennek elkészítésére se pénze, se szakértelme nincs, így biztos, hogy a költségvetés egyik sorának terhére (Az én adómból!) fel fog kérni egy ingatlanbecslő céget, hogy ugyan mérje már fel az összes ingatlant, hisz csak a kiindulási adatok alapján lehet különbséget számolni.

- Az ingatlanbecslők már most megüzenték, hogy ez az egész értelmetlen dolog, hisz egy ház, egy föld értékét minden esetben az aktuális kereslet – kínálat viszonya fogja meghatározni (azaz ő mondhat per pillanat bármit, senki nem garantálja, hogy azon az áron el is kel a portéka), de tegyük fel, hogy mégiscsak felmérik és elkészül a nyilvántartás.

- Aggodalmam azonnal onnan ered, hogy jelen piaci helyzetben az ingatlanok értéke mélyen a bányászbéka feneke alatt vannak, ergo, ha most meghatároznak egy forgalmi értéket könnyen lehet, hogy az ingatlan és hitelválság végeztével ezek az árak nem lesznek mérvadóak, mindenféle beruházás nélkül is milliós növekmények fognak keletkezni. Ugye nem gondolja a törvényalkotó, hogy ez után is járulékot fog bárki is fizetni? Úgy is kérdezhetném: ki fogja az előálló adatbázist karban tartani és miből, hogy az ilyen hatások kiküszöbölhetők legyenek?

- A második dilemmám onnan ered, hogy nem érzem jogosnak azt, hogy ezt a járulékot az önkormányzatok, mint az államháztartás egyik fejezete kapja. Miért? Hát azon egyszerű okból, hogy sem az államnak, sem az önkormányzatnak nincs saját bevétele. Mind az állam, mind az önkormányzatok a beszedett adókból, járulékokból és illetékekből működnek, azaz abból a pénzből, amit az adófizető magánszemélyek és cégek bedobnak a nagy közösbe. Ha ez igaz, akkor a beruházások is a mi pénzünkből valósulnak meg, tehát had engedjek meg magamnak annyi demagógiát, hogy a házam előtt épülő buszmegálló és aszfaltút az én pénzemből épül nekem. Akkor én most megint fizessek csak azért, mert a befizetett pénzemet jó célra használták fel? Ügyes!

- A harmadik dolog, ami miatt igazságtalannak érzem a dolgot az az, hogy jól tudja mindenki, hogy a mai Magyarországon 100%-os állami finanszírozással vajmi kevés dolog épül. Itt ha valahol egy kapavágást is megejtenek a mögött majdnem biztos, hogy komoly Európai Uniós és egyéb pályázati pénzek állnak (max. némi önerő van beletolva magyar részről) azaz a növekmény nem csak a magyar államnak, hanem a német, a francia vagy a brit (stb.) adófizetőnek köszönhetően valósul meg. Ha viszont ez így van, miért nem adjuk vissza nekik ezt a 10%-ot?

- Tovább menve: ismerve a hazai állami befektetéseket, azok elhúzódását, a mutyit, a közbeszerzés anomáliáit, a pályázati rendszerek tökéletlenségeit sok esetben nem is az államnak köszönhető a fejlődés, hanem egy magánbefektető kockázatviselési hajlandóságának. Ha egy lerobbant környék felvirágoztatása egy új irodaház, egy új gyár, egy új városrész magántőkéből történő megépítésének köszönhető miért járna bármi is az önkormányzatnak? Csak azért mert a hivatalnok beleírta a határozatba, hogy mehet a dolog a jegyző meg nyomott rá egy pecsétet? Ugyan már… Akkor mondják ki nyíltan, hogy kell a pénz adj, és vegyék el csak úgy. Nem kell az újabb bürokrácia.

- És még valami. Talán furán hangzik, de egy önkormányzat intézkedésével nem csak az értéknövelésben veheti ki a részét, de bizony egy rossz döntése értékcsökkenéssel is járhat. Egy nem megfelelő nyomvonallal megépített út, egy rossz helyre telepített szennyvíztisztító telep, hulladéklerakó, bármilyen ipari létesítmény durván árcsökkentő hatású lehet. Az így elszenvedett veszteséget ki fogja megfizetni? Követelhetek bármilyen kompenzációt fenti rendelkezés inverzeként?

Képviselő Urak! Mielőtt a frakciófegyelem jegyében az igen gombra könyökölnek pasziánszozás közben: kérem gondolkodjanak! Semmi szükség erre az újabb sarcra, ha pénz kell a forradalmukra keressenek máshol. Pl. csökkentsenek a kiadásokon. Ne csak papíron, hanem úgy igazából.

Medvehagymás-, gombás rizottó

Jó két évvel ezelőttig azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy medvehagyma, manapság meg a haladó gasztronómia (legalábbis kishazánkban) még a csoki tortába is beleteszi, mert attól - legalábbis azt gondolják - nagyon trendi és cool lesz a recept.

Nem mondom, hogy minden áron ki akartam próbálni a dolgot, de a minap kaptam egy nagy csokorral ebből a fura, fokhagyma ízű levélből és valamit kezdeni kellett vele. Kis után olvasást követően rizottó lett belőle a következő módon:

Egy fej vöröshagymát felaprítottam, amit egy kanálnyi olaj és kb. egy fél vaj keverékén megdinszteltem. A hagymához egy-két gerezd zúzott fokhagymát is hozzátettem, majd ha ez megvolt hozzáöntöttem kb. 20 dkg rizst. Aki komolyan veszi a dolgot csinálhatja spéci rizottó rizzsel az ételt, de tekintve, hogy pont 4x annyiba kerül mint a hagyományos én maradtam az itthon megtalálható, átlagos rizs mellett.

A hagymához kevert rizst addig kevergetjük, míg enyhén barnulni nem kezd, miközben csinálunk egy zöldséges alaplevet. Én ehhez a Knorr zselés leves alapját használtam, csak be a félliternyi forrásban lévő vízbe, kicsit várni kell és kész is. Ha a rizs megvan, az alaplevet szedőkanállal elkezdjük rámérni úgy, hogy mindig annyi ideig várunk – persze kevergetés mellett – míg a levet az fel nem issza. Így járunk el mindaddig, míg tart az alaplé, majd ha az egészet átkanalaztuk még egy kanálnyi vaj hozzá és késznek is nyilvánítjuk.

Most következik a lényeg, a színek hozzáadása. A medvehagymát felaprózzuk a gombát hasonlóan. (Én üveges konzerv gombából használtam egy üvegnyit, de lehet frissel is készíteni, persze ez esetben azt felhasználás előtt olajon meg kell hervasztani.)

Mikor mindkét összetevőt hozzákevertük a rizshez az egészet lefedjük és 15-20 percig állni hagyjuk ekkor már a tűzhelyről levéve.

Ennyi idő elég is ahhoz, hogy a rizsszemek megpuhuljanak és az ízek is összeérjenek. Én tálaláskor reszeltem az étel tetejére sajtot és meggybefőttel ettem, de ahogy akarjátok ill. jól esik.

Jó étvágyat!

Ha egy üzlet beindul

Az egyik volt középiskolai cimborám szülei Parasznyán laknak, így a tegnapi nap arra jártam, hogy meglátogassam őket. Hogy tartalommal is megtöltsük a délutánt csináltunk egy rövid, de annál szebb bringatúrát a környéken, ami kisebb bakival végződött, ugyanis a megelőző napi autós defektem után, most a bringám hátsó gumija adta meg magát az erdei út erodáló erejének.

 

A bűnös tüske

Az útvonal (ahogy a képen is látható) Parasznya – Varbó – Fónagyság – Mahóca – Dobrica forrás – Andó kút – Varbói tó – Parasznya pincesor volt, melynek végén sikerült egy tüskét fognom a hátsó kerékkel, így szerencsére már csak viszonylag keveset kellett tolni a bringát.

 

Az össztáv mindössze 9-10 km volt, de voltak benne emelkedősebb részek is, sőt olyan is, ahol én városi papírkutyaként csak tolni bírtam a bicajt, bár mentségemre legyen szólva idén 3x pattantam eddig nyeregbe, abból is kettő annyi volt, hogy legurultam a belvárosba és vissza.

Az erőnlétem tehát nem mondhatnám, hogy a csúcson van, viszont a táj látványa mindenért kárpótolt. Őszintén megmondom, én nem is gondoltam volna, hogy a várostól karnyújtásnyi távolságra ilyen gyönyörű, rendezett kis falvak, erdei kirándulóhelyek helyek találhatóak melyek bringával is könnyedén megközelíthetőek, úgyhogy ha valaki erre jár feltétlenül keresse fel a kis tavat, a fónagysági (amúgy vadonatúj) erdei szállást és oktatási központot, a forrásokat és érdemes elnézni a pincesorra is, ahol minden éven pincefesztivál is szokott lenni.

 

Varbó és a tó a domboldalról nézve

A napot egy, a szülők által a pincéknél főzött bográcsossal zártuk, úgyhogy az elégetett kalóriáknak annyi is volt. Sebaj, kalandnak ez sem volt utolsó, a héten pedig fellendítem a gumisok forgalmát. :-) 

Fentiek ellenére én biztos, hogy megyek még arra, menjetek ti is. Bringát vigyetek!

Napom

Figyelembe véve, hogy ma gyönyörű idő volt úgy határoztam, hogy megyek egy kört az öreg autóval. Múlthéten hétfőn volt vizsgázni a járgány és mivel mindenféle kritériumnak megfelelt, nem gondoltam, hogy bármi baj érhet az út során. Hogy mennyire nem így történt a dolog, arról szóljon most a következő történet.

Ebéd után tehát szépen felkerekedtem és úgy döntöttem, hogy a közeli Bükkszentkeresztre fogok felhajtani a csodaszép erdei úton, amolyan ráérősen, krúzolva, ahogy azt már ilyen autóval kell.

El is indultam, és – noha őszintén szólva átsuhant a fejemben a vizsgán javított kézifék esetleges: Mi van, ha mégsem jól csinálták meg? gondolata – zavartalanul hajtottam fel a hegyre. A tervem az volt, hogy az ékszerdoboznyi kis falu büfésoránál leparkolok, megiszok egy hideg gyömbért majd hazagurulok. Eddig a terv tökéletesnek látszott, felértem, megálltam, leparkoltam a vasat majd kiszálltam. Ha valaki birtokol hasonlóan öreg, vagy még öregebb autót és azzal csak vasár-és ünnepnapokon merészkedik elő az nem árt ha fél szemét mindig a technikán tartja, hisz soha nem lehet tudni, mi romlik-, fárad-, törik-, fogy el, így én is így tettem, hiszen mivel nincs napi használatban az autó csak ilyenkor derülhet ki ha valami bibi van. Kiszálltam tehát a kocsiból a hátsó traktus felé fordultam, amikor is megláttam, amitől folyton rettegek: füstölt a kerék! Aztarohadt&#@!!@>#@!, gondoltam ennek a fele sem tréfa, a rohadt kézifék megint beállt. Nem volt nagyon mit tennem, beültem a kocsiba és próbáltam elütni a várakozással töltött időt, míg a rendszer visszahűl. (Őszintén megmondom, nem akartam ott hagyni, féltem, hogy esetleg lángra kap valami, ezért inkább megnéztem a leveleimet a telefonon, miközben próbáltam úgy tenni a büfé vendégei előtt, mintha a füstölgő hátsó kerék az alapfelszereltség része volna.)

Ahogy ott üldögélek és nyomogatom a mobilom egyszer csak egy nagy durranás, majd sziszegés ütötte meg a fülem. Az történt, hogy a hátsó kerékben lévő átforrósodott levegő nyomását nem bírta tovább a szelepszár, a levegő úgy ítélte meg, hogy gerjesztett állapota nyugalomért kiállt ezzel juttatva entrópiáját egy alacsonyabb szintre, azaz egyszerűbben fogalmazva fogta magát és leengedett a hátsó. Na fasza. Ott ültem a forró napon egy parkolóban, körülöttem kíváncsi tekintetek, miközben az autó síkja a normális vízszintestől hangos sziszegéssel búcsúzott.

 

A legnagyobbakkal is előfordul

Azt tudtam, hogy van pótkerekem, ugyanakkor azt is, hogy ezt egy sima kerékcserével nem tudom megoldani, itt ettől komolyabb a bibi. El nem tudtam képzelni, hogy valamirevaló szerszámok nélkül hogyan fogok megbontani egy átforrósodott fékrendszert, így úgy határoztam, szólok a sógoroméknak, ugyan jöjjenek már fel utánam, mégiscsak jobb többedmagammal szívni az autóval, arról már nem is beszélve, hogy rettegtem, mi lesz, ha lefelé épp útközben adja meg magát a technika az egyik beláthatatlan kanyarban.

A várakozás perceit leginkább a pótkerék pumpálásával (miért ne lenne az is lapos) valamint a kézifék rángatásával töltöttem, hátha kiold.

Egy jó negyven percet töltöttem el így, mialatt – és most társadalomkritika következik – egy árva lélek nem kérdezte meg tőlem, hogy mi bajom, segíthet-e, szóljon-e valakinek, stb-stb. Utólag visszagondolva ez nagyon elszomorító dolog, én soha nem tudnék ilyet tenni, ha látok valakit mellettem 2 méterre a parkolóban, akinek baja van. Egész biztos vagyok abban, hogy én felajánlottam volna másnak a segítségem fordított helyzetben, de itt az arra járóktól nyugodtan fel is bukhattam volna, szerintem hamarabb viszik el az autóból az értékeket, minthogy megkérdeznék, hogy hé haver, emelő kell? Csavarkulcs? Pótkerék, vagy mégis miért nem cseréled a kereket? Itt tartunk, ez van…

Vissza a tárgyhoz: mire a sógoromék megjöttek meghűlt annyira a felni, hogy le lehetet szedni a dísztárcsát, majd a kereket. Megnéztük a féket és csodák csodájára engedett, azaz szabadon forgott a kerékagy. Valószínűsítem, hogy a kézifékkar rángatásának hatására engedtek a pofák, így elhárult az akadály, hogy a pótkerékkel hazaguruljak gond nélkül. Lefelé próbáltam óvatosan jönni, inkább csak a motorféket használtam, hacsak lehetett nem nyúltam a pedálhoz, de a városba érve már bátrabban vezettem, hisz nem volt probléma, Lillafüreden meg is álltunk megnézni.

Nyugodtnak tehát nem vagyok nyugodt (érdekes, hogy mikor a baj közepén voltam egyáltalán nem izgultam, hogy most mi lesz), ráadásul most feküdhetek megint alá, hogy megnézzem, mégis a szervizben mit csináltak, ami miatt a bal oldal leragadt. Nem gond, megoldom…

Végezetül mit is mondhatnék? Senki nem mondta, hogy könnyű az élet, csak azt, hogy érdemes élni!

ui.: Ha lerobbant autóst láttok bárhol, légyszi álljatok meg még akkor is, ha igazából látszik, hogy nem sok mindent tudtok segíteni. Legalább az egymásba, az emberekbe vetett hit ne szenvedjen csorbát. Ha még egyáltalán van olyan a 21.-ik században…

Egy kis futurológia

A középiskolai fizikatanárom – Béla bácsi – egy igen idős, sokat tapasztalt ember volt. Sajnos, ő már abban a korban járt, amikor nem lett volna szabad őt diákok elé állítani, tekintettel arra, hogy az oktatás, nevelés már nem igen ment neki, cserébe viszont igen érdekes történetekkel szórakoztatta hallgatóságát. A katedrát ilyen formán jócskán túlhordva egyik alkalommal azt mesélte el, hogy amikor ő gimnáziumi tanulmányai után egyetemre jelentkezett azon célból, hogy fizikát tanuljon, majd taníthasson többen csak legyintettek, hogy: Ugyan Béla! Hát a tudományban már mindent felfedeztek, mit akarsz te még feltalálni?

Ismerve a diszciplínák fejlődésének öles lépteit, valamint elnézve az alábbi két videót azt hiszem jól döntött anno az öreg. Van még a tudósok/mérnökök tarsolyában egy s más, nem fogunk unatkozni a jövőben sem. A legdurvább talán ugyanakkor az, hogy ezek nagy része már szinte biztos, hogy kész, a megvalósított ötletek csak arra várnak, hogy mi egyszerű emberek felkészüljünk a befogadásukra.

Addig is míg ez bekövetkezik egy kis időutazás a jövőbe:

1.  rész: 

2. rész:

 

Azt hiszem izgi lesz. De vajon kell-e ez nekünk?

A király új ruhája

Ha két autókhoz értő, vagy azokat kedvelő férfiember a témához kapcsolódóan leül beszélgetni, majdnem biztos, hogy záros időn belül eljutnak odáig, hogyasszongya’: autót kizárólag a németek tudnak gyártani minden más egy hulladék, pláne ha a minden más Franciaországból vagy Olaszországból érkezik. Pont.

Ha ugyanez a kérdés egy fórumon vagy kommentfolyamon belül merül fel, ott szinte képesek egymás torkának is esni a diskurzusban részt vevők és csak azért nem ölik meg egymást, mert szerencsére ez – még – virtuálisan nem megoldható.

Kérem tisztelettel ezúton bejelentem, hogy minden vita okafogyottá vált ez ügyben, annak alapja ugyanis megsemmisült. 2012-re a Mercedes Benz is elvesztette a kapcsolatot a realitással és addig tologatták az excel táblában a pénzügyesek a cellákat, míg kijött, hogy frászkarikát fejlesztenek ők új kisáruszállítót, rácsörögnek a gallokra, hogy átcímkéznék a Renault Kangoo-t, oszt’ jónapot, mindenki jól jár. Az elhatározást tett követte és megszületett az alábbi csoda, mely a keresztségben a Mercedes Benz Citan nevet kapta.

 

Hát őszintén szólva a hír hallatán félre nyeltem a reggeli kakaós csigámat, ilyen hülyeséget még életemben nem láttam. Értem én, hogy manapság költséget csökkentünk, meg uniformizálunk, meg együtt működünk, meg még racionalizálunk is, de azért szerintem ez már túlmegy a józanság határán. (Mellesleg nem lenne nekem ezzel különösebb bajom, ha a nagy megtakarítás gyümölcsét mi fogyasztók élveznénk, de valahogy nem érzem úgy, hogy ez történne.)

A tervezők amúgy oly annyira vették félvállról a feladatot, hogy a beetetésnek szánt vázlatrajzokon még legalább tetten érhető igyekezetet, - mely szerint legalább a beltér tükrözzön már valami egyediséget - is hagyták a fenébe. Odatették a csillagot a volán közepére, aztán jól lesz felkiáltással elmentek meginni egy korsó sört.

 

Hát nem tudom. Mikor szóba hoztam egy cimborámnak a dolgot csak ennyit írt válaszlevelében:

„Gondolom óriási volt már a nyomás a Merciseken ebből a pici szegmensből. A dubai zöldségeseknek már nagyon kellett egy tájba illő furgon.

Az üzleti filozófiájukat pedig úgy tűnik rugalmasan alakítják – csak a pillanatnyi haszon számít, a minőség ígérete kezd háttérbe szorulni.

 

Pozitívan nézve a dolgot, a Renault minősége közelít a Merciéhez …” 

Minden szava arany. Egyet értek vele. Ez szégyen!

Tovább gondolva a dolgot, ha még egyszer tajtékzó szájjal előjön nekem azzal valaki, hogy:

„sohaabüdöséletbennemvennékacsigazabálóktólautómert (nagylevegő) azokmindszarokéscsakHitlerunokáitudnakautótgyártanimert (nagylevegő) abbanvananyagmeginnováció”

akkor azt hiszem, hogy egy előre kinyomtatott Citan képpel fogom betömni a száját.

Apropó: azt tudtátok, hogy a világon már csak két autógyár van, aki senkivel nem közösködik és teljesen egyedül próbálja felvenni a harcot a konkurenciával? Na, melyik az a kettő? A helyes megfejtők között egy éves kreport előfizetést sorsolok ki! :-)

Az én – majdnem – Titanicom

Most, hogy éppen száz éve annak, hogy a Titanic első útján katasztrófát szenvedett eszembe jutott egy nem oly régi kaland, ami velem és a húgommal esett meg egy adriai nyaralás alkalmával.

Az eset még 2006 augusztusában történt meg velünk, amikor is a horvátországi Porec-ben vakációztunk. Indulás előtt, még itthon eldöntöttük, hogy ha lehetőség lesz rá a tengerparti üdülővároskából áthajózunk Velencébe, hiszen azt tudtuk, hogy közvetlen vízi kapcsolat van a két település között. Megérkezésünket követően azonnal lefoglaltuk a jegyeket a – ha jól emlékszem – Dora nevű hajóra, mely menetrend szerint közlekedett a két part között. Ekkor még nem sejtettük azt, hogy az utunk során olyan kalandjaink lesznek, amiket soha, de soha nem fogunk elfelejteni és megélni sem volt vicces, sokkal inkább rémisztő. Számos olyan dolog történt az ominózus napon, ami mind azt kellett volna, hogy sugallja, hogy ne szálljunk fel a hajóra, mi azt mégis megtettük. De menjünk szépen sorban.

A történet ott kezdődik, hogy amikor megvásároltuk az útra szóló jegyünket valószínűleg nyelvi nehézségek, vagy figyelmetlenség miatt rosszul jegyeztük meg az indulási helyet. A történeti hűség kedvéért elmondom, hogy Porec és Porec üdülőfalu között jókora távolság van, azaz az óvárosi részbe (ahol egyébként a kikötő is van a nagy hajók számára) külön busszal vagy kisvonattal kell átmenni. Reggel, szépen időben felkeltünk, felöltöztünk, lementünk a szálloda halljába, ahol átvettük az aznapi hidegélelmünket, majd kimentünk az épület elé és vártuk a buszt, ami majd minket a kikötőbe fog szállítani. Vártunk, várakoztunk, de az égvilágon semmi nem történt. Ekkor kb. reggel 7 óra körül járt az idő, természetes módon egy lélek nem volt se az utcán se a parton, így némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy megkérdezzük a portást, hogy nem tud-e valamit a Velencébe tartó csoportról. Az egyébként nagyon készséges szolgálattevő értetlenül hallgatott minket végig, hogy mire is várunk mi, hisz állítása szerint onnan csoport még soha nem indult, de lelkiismeretességének köszönhetően nem hagyta nyugodni a dolog és telefont ragadott. Miután megmondtuk neki, hogy hova és melyik hajóval szeretnénk utazni emberünk felhívta a kikötőt és megkérdezte nekünk, hogy pontosan mikor indul a hajó. Egzakt óra, percre nem emlékszem, de az biztos, hogy nem sok időnk volt már vissza, így arra kértük (látva, hogy a bebuszozás esélytelen) hívjon nekünk egy taxit. Ahogy ilyen esetben általában lenni szokott egy árva autó nem sok, annyi sem akart értünk kijönni Zelena Lagunába, így kezdtünk kétségbe esni, hogy ez a hajó bizony szó szerint elmegy. A portás srác látva szomorúságunkat egyszer csak felpattant, hátra szaladt a kabátjáért az irodába, majd kisvártatva visszajött és azt mondta: Mehetünk!

Értetlenül néztük őt a húgommal és bátortalanul kérdeztük, hogy jó-jó, de hova, amikor – mintha mi sem lett volna természetesebb – közölte velünk, hogy kivisz minket az autójával a kikötőbe, siessünk. Máig emlékszem, egy nem túl fiatal, mélybordó színű Renault Lagunával repesztettünk a kikötő felé, ahova épp időben, még indulás előtt sikerült is kiérnünk.

A hajó, ami hazahozott minket...

Örömünk határtalan volt, persze akkor még nem is sejtettük, hogy ezen véleményünket a nap során alapjaiban fogjuk átértékelni. 

Tovább

Borsodi Zéró vs. Soproni Zéró – Létezik ekkora véletlen?

Régóta vallom, hogy manapság igazán újszerű ötlettel egyetlen iparág szereplője sem tud előállni termékfejlesztés vonatkozásában. Meg nem tudnám mondani mi volt utoljára az a dolog, aminek láttán a homlokomra csapva felkiáltottam, hogy igen, ez az, ez kell nekem, nem is tudom, hogy tudtam élni nélküle..!

Ha kicsit jobban belenézünk egy mai modern vállalat működésébe láthatjuk, hogy nagyjából arról van szó, hogy azok un. igényeket generálnak, amiket aztán megpróbálnak önnön maguk kielégíteni. Erről szól ma minden, ezen dolgoznak a marketing osztályok, a piac- és versenytárs elemzők és valljuk be, ha jól csinálják a fogyasztói társadalom báránykái hosszú tömött sorokban járulnak a kasszákhoz azon célból, hogy egyre szűkülő anyagi javaikat elkölthessék. Minden piaci szereplő őrült mód keresi a piaci réseket, hova lehetne befurakodni, hol lehetne választ adni soha fel nem tett kérdésekre.

A napokban a tv-t nézve akadt meg a szemem a Soproni sörgyár egy új spotján, melyben a Kemény legények kedélyesen sörözgetnek edzés alatt, mire Kemény Úr leteremti őket, hogy edzés alatt ezt talán mégsem kellene, majd realizálva, hogy itt bizony csak egy ZÉRÓ alkoholtartalmú frissítőt kortyolgat a csapat ő is beszáll és nevetgélve, egymás vállát veregetve iszogatnak tovább.

A tavalyi év kétségtelen nagy slágere volt a csökkentett alkoholtartalmú „sörök” bemutatkozása, melyek különböző gyümölcsös ízzel párosítva próbáltak minél több embert meggyőzni arról, hogy „sörözni” jó. Nincs is ezzel semmi baj, a Radler (ha vki megmondja honnan a név az beírhat magának egy nagy piros pontot) régóta létező fogalom, mostanra tömegével hozzánk is elért, hisz a brandelt márkáktól kezdve a saját márkás zugfőzdékig mindenki kínál ilyet is.

Ízlelgessük tehát a terméket: alkoholmentes gyümölcsös sör…

Kicsit később a helyi üzlet gondolái közt bevásárló kocsit tolva megláttam egy konkurens gyártó terméket és őszintén szólva megtorpantam. Ilyen gyorsan nekik is pont ez jutott az eszükbe? Leemeltem a dobozt a polcról és lefagytam. Csökkentett alkohol tartalmú, gyümölcs ízű „sör” ZÉRÓ cukortartalommal… Aztaq, tört elő belőlem a konzumer, hát ez meg mi a fene? Értetlenkedve forgattam a dobozt, mely a következőképp néz ki:

Lássuk csak. Két ezüst színű alapdoboz, rajtuk márkanév, gyümölcskép és ZÉRÓ felirat. Igen ám, de az egyik nulla cukortartalomra, a másik – gondolom közel – nulla alkoholtartalomra utal. Hát hogy is mondjam csak… A két cég kreatívjai nem vitték túlzásba az agyalást. Most vagy az van, hogy ekkora véletlenek igenis léteznek, vagy az, hogy a kollégák ötlet híján Schmitteltek egy dobozképet.

Minden esetre, ha én lennék a döntéshozó a két cég közül bármelyiknél azt hiszem, felemelném a nagy piros telefont, mert ez így nem faja. Oda a termék identitása, ebbe így kár volt pénzt ölni, és különösen majd akkor lesz kellemetlen a dolog, ha jön valaki, aki vezetéshez megivott 2-3 alkoholos ZÉRÓ-t (de no cukor / amúgy minek a sörbe cukor?) és ugrott a jogsi a ZÉRÓ tolerancia jegyében, vagy ne adj isten egy cukorbeteg, aki megitta a cukros ZÉRÓ-t és beájult, mert hát ő azt hitte, hogy lehet. Valahogy nagyon nem jól van ez így, ebben a megvalósításban jócskán benne maradt a feladat.

Szerintem. És szerinted?

LEGO 6388

Talán nem árulok el titkot azzal ha megemlítem, mikor én voltam kisgyerek még az internet széles körű elterjedése az álom kategóriába se tartozott, hisz halandó azt sem tudta, hogy mi az, hogy számítógépek közti kommunikáció, illetve hogy egyáltalán létezhet ilyen. A 70-es évek végén, 80-as évek elején nemhogy világháló, de emlékeim szerint valamirevaló újság sem volt kapható nálunk, amiből a rothadó nyugat szocialista embertípust megrészegítő termékei megismerhetők lettek volna, a kisdobos és úttörő ifjúság max. a Pajtás újság és az Ország-Világ magazin között választhattak, mint információ forrás, ha pedig igazán szépet akartak látni, hát az orrukat a dollárboltok kirakatüvegéhez nyomhatták.

Emlékeim szerint sem előbbi, sem utóbbi lapok nem hozták főoldalon a legújabb játékfejlesztéseket, de arra határozottan emlékszem, hogy a szerencsésebbek juthattak némi katalógushoz, ill. külföldi rokonok által hazaküldött magazinban láthattak ezt, s azt. Tekintve, hogy nekünk nem voltak ilyen kapcsolataink nekem LEGO katalógusom nem volt, – volt egy Matchbox katalógusom, de azt az iskolában (és ezt kérem jegyzőkönyvbe venni) ellopta tőlem a Túróczi Robi az osztálypénzzel együtt, amit a kis piros bukszámban tartottam amin fehér pöttyök voltak – így nekem személy szerint fogalmam sem volt arról, hogy hol tart a világ, még akkor sem, ha szüleim azért vettek nekem több kisebb LEGO készletet is a helyi Gömbös játékboltban.

Az eltelt időben viszont nagyot fordult a világ, ma már nagyon okos adatbázisokban lehet kutakodni, így mikor ezeket tanulmányozva megláttam a 6388-as típusszámú készletet rögtön tudtam, hogy az nekem kell. Hogy mi okozta a hirtelen fellángolásomat? Jelen írásban most kísérletet teszek ennek bemutatására, hisz néhány napja magam is büszke tulajdonosa vagyok a jelzett készletnek.

Az első és legfontosabb dolog ami a megszerzése mellett szólt az az, hogy ez az egyik, ha nem a legkomplexebb készlett a korabeli city/town vonalból. Minden, de minden benne van, amire egy játékos csak vágyhat, ha ez anno megvolt valakinek, hát garantáltan nem unatkozott egy percet sem, ugyanis a derék dán mérnökök 353 db alkatrészből a következő jóságokat hozták ki:

1., miniautó

Meglátásom szerint ez az autó a háziak tulajdonában lehet, hisz ők azok, akiknek sok dolog cipelésével nem kellett bajlódniuk, mivel a házban már minden lent van, így nekik csak le kellett gurulniuk az ingatlanhoz. A kis járgány a LEGO történelem legcukibb autója, nyitható ajtó és tető, valamint nagyon vagány meredek hátsó szélvédő képezi az alkatrészlista érdekesebb részét.

Tovább

Testet ölt egy gondolat

... avagy egy 3D-s autómodell születése

Van úgy, hogy előveszek egy darab papírt, egy ceruzát, leülök az asztalomhoz és csak bambulok. Aztán elindul a kéz, a ceruza vonalakat karcol az üres lapra, a vonalakból élek lesznek, az élek felületeket feszítenek, amit grafitpor árnyékol.

 

Aztán a lapot félre teszem és elfelejtem…

Máskor, másnap újból előveszem a vázlatom és hozzáteszek vagy elveszek valamit, átalakítom. Másodjára sosem tetszik igazán a művem, valamit mindig módosítanom kell rajta, de az sem lehetetlen, ha maga az ötlet jó akár a nulláról elkezdem elölről az egészet immár valamifajta koncepció mentén haladva. Ha jó a terv a végletekig hajlamos vagyok csiszolni, szinte soha nem mondom azt, hogy kész.

Egy ideje az arra alkalmas kezdeményeket beszkennelem és digitalizáló táblával tovább alakítom. Nem rossz eszköz, hatékony segítője a rajzolónak, de egy sima digitábla nem az igazi. Gyönyörűen lehet vele árnyékolni, nyom nélkül módosítani, színezni és torzítani, de ahhoz, hogy igazán mestere legyen az ember a dolognak rettentő sokat kell gyakorolni. Az igazi profik a stúdiókban nem is szimplán a táblát használják. Táblát, de az a tábla valami egészen másról szól.

A legutóbbi időkig idáig terjedt a tudományom, de mindig arra vágytam, hogy az elképzelésemet a virtuális valóságba is átültethessem. És most megtörtént a dolog. Addig túrtam a netet, addig olvastam és néztem tutoriálokat, hogy belefogtam. A tanulás véget nem érő és nehéz folyamatára időt szánva lassan formálódott a dolog, míg egyszer csak ott állt előttem a drótváz, az „agyagmodell” amit kedvemre forgathattam a térben. Majd 2 hétig minden nap hozzátettem valamit a testhez, mígnem az nagyon lassan haladva kezdett autó formát ölteni. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni, hogy ezt én csinálom, csak rajtam múlik, hogy hogy fog kinézni. Kezemben volt a „gyurmakés”, amivel hol elvettem pár vertex-et, edge-t, poligont és face-t, hol meg hozzáraktam.

 

Mire kb. 70 fázison keresztül vergődve eljutottam oda, hogy azt mondtam mehet a render látszólag megoldhatatlan problémával szembesültem. Kiderült, hogy az általam használt 3D-s modellezőszoftver tényleg csak modellezésre való, az bizony egy pre-rendernél többre nem képes. Kerestem, kutattam az alkalmazásokat, de rá kellett jönnöm, hogy egy valódi képalkotó alkalmazás a., irgalmatlanul drága, b., hiába is lenne nekem olyanom az én gépem erőforrása dedikált videokártya hiányában kevésnek bizonyulna a feladat elvégzésére.

Tekintve, hogy nem vagyok az a feladós típus addig törtem az agyam, míg rájöttem mit kell tennem, cselhez folyamodtam. Az eredmény? Talán nem is lett olyan rossz:

 

(Az általam kreált modell a Citroën legendás kisárusszállítójának a HY –nak állít emléket. A keresztségben az én verzióm a Cëkkër nevet kapta, mely egyrészt utal annak áruszállító mivoltára, másrészt a fémszínű, egész a hátsó ajtó közepéig tartó tetőív – melynek a hátsó traktuson kifejezett aerodinamikai funkciója van - egyfajta fület formál, ami összekacsint azzal, hogy a háziasszonyok leghűségesebb bolti kísérőinek is van füle. Ezen túlmenően szerintem igazán franciás a hangzása is, ami így a pöttyös „e” betűvel írva még vicces is.)

És, hogy hogyan tovább? Ezzel a fázissal azt hiszem végére értem egy folyamatnak, mondhatom, hogy gyerekkori álmom váltottam valóra. Nincs más hátra, mint sokat-sokat gyakorolni, csiszolni a tudást és soha nem megelégedni. Akkor esetleg célba érhet az ember, és majd ha megnövök, talán tényleg autótervező leszek! :-)

Figyelem: A posztban szereplő összes rajz és kép a szerző saját alkotása, azok részben vagy egészben történő felhasználása, lemásolása kifejezett hozzájárulás hiányában szigorúan tilos!

Note: All drawings and all of the pictures in this post are the own creation of the author, so using or copying them without the expressly contribution of the author is strictly prohibited!

Volkswagen T1 –nek látszó tárgy

Az autóépítés, tuningolás, módosítás gyakorlatilag az összes motorizált országban tetten érhető népszerű hobbinak számít. A komoly szakemberektől kezdve a lelkes amatőrökig sokan áldoznak pénzt, időt erre a kedvtelésre és hoznak létre olykor meglepően jó, máskor már-már érthetetlenül ronda alkotásokat. Mindkét eshetőségre vonatkozóan millió képet lehet fellelni internet szerte, mely kört most eggyel bővíteném.

Az alábbi fotót egy ismerősöm küldte Angliából (na ott pld. elképesztő alkotások születnek) azzal a címmel, hogy nézd milyen cuki VW-t lőttem neked. A képet elnézve a cukiság faktor valóban megvan, de azt első pillantásra rögzítettem, hogy ez bizony nem VW. Kétségtelen, hogy van hasonlóság, a laikus szemet talán könnyen meg is téveszti, de ez nem az. A fotó tanulsága szerint a megvalósítás nem tűnik rossznak, a kivitelezés is igényesnek  látszik, de vajon mi lehetett a donor autó?

 

Kicsit nézegettem a felvételt, dolgoztattam a fogaskerekeimet, majd kisvártatva egyezést mutatott agyam képfelismerő alkalmazása: ez bizony nem más, mint egy Subaru Libero, mely a világ egyik legaranyosabb kismikrobusza volt vala.

Hihetetlen, hogy ebbe valaki belelátta a T1-et és meg is csinálta, de egynek nem rossz. Eredeti ötlet, az biztos!

És ez nem vicc…

A legutóbbi munkahelyem egy kutatóintézet volt, s mint ilyen helyen elég sokféle gondolkodású, mondhatni különös tudósember is megfordult. Az egyik idősebb kollégám egyszer azzal állt elő, hogy projektet kellene generálni azon célból, hogy csináljunk olyan szobakerékpárokat, melyek alkalmasak arra, hogy áramot állítsunk elő használatuk által. Szerinte ez egy remek ötlet, nappal úgysem nagyon kell áram, este pedig, amikor hazatér a ház apraja-nagyja azok felváltva tekerhetik a biciklit, lesz áram, sőt (!), járulékos hozadékként még azt is felemlegette, hogy a testmozgás miatt egészségesebbek lesznek a lakók plusz a túlsúlyra sem lesz többet gondjuk.

Akkor persze ezen mi jót nevettünk, legyintettünk egyet, majd ráhagytuk az öregre logikusnak tűnő, de nem túl életszerű ötletét. Álmomban nem gondoltam volna azt, hogy 2012-ben, Magyarországon, az Európai Unióban ez a lázálom a valóságban is testet fog ölteni. Mátraverebélyen ugyanis akkora a szegénység, hogy az atv-ben bemutatott riportfilm tanulsága szerint az emberek jobb híján így oldják meg az energiaigényüket, hisz sokuknál évek óta nincs áram mivel a számlákat fizetni nem tudják.

Lássuk a riportot:

  

Mikor megláttam ezt a kis filmet azonnal eszembe jutott idősebb, tanult kollégám ideája, de ami rosszabb az az, hogy volt neki még egy zseniális ötlete és az is felsejlett bennem.

Egy másik alkalommal ugyanis azt találta ki nagytiszteletű munkatársam, hogy felállítva a kecske energiamérlegét szerinte bizonyítható az, hogy eme háziállat a táplálkozása során bevitt tápanyag feldolgozása során olyan hatékonysággal dolgozik, hogy a bevitt takarmány energiamennyiségétől sokkal többet ad le testhő formájában, plusz ne felejtsük el azt sem, hogy eközben még tejet is termel. Mi ebből a tanulság? Nem lenne hülyeség a lakószobákba kecskéket állítani és azzal fűteni, hisz az mennyire hasznos és olcsó már.

Na, amikor anno ezt a felvetését meghallottam szó szerint lefejeltem a klaviatúrát, szénné röhögtem magam, hogy ez a 2000-es évek elején bárkiben komolyan felmerül. Pedig benne de.

Megnézve a fenti videot kezdek aggódni. Mi lesz, ha próféta volt az öreg???

Krasznahorka büszke vára

Tegnap délután megdöbbenve hallottam a hírt, hogy a krasznahorkai vár eddig ismeretlen okból jórészt a tűz martalékává vált. Van, aki szabálytalan tarlóégetést emleget, van, aki elektromos tűzre gyanakszik, de a lényegen sajnos mit sem változtat a dolog, ez a történelmi emlékhely egyelőre alaposan le lett amortizálódva.


 (foto: parameter.sk)

Miután tudomásomra jutott a dolog a következő tweetet tűztem az internet falára:

 

 Ma reggel pedig mire kelek?

„A közlemény szerint Berényi József, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke tájékoztatta a magyar kormányt a Krasznahorka várát sújtó katasztrófáról, akit Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes arról biztosított, hogy Magyarország kész segítséget nyújtani, hozzájárulni a felbecsülhetetlen kulturális érték megmentéséhez.”

(forrás: parameter.sk)

Úgy van! Mi sem természetesebb… Így lenne lottó ötösöm!

Had legyek demagóg egy picit: adjuk a magyar adófizetők pénzét egy olyan államnak, akik hivatalosan is utálnak bennünket (a Sólyom László félé incidenstől kezdve sorolhatnám a dolgot odáig, hogy a magyar állampolgárságot felvett szlovákoktól a saját állampolgárságukat elveszik) akkor, amikor a magyar közgyűjtemények fenntartására sincs pénz, nem hogy a bővítésére és a gazdaságunk állapota olyan amilyen. Nem is mondom tovább, azt hiszem abban egyet érthetünk, hogy az eddig meg nem nevezett összegnek idehaza is lenne bőven helye, talán egy, a jelenleg érvényes államhatáron belül lévő vár/kastély/múzeum felújításán is szívesen látnák. 

Nem feledve a múltba vesző történelmi szálakat kíváncsi lennék, ha mondjuk a fővárosban - Isten ne adja - leégne a Nyugati pályaudvar (épült nagyrészt a francia Gustave Eiffel tervei alapján) a gallok is kezük-lábuk törve rohannának-e részt vállalni az újjáépítésben, - például a francia lelkület egyik manifesztálódásáért tett küzdelem jegyében - különösen úgy, hogy ott épp egy Sárközy nevezetű magyar származású elnök regnál. Remélem, hogy soha nem kell megtudnunk a választ…

Száz szónak is egy a vége, a kirakatpolitika megint remekül működik. Megint megmutatjuk a világnak hol laknak a tökös gyerekek, csak aztán majd a jelzett összeget ne felejtsük el átszámolni lélegeztető gépre.

Ja, és ha ezek után a majdani kész várban lesz merszük a magyar turistától belépőjegyet szedni magam fogok Facebook csoportot alakítani annak érdekében, hogy szabadon, free of charge bemasírozhassunk egy kis „háztűznézőbe”.

Óvári csirkemell-szelet

Egy nagyobb megmosott, papírtörlővel leitatott csirkemellet éles késsel vágj 3 kb. egyforma szeletre lapjával párhuzamosan. Az így kapott husit folpackon keresztül kicsit klopfold meg, épp csak annyira, hogy a rostok fellazuljanak. Sózd, borsozd, pirospaprikázd, majd rakd félre pihenni.

Egy közepes vöröshagymát kockázz fel, serpenyőben némi olajon és/vagy olvasztott szalonna zsírján fonnyaszd meg. Ha ez megvan egy kis doboz lecsepegtetett szeletelt gombát önts hozzá, sózd, borsozd és egy kupica víz hozzáadásával fedő alatt kb. 20 perc alatt párold puhára.

A hússzeleteket terítsd kiolajozott hőálló edény aljára, az elkészült gombát halmozd rá, majd fedd le egy szelet sonkával és egy szelet sajttal. Önts alá egy kis vizet, fedd le, majd tartsd előmelegített sütőben hozzávetőleg 190 fokon 15-20 percig. Ha a hús megpuhult vedd le a fedőt és olvaszd/pirítsd rá a sajtot. Köretnek adhatsz hozzá rizst, burgonyapürét vagy hasáb krumplit, kísérőnek mehet hozzá meggybefőtt vagy savanyított káposzta, ahogy ízlésed megkívánja.

Ha eddig eljutottál és elég ügyes voltál, valami ilyesmit kell, hogy az asztalodon láss:

Jó étvágyat hozzá!

Munkahelyi románc

Ballagok a belváros felé, utam családi házas övezet szűk járdáin kanyarog. A burkolat csupa hó, hol letaposott, hol egész friss állapotban várja, hogy valaki szabad járást ejtsen rajtuk.

Az egyik utca végén két sárga mellényes közmunkás „serénykedik”, egy jócskán középkorú nő erősen lenőtt hajjal és egy meglett, bajszos cigányember. A munkamegosztás jegyében - felvételikor nyilván követelmény volt az alkalmasság csapatban való munkavégzésre – a nő lapátolt, a férfi álldogált miközben nagyokat szívott cigarettájából.

Melléjük érve emberünk épp sűrű füstöt eregetett barázdált arca elé, és így szólt kolléganőjéhez miközben amúgy gusztálva végignézett rajta:

 

"Aztán a hajad le ne vágasd, mert szétrúgom a segged!"

 

Bár meglehetősen szűk volt a járda és azon is inkább egy jó fél sávnyi rész volt járhatóvá téve én le sem lassítottam, léptem ritmusából igyekezvén nem kizökkenni magamban hökkentem meg ezen csodálatos, násztáncra hívó szóvirágon.

A nő nem szólt semmit.

Tovább sétálva azon morfondíroztam, hogy most vajon hogyan tovább? Műszak után e nemes lelkű úriember meghívja-e szíve választottját egy Tiplire a közeli garázsboltba, vagy van még valami alternatív udvarlási formula a tarsolyában, ami esetlegesen még bevetésre vár.

Hazafelé tartva ugyanezen helyen már csak a nő álldogált magányosan, segítő jobbja sehol. Mindössze annyi változott, hogy már ő sem dolgozott. Egy talicskára vigyázott…

A tandíj margójára

Ha őszinte akarok lenni a jelenleg regnáló kormány intézkedéseivel – hogy is fogalmazzak finoman – nem igazán tudok maradéktalanul azonosulni, hogy úgy mondjam értetlenül állok előttük. Értem én, hogy csapataink harcban állnak, csak kár, hogy eddig mindössze azt érzem, hogy mi kisemberek vagyunk a frontvonalba tolva afféle golyókapkodónak és hát, ahogy az lenni szokott ilyen esetekben fogyunk is tisztességgel, értsd: egyre inkább csúszunk lefelé az életszínvonalnak nevezett virtuális csúszdán.

Az elmúlt – most már lassan közel két év –intézkedései közül talán egy olyan van, amivel egyet tudok érteni, de annak is inkább a céljával, mint a megvalósítás módjával, nevezetesen a felsőoktatás átszervezésével. Az oktatás helyzetét kívülről/belülről ismerőként az a szándék, hogy húzzunk valahol egy határt a mértéktelen pénzköltésnek igencsak szimpatikus számomra, hisz az elmúlt évtized – különösen a bolognai rendszer bevezetése utáni időszak – olyan mértékben erodálták a képzések színvonalát, hogy az már kezd ijesztő mértéket ölteni. Motiválatlan oktatók, túlélésre játszó hallgatók (bocsánat, halogatók), a munkapiaci igényeknek nem megfelelő képzések mind-mind oda vezettek, hogy – és itt kérek elnézést azoktól, akik komolyan veszik a tanulmányaikat – mindenféle szakmai tudás, tapasztalat, szorgalom nélkül végzett „szakemberek” ömlenek az amúgy is szűkös álláspiacra, miközben maholnap az egyetemi oktatók a krétát is saját zsebből fizetik.

Lépni kellett tehát, szerintem ez nem is kérdés, persze azon lehet vitatkozni, hogy mennyire diákbarát intézkedés az, hogy a jelentkezési határidő előtt 1-2 héttel jelentették be, hogy pl. közgazdásznak, jogásznak nemhogy a legközelebbi felsőoktatási intézményben, de szinte sehol nem fog tanulni senki. Talán célravezetőbb lett volna egy fokozatos átalakítása a rendszernek, évekre szépen lebontva a keretszámok megnyirbálását, de már ez így van, ezzel megint nem tudunk mit csinálni, mint elfogadni a döntést.

Mit lehet tenni a képzés minőségének javítása érdekében? Nem vagyok oktatáspolitikus, de azt hiszem, hogy a lehetőségek nagyjából a következőkben merülnek ki:

Ha azt akarjuk, hogy az egyetemekről/főiskolákról valódi értelmiség és szakemberek kerüljenek ki, akkor:

- Nagyon durva felvételi rendszert kell bevezetni annak érdekében, hogy csak a tényleg tudásban/képességben arra alkalmasak kerüljenek a padsorokba és azokat megfelelő színvonalon képezzük ki ingyen,

            vagy

- Adjuk meg mindenkinek a lehetőséget emelt szinten tanulni (azaz jusson be mindenki, aki akar), ugyanakkor legyen a falak közt olyan szigor, hogy a tanulni nem tudó, nem akaró emberek fél év után peregjenek ki nyugodtan, hisz aki nem bírja a terhelést, arra felesleges öt, hat, nyolc (!) évnyi állami pénzt elherdálni.

Az sajnos nem fenntartható állapot, hogy mindenkit vegyenek fel az egyetemek és ha már bent van szegény gyerek rugdossuk is el a diplomáig, nehogy már az egyetem normatív támogatása sérüljön. Az, hogy van olyan ember, aki 3-4 évig tol egy vizsgát, mert egyszerűen képtelen abszolválni a tárgyat vagy, hogy a mai napig diplomák ezrei vannak beragadva csak azért, mert nem tudnak letenni az ifjú mérnökurak, lányok és egyéb diplomás csodabogarak egy középfokú nyelvvizsgát, hát azért én kérek elnézést, az már nekem kellemetlen.

Az, hogy a felsőoktatásban szabad-e tandíjat bevezetni azon lehet vitatkozni, ill. a mértékét illetően kell is, pláne akkor, ha a deák urak/hölgyek könnyedén a világ legjobb egyetemeit is választhatják, ha már úgyis fizetni kell a buliért, és akkor majd meglátjuk, hogy a „legendás” magyar oktatási rendszer hogy fog szerepelni a versenyben. Én azt gondolom, hogy az lenne az elfogadható felállás e tekintetben, ha lenne egy korrektül belőtt államilag finanszírozott létszám (akár ösztöndíjrendszerrel megtámogatva), amit csak az igazán rátermetteknek tartanánk fenn, ezen túlmenően pedig, ha valaki még mindig leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy Pesti Est szakos egyetemistaként a büfé, koli, egyetemi klub háromszögben keringjen 5, 6, 8 (!) évig, amíg hivatalosan is kiképzik X+n –ik kommunikációs szakemberré, az lesz szíves a pénzügyi osztályhoz járulni a költségek megtérítése céljából.

Ez az egész dolog amúgy most csak azért jutott eszembe, mert a napokban az irattárcámat rendezgetve kezembe akadt egy apró cetli.

 

A kis papír tanulsága szerint 1995 tavaszát írtuk, amikor is, ha jól rémlik az akkori Horn-kormány azzal az ötlettel állt elő, hogy minden egyetemista 2000 Ft-tal járuljon hozzá havi szinten a képzési költségeihez.  Én ekkor épp első éves gólya voltam az egyetemen és a nagy felháborodást kiváltó ötlet hatására, mint mindenki akkoriban az egyetem hallgatói önkormányzatának szervezésében (talán már akkor is így hívták) tömött sorokban mentünk demonstratíve a városháza elé, hogy kifejezzük nem tetszésünket és jelképesen pénzt gyűjtsünk az egyetemek megmentésére. Emlékszem, hogy egy Trabant csomagtartójába kellett 20 Ft-ot dobni és ennek fejében mindenki kapott egyet a fenti kis cetliből, ami bizonyította, hogy épp 2000 fillérrel járultunk hozzá a képzésünkhöz.

A dolgot persze már rég elfelejtettem, de a kis papír, most előhozta az emlékeket. A kérdés adott, bár mint minden „ha”-val kezdődő mondat egyben értelmetlen is. Mi lett volna, ha akkor bevezetik a 2000 Ft-os tandíjat és ezzel az összeggel hozzájárulunk a rendszer működéséhez, fenntartásához? Vajon akkor is eljutottunk volna odáig, ahol ma tartunk, azaz addig az állapotig, amikor már súlyos százezrekbe vagy milliókba kerül egy diploma?

De hát ugye a velem legalább egykorúak még emlékeznek arra, hogy a tandíj szót kiejteni sem volt szabad sokáig az aktuális kormányzati politikában, nemhogy beszedni azt. Hát most beszedik.

Nem mellesleg amúgy van még egy ilyen szavunk, mely kapcsán úgy viselkednek az aktuális kormányok, mint a roxforti varázslóiskola polgárai Voldemort nagy úr nevével kapcsolatosan, azaz még utalni sem nagyon lehet rá. Kitaláljuk, hogy mi az?

Vizitdíj!

Majd emlékezzünk rá, ha a következő lépésben egy kocsi árával megyünk a kórházba egy komolyabb műtétre. És nem mondhatja majd senki, hogy nem szóltam…

Tüdőszűrésen

Mai napi dátummal rendszeres tüdőszűrésre hívtak. Felkerestem a szűrőállomást, ahol a délelőtti időpont ellenére meglehetősen sokan várakoztak. A paciensek csendben sorjáztak, ki tüdőszűrésre, ki laborvizsgálatra jelentkezett, az adminisztráción dolgozó EÜ-s alkalmazottak kissé fásultan vitték számítógépbe az adatokat. Előttem vidékről a nagyvárosba érkező idősebb bácsika várakozott, aki miután leadta papírjait megkérdezte, hogy kiküldik-e neki az eredményt, vagy utazzon-e vissza, ha majd kész. A hölgy visszakérdezett:

  • Miért, felbélyegzett borítékot hozott?


A válasz természetesen „nem” volt, így miután jött az ítélet: „akkor?” a bácsi megköszönte a szíves választ és leült a várakozók közé.

A sorban én következtem, leadtam a papírokat, amikor a felvételi asztalokhoz – épp a mellettem levő munkaállomáshoz - egy cigány család érkezett nagy hanggal (érdekes, hogy ezek egyedül sehova nem tudnak menni). Egy fiatal srác, egy asszonyság és egy megítélésem szerint nem több mint 15 éves, jól láthatóan állapotos kis cigánylány alkotta a csapatot.

Átadták a papírokat azzal, hogy őket ide küldték vérvételre. A váróban mindenki tette a dolgát, a paciensek várakoztak, esetleg egymással beszélgettek, a felvételis hölgyek unottam vitték gépbe az adatokat, a sugárveszélyre figyelmeztető lámpa pedig meghatározott ritmusban fel-fel villant, jelezve, hogy odabent rettentő erők dolgoznak röntgensugarak formájában.

Az újonnan érkező kis családra senki nem figyelt. Az állapotos lány egyszer csak megkérdezte, hogy tulajdonképp vele itt most mit is fognak csinálni, mire az EÜ-s alkalmazott elmondta, hogy leveszik a vérét (3 üvegcsényit), azt laborba küldik, majd ha megvan az eredmény lehet jönni érte. Erre a páciens:

  • Három üvegnyit? Nekem nincs is annyi vérem!
  • Már hogyne lenne, mindenkitől ennyit vesznek, ennyi mindenkinek van!
  • Hát, ha ő ezt tudja, előtte ivott volna Egri Bikavért, hogy legyen mit levenni…

A számítógépnél ülő nő felnézett, majd annyit mondott, hogy terhes kismamáknak nem feltétlenül tesz jót, ha borozgatnak, mire jött az emelkedett hangú válasz: 

  • Jaj, dehogynem! Had szédüljön az a gyerek, addig jó neki, míg bódult és bent van! Mert minek is jön az erre a csúnya világra! Ki tudja, mi vár itt rá... Ő már semmi jóban nem bízik itt Magyarországon!


A levegő megállt, a klaviatúrák kopogása alábbhagyott, csend lett. A háttal álló/ülő alkalmazottak, betegek óvatosan, csak a szemük sarkából vissza-, feléjük, a jól felismerhető hanghordozás felé fordultak.

Nem szólt senki semmit. Pillanatnyi szünet után a papírokat visszaadták nekik és a széksor felé intettek, ahol várakozni kell.

A tömeg visszazökkent a korábbi ritmusába, volt, ki a cipője orrát nézte, volt, aki a mellette ülővel beszélgetett.

Hamarosan eggyel többen leszünk nyugtáztam magamban. Milyen nagyszerű dolog is ez…
 

Mikor értelmet nyer a közösségi háló

Bár mindkét szóba jöhető, hogy úgy mondjam jelentősebb közösségi oldalon regisztrálva vagyok, igazán nem mondhatom el magamról, hogy különösebben aktív használójuk lennék. Az iwiw-et (bár szerintem nagyságrendekkel jobban kezelhető, praktikusabb és, hogy úgy mondjam magyarabb igényekre szabott, mint nemzetközi társa) mondjuk hetente kétszer ha megnézem, a Facebook-ot ugyanakkor naponta többször is, ha más nem azért, mert ott legalább történnek dolgok, még akkor is, ha különösebben sok ismerőssel nem rendelkezek, hisz nem jellemző rám, hogy csak pusztán gyűjtögetés céljából embereket jelölgetnék.

A miértekre biztos lehetne találni valami rém okos és frappáns választ, én mindössze annyit mondanék, hogy addig van ezeknek értelmük, míg a rajtuk felbukkanó emberek száma nem lép túl egy kritikus tömeget, azaz, míg nincs rajta boldog-boldogtalan, az ex sulinetes ostoba hülyegyerekektől kezdve az ember saját főnökéig.

Az elmúlt pár hónapban viszont két hasznát is vettem a dolognak, ezt most elmesélem.

Még ősszel történt, hogy az egyik kedvenc blogom megosztott egy képet az FB-n, ami azt hirdette, hogy a brit The Sun magazin egy hétig minden nap az adott lapszámához promóciós LEGO szettet osztogat ajándékként. Tekintve, hogy szerencsére – sajnos (?) – élnek ismerőseim Angliában azonnal továbbosztottam nekik a képet, hogy ha kérhetném vegyék meg nekem az újságokat és ha összegyűlt a kollekció küldjék haza. Volt, aki elvállalta a beszerzést, és most 6 db, az átlagosnál feltétlenül ritkább kis készlettel bővíthettem a gyűjteményem, melyek azért csak úgy boltban nem kaphatóak. (Azért csak 6, mert az egyik nap sajnos lemaradtunk, hisz nem az újsághoz adták közvetlenül az ajándékot, hanem egy, a lapban lévő kupont kellett beváltani az egyik játékboltban és mire odaért a forrásom sajnos elfogyott az aznapi adag.)


A másik pozitív élmény akkor ért, amikor a hazai Polski márkaoldalon keresztül ráakadtam a hasonló lengyel klub FB oldalára, akik zseniális ajándéktárgyakat készíttetnek (pólók, bögrék, naptárak, de még tea is) és árulnak egy lengyel aukciós oldalon keresztül. Egyik alkalommal egy fantasztikus polskis hosszú ujjú pólót mutattak, amibe egyből beleszerelmesedtem. Felvettem velük a kapcsolatot és megrendeltük a felsőt (húgomtól ez volt az egyik karácsonyi ajándékom). Egyébként jellemző a szituációra, hogy annyira rendesek voltak, – holott soha nem találkoztunk, azt sem tudták, hogy ki vagyok – hogy még a pénzt el sem küldtük nekik (pedig a bank szerint csak az átutalás 5-7 nap), de már jött a levél tőlük, hogy a csomag úton van, majd szóljak, hogy megjött-e és hogy tetszik-e.


 

A konklúzió talán annyi a dologban, hogy van ezeknek az oldalaknak értelmük, csak picit okosabban kellene használni őket. Ha nem indián neveket, 1000x elismételt életbölcsességeket és kóbor, gazdira váró kutyák képét kellene nézegetni/olvasgatni naphosszat sokkal inkább úgy érezném, hogy van ezeknek létjogosultságuk. Addig, míg nem tisztul a kép (vajon fog valaha?), addig nincs más hátra, mint a sivatag homokjában aranyszemcsét keresni, azaz várni, hátha felbukkan a számunkra fontos, értelmi tartalom a sok haszontalan között.
 

Hivatalos: gazdag, vagyonos ember vagyok!

Annak ellenére, hogy anno személyes blog írására adtam a fejem mindig igyekeztem szem előtt tartani azt, hogy az apró-cseprő magánjellegű dolgaimmal ne fárasszam a nagyérdeműt. Most viszont úgy érzem, hogy történt egy dolog velem, amit el kell, hogy meséljek és talán nem lesz tanulság nélküli a történetem.

Kiindulásul annyit, hogy tavaly tavasszal engem is utolért válságtól sújtott világunk legnagyobb félelme, azaz magam is elveszítettem a munkahelyem. Önmagában nincs ebben semmi különös, sajnos nem én vagyok az egyetlen széles e hazában (vagy akár a világon) aki így járt, a cég pénze elfogyott, gyors kilábalási lehetőség nem látszott, így elengedték az embereket, kit nyugdíjba, kit az utcára.

Nem mondhatnám, hogy nagyon megviselt a dolog, ha őszinte akarok lenni előbb-utóbb mentem volna magamtól is, hisz régóta tetszhalott állapotában leledzett a munkahelyem, de azért ez így mégiscsak egy új szituáció volt az életemben, hisz soha nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy bizonytalan időre kiszolgáltatottá váljak a munkaerő piacnak, ami manapság ugye amúgy is különösen nehéz helyzetben van.

Órákig tudnék mesélni a kalandjaimról, arról, hogy mit ér az állam által ilyen esetre kigondolt szociális rendszer (semmit), milyen feladatokat lát el a munkaügyi központ, mint a probléma kezelésére delegált szerv (semmilyet) és milyen munkalehetőségek vannak az 1 millió új munkahely országában (van, de erről később).

Beszélhetnék arról, hogy az álláskeresésemmel töltött 9 hónap alatt egyetlen egy alkalommal ajánlott munkát a központ, azt is úgy sikerült nekik, hogy mire megjött a kiértesítő levél elmúlt a jelentkezési határidő, de hogy ne mondják, hogy nem akarok munkába állni így is elmentem és megtudtam, hogy br. 78 ezer Ft-ért (!) alkalmaznának max. 2 hónapig, feltéve, ha valamilyen extra tudománnyal még büszkélkedek pluszban, mert hát a mérnök-közgazdász dupla diplomám kevésnek tűnt a munkaadónak. 

Általános képet adva szólhatnék arról, hogy a központban az ügyintézőm hamarabb elment Budapestre dolgozni, minthogy kettőt pislanthattam volna és a nyelviskolában, - ahova azért mentem, hogy nyelvtudásom beélesítsem szükség esetére - a CV-met látva azt kérdezték, hogy úgy mégis miért vagyok én még Miskolcon, mire várok, miért nem megyek innen minél messzebbre, a minimum a főváros, de inkább tovább, ha tehetem.

Aztán arról is össze lehetne dobni egy kisebb értekezést, hogy milyen is ma a magyar munkaerőpiac. Ha summáznom kellene: munka van, feltéve, ha az ember egy marslakó képességeivel rendelkezik, azaz tud legalább két nyelven, amiből az egyik az angol a másik pedig minél egzotikusabb (és ez alatt értem a komplett szláv nyelvcsaládot, esetleg holland, dán, görög vagy japán) és ha ehhez van egy diploma is, akkor szinte azonnal be lehet ülni valamelyik Budapesten állomásozó szolgáltató központba, és lehet kapkodni a telefonokat. Menekülő útvonalnak még a különböző informatikai területeket lehet megemlíteni, fejlesztőknek szintén zöld a zászló.

Az állásportálokat és hirdetéseket illetően már tökéletes immunitást szereztem. Felesleges olvasni őket, hisz pld.: az esetek 90%-ban nem derül ki, hogy ki lenne a munkaadó, de ha ez meg is van garantálom, hogy a bemutatott pozíciók leírását az sem érti, aki leírta. Kedvelt elfoglaltságunk, hogy tesómmal oda-vissza küldözgetünk mailban egymásnak idiótábbnál idiótább hirdetéseket, mivel az esetek tekintélyes részében egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy mit is kell csinálni, mégis mi a feladat.

Csak zárójelben: a másik dolog, ami rohadtul idegesít az a bér kérdése. Miért nem lehet beleírni egy hirdetésbe (mint más országokban), hogy ennyi meg ennyi, és ha érdekel jelentkezz, ha meg nem, akkor nem. Ebben az országban arról álmodozni, hogy a munkaadó partnerként tekint a potenciális munkavállalóra az badarság, pedig ha szigorúan veszem a dolgot, nekem van a tudásom, amit el akarok adni, neki meg van erre igénye, amit meg akar venni. Az üzlet létrejön, ha kölcsönösen egymásra van szükségünk (gondolom én balga) és a bér az ára (vagy túl egyszerűnek gondolnám a képletet)? Mit kell folyton halandzsázni, rövidíteni, titkolózni, rébuszokban beszélni? Nem értem…

Na, de nem is ez a lényeg. Amiről szólni akartam az az, hogy lejárt a 9 hónapig folyósított álláskeresési járulékra (vagy mi a fenének hívják ezt a pénzt) való jogosultságom és ilyenkor az a rutin, hogy átirányítanak a polgármesteri hivatalba, hogy vmi. 26 ezer forint per hó összegért ott kuncsorogjon tovább az ember fia/lánya. Már az is igen érdekes volt számomra, hogy 1, azaz egy üres nyomtatvány elkéréséért miért kell nekem átbumlizni a fél városon, (miért nem adhatta ezt ide a munkaügyi központ, aztán ha akarom beadom, ha meg nem hát nem), de hát ugye a munkanélküli ráér, idejéből kitelik, sétáljon csak nyugodtan át, ezzel is munkát adva az államapparátus másik vízfejének. Ez a hely aztán maga a Kánaán egy szociológus számára. Sorszám kikérése után mindenki betagozódhat abba a kasztba ahová érzi magát, a becsülettel dolgozó csak épp átmeneti válságba került emberek álldogálnak magányosan, szem lesütve a fal mellett, a réti négerek, koszlidércek pedig, akik még életükben egy fűszálat nem tettek keresztbe (lehetőleg családostól) hangoskodnak, hőbörögnek, méltatlankodnak, hogy mi tart már eddig (nyilván ők rettentő elfoglaltak, nem érnek rá várni).


A papírt megkaptam – ami valójában egy vagyonnyilatkozat – melyet kitöltve visszavittem. (Van-e lakásom /az hogy saját e vagy nyögöm-e még 20 évig a hitelt nem számít/, van-e autóm, az mennyit ér, iskolai bizonyítványok másolata, tb papírok, stb-stb., szóval kell a papír bőven, mert ha papír van, akkor minden van elvégre ez a bürokrácia temploma, hát nehogy már ne vigyek 15 fénymásolt oldalt.) Ha ez megvan, beindul a hivatali gépezet, ami bement az input oldalon, az 30 nap múlva határozat formájába transzformálódva jelenik meg az output oldalon.

Zanzásítom: egy nagy nulla jár nekem az, jaszkarizok itt lakással meg autóval, hát ez utóbbit adjam el, és lesz pénzem, viszlát, ha nem tetszik fellebbezzem meg a döntést. Pont.

Az igazat megvallva nem lepődtem meg a döntésen, max. annyit vártam volna el, hogy a kishölgy, aki átvette a papírokat még decemberben mondhatta volna, hogy ezt így be se adjam, mert reménytelen, na de majd pont a hivatal fogja visszaadni a munkát, amikor ezzel is tudják statisztikailag bizonyítani, hogy mennyi a feladat. (A lényeg, hogy pörögjön az iktatószám, amíg akta van aktakukacra is szükség van.)

Egy dolog van csak, amin talán elgondolkoznék a jogszabályalkotó helyében: csak azért mert életében valaki átmenetileg nehezebb helyzetbe került nem fogja eladni és azonnal felélni az összes eddig összekuporgatott vagyonát. Majd hülye leszek – pláne jelen gazdasági helyzetben – eltékozolni az amúgy kifogástalan autómat (nem luxusról beszélünk, egy teljesen átlagos autóról, ami 1000 szám rohangál az utcákon) csak azért, hogy időlegesen megoldjam a problémámat. Ha mellé demagóg is szeretnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy az autó révén eddig is és még jelen helyzetemben is jócskán tolom a költségvetésbe a lét, így mindössze annyit vártam volna el, hogy abból valamennyit visszaadjon a nagy központi elosztó gépezet (azt már nem is mondom, hogy eddig mennyit fizettem be akár az autó, akár a fizetésem járulékai alapján) amíg megoldódik a bajom. De ha nem hát nem. Nem fogok kuncsorogni, nem fogok megalázkodni, tudomásul veszem, hogy nekem se nem jár, se nem jut a pénzből. Adják csak a „rászorulóknak”. És itt mindenki értse ez alatt azokat, akire gondolok…

Részemről ezzel az állam felé támasztott igényemet feladom, majd megoldom magam a dolgot elsősorban a családom, másodsorban a jó sorsomban bízva. A kapott határozatot pedig elteszem emlékbe, hisz ez által hivatalosan is leírva vagyon: gazdag, vagyonos, jól menő állampolgár vagyok!
 

LEGO 7710 végigjátszás

A bejegyzést még tavaly készítettem el a kockagyár blognak szánva, de mivel ott ez idáig nem jelent meg gondoltam kirakom saját hatáskörben, ne menjen kárba ha már megírtam és megfényképeztem.

Jelen készlet bemutatásához vissza kell, hogy menjek az időben egészen a tavalyi év januárjáig, hisz a megszerzése elég kalandosan sikerült. Történt ugyanis, hogy idehaza összerakva feküdt a földön az összes, akkor elérhető LEGO-m, amikor is feljött hozzám látogatóba az egyik kedves ismerősöm, aki nem mellesleg Angliában él. Persze egyből kérdezte, hogy mi ez, mire én csak annyit tudtam mondani, hogy második gyerekkoromat élem, újból gyűjtöm gyerekkorom kedvenc játékait. :-) Mire ő:


- Óóó, hát van neki otthon egy vonatos készlete, neki már nem kell, ha legközelebb jön nekem adja.

Hát gondolhatjátok, hogy mennyire felcsillant a szemem és a legközelebbi találkozásig eltelt idő micsoda izgalmakkal telt, hisz még a készlet számát sem tudtam, hogy legalább a neten utána tudjak nézni miről is van szó. De mikor megint hazajött külhonba szakadt ismerősöm ideadta szettet, amit most bemutatok nektek is:

I.    Alapadatok

név: Push-Along Passenger Steam Train
sorozatszám: 7710
témakör: Trains
altéma: 4,5/12 V
kiadás éve: 1980
kockaszám: 447
minigfig: 5
ár: egyszer a vaterán 16.000.-ért kínálták doboz és papírok nélkül, az eBay-en szintén doboz nélkül ~25.000-ért láttam egy éve, bricklink-en most állapottól függően 23-122 ezer közt mozog az ára

II.    Mi van a dobozban?

A játék klasszikus, régi vágású dobozban kapott helyett, fedőlapja felnyitható, alatta ablakos/vitrines kialakítás. Az alkatrészek kis műanyag fakkokban pihentek (2 nagyobb és 4 kisebb), zacskó számról sajnos nyilatkozni nem tudok. Egyébként a doboz mérete teljesen igazodik a készlet tartalmához, se nem eltúlzottan nagy, se nem kicsi, épp megfelelő.
 

A dobozban a vonat alkatrészein kívül sínek, matricák (erről később külön szólok), összeszerelési utasítás, egy korabeli csak vonatokról szóló kis katalógus kapott helyet. Én kaptam még hozzá (nyilván utólag tették bele), egy 1983-as és egy 1984-es LEGO katalógust is.

Tovább

Hauber Zsolt – Soul Reloaded (2011)

Alig több mint egy hónappal ezelőtt Zsolt új produkcióval lepte meg értő közönségét, kijött a Soul Reloaded címet viselő új albumával. A hangzásvilág továbbra is elektronikus alapokra épül, azonban most 3 szám erejéig vokális kiegészítések is a sávokra kerültek. Az énekhanggal megspékelt dalok Nagy Mira Eszter énektudását dicsérik. Az ily módon megalkotott dalok közül az egyik már ismerős lehet a korábbi, Minimal c. albumról is, hisz a korábbi Life című dal átalakítva, Best Part of My Soul néven, némileg új alakot öltve került fel az új korongra.

Aki szereti ezt a fajta muzsikát, illetve ismeri Zsolt korábbi munkáit az nem fog csalódni, a Soul Reloaded -del újabb igényes lemezt rakott le az asztalra.

Az album baráti áron megvásárolható pl. a dalok.hu –n, de a szerző jóvoltából az teljes egészében felkerült a YouTube –ra is. Osszátok, lájkoljátok, hallgassátok!

(Az érdeklődők kedvéért csatornába rendeztem a számokat eredeti sorrendben és ideiglenes jelleggel a blogon keresztül is hallgathatóvá tettem. A lap bal szélén megjelenő szürke nyílra kattintva egy lejátszó érhető el, ahol klikkre az egész album meghallgatható.)

Cover és tracklist:

1. Resurrection
2. I Will Miss You
3. Heaven And Hell
4. Best Part Of My Soul
5. Hideway
6. Nip Tuck
7. I Believe
8. Immunizing
9. The Dark Side
10. Cold Blood
 

Ötletem van!

Bizonyára mindenki, - aki mosogatógépet használ - találkozott már azzal a rettentő bosszantó jelenséggel, hogy a viszonylag könnyű ételtároló műanyag dobozokat a mosogatógép vízsugara felfordítja, extrém esetben a mosási program alatt ide-oda dobálja. Az eredmény: jó esetben csak az öblítővízzel megtelt edény, kisebb szerencse mellett már a program elején felfordul a doboz és a koszos edény lesz forró vízzel megtöltve a folyamat végére.

Egyik forgatókönyv sem túl jó, hisz a vízzel színig telt dobozt meg kell próbálni kiügyeskedni a gépből oly módon, hogy lehetőleg ne öntsünk le mindent a kulimásszal, ráadásul, ha csak nem akarjuk újból visszatenni egy körre a szennyes edényt, akkor moshatjuk el kézzel.

Sokat törtem már a fejem mit is lehetne csinálni ezzel a dologgal, és átmeneti megoldásként kigondoltam azt, ha serpenyő kerül (vagy pl. merőkanál, krumplinyomó, mindegy csak nagy és nehéz legyen) a gépbe, akkor azt a műanyag tálkára merőlegesen teszem be úgy, hogy az edényt épp lenyomva, ne engedje megfordulni azt a fürdetés közben. Persze ez a megoldás csak akkor működik, ha vannak ilyen jellegű elmosásra váró eszközeink, különben mást kell kitalálni.

Ma reggel indítottam volna be a gépet, néztem, nézegettem a szennyest és beugrott egy rettenetesen primitív, ám annál hatékonyabb megoldás. Vettem két gémkapcsot, azokat széthajtottam, majd egy gumigyűrűvel (leánykori nevén befőttes gumi) a gép rácsához rögzítettem a műanyag edényt.

A tesztüzem kiválóan sikerült, én nem is értem, hogy miért nem mellékelnek a géphez pár ilyen kampót, vagy hogy-hogy nem állt még erre rá a 100 Ft-os hálózatokat ellátó kínai- vagy kisipar.

A ma kidolgozott pilot projektemet kicsit csiszolni kell még, de azt hiszem, hogy az elv megvan. A gémkapocs helyett kell olyan műanyag kampó, ami nem karcolja össze a rács bevonatát (így az nem fog rozsdásodni a későbbiekben) valamint olyan gumi- vagy műanyag gyűrű, ami tartósan is bírja a meleget és a vegyszereket. Ezzel, így nagyjából meg is lennénk, a próbát mindenkinek javaslom, ám ha netalán most valaki ebből szeretne meggazdagodni, a számlaszámom lesz szíves elkérni. :-)

© All Right Reserved


 

Boldog(abb) új évet!

Azt szokták mondani az okosok, hogy igyekezni kell az évet vidáman, társaságban töltve zárni, mert amilyen az év utolsó napja, olyan lesz az elkövetkező év. Ezen tézist személy szerint most hivatalosan cáfolnám. 2010 – 2011 fordulóját jómagam vidáman, nagy társaságban töltöttem, mégis – ha lehet mondani – életem eddigi legvacakabb évét tudhatom magam mögött.

Nem szeretnék panaszkodni, azzal úgysem lennék előbbre, de a betegségtől kezdve a munkahely elvesztéséig volt itt minden és hát, mint egyszerű hírfogyasztó átlagembert engem is és a családot is egyre jobban aggaszt és érint a körülöttünk „formálódó” világ haladási iránya.

Voltak persze jó dolgok is idén, azokról sem szeretnék megfeledkezni, azok voltak a pillanatok, melyek átsegítettek a hétköznapok nehézségein.

Nálunk a családban az a szokás, hogy újév napján, mikor először összejövünk felbontani a közös pezsgőt az első korty előtt azt kívánjuk, hogy csak rosszabb ne legyen a következő év, mint az elköszönő volt. Jelen esetben egy picit had legyek önző, várakozó és akarnok. Had kérjem, hogy a következő év legyen sokkal, de sokkal jobb, mint az elmúlt!

Ezt kívánom mindenkinek, neked, magamnak és az országnak egyaránt! Boldog(abb) új évet mindenkinek!

 

 

Ajándékozzon bosszúságot haragosának!

Közeleg a karácsony, a szeretet ünnepe. Ilyenkor mindenki igyekszik a lehetőségeihez képest a legjobb, legszebb ajándékkal meglepni szeretteit, hozzátartozóit, barátait, kollégáit és tesszük mindezt úgy, hogy lehetőleg ne csak egy-két napra lobogjon a boldogság lángja a megajándékozott szemében, hanem ha lehet, húzza ki az öröm a következő ajándékozós eseményig. 

De mi van akkor, ha valakinek úgy kell ajándékot vennünk, hogy azt egyetlen porcikánk sem kívánja, legszívesebben kiszúrnánk vele, de ugyanakkor azt sem szeretnénk, ha azonnal levágná az illető, hogy itt bizony a kicseszés esete forog fenn? Összegyűjtöttem 5 ajándéktippet, amivel meglepve valakit előbb-utóbb garantáltan eljön a pillanat, mikor a napot is elátkozza emberünk, hogy a fa alá ült velünk.

 

1., Mobiltelefon

 

Klasszikus ajándékötlet, ma már nem is szokatlan. Ha jók az információim csak tavaly decemberben 110 ezerrel nőtt az új előfizetők száma kishazánkban, úgyhogy abszolút sláger a dolog, na meg ugye ki ne szeretne egy új mobilt csak úgy ajándékba. Műszaki újdonságok iránt rajongó rokonnak – „ha elemmel megy és világít kell” szokták mondani a haladók – ajándékozzunk feltöltő kártyás okostelefont. Nem mondom, hogy olcsó ajándék, de pl. egy idegesítő após talán megér ennyit. Szóval adjuk át boldogan az új szerzeményt, és bejglitől ragacsos kezünkkel mutassuk meg, hogyan kell alkalmazásokat letölteni, szoftvert frissíteni, stb.-stb. Remek móka lesz, mikor leesik az áldozatnak, hogy a kártyájára feltöltött összeg pillanatok alatt lesz a múlté, így a készüléke viszont semmivel nem ér többet, mint egy 5 éves, ma már csak levélnehezéknek jó hagyományos készülék. Ha lehet feltétlenül úgy adjuk át a telefont, hogy az a frissítéseket automatikusan szedje le világhálóról (de nehogy wifi-n, szigorúan 3G-n), így lesz csak igazán vicces a dolog.

 

Bonusz featura: ezen készülékek akksija kevésbé intenzív használat mellet sem bír többet 2-3 napnál, úgyhogy ha jön a panasz lehet visszavágni: ja, apuka ez ilyen.

 

2., Víztisztító kancsó

 

Manapság rendkívüli módon elterjedt a tudatos táplálkozás és az egészséges életmód eszménye, úgyhogy ha van ilyen preferenciájú ismerős, lehet élesíteni ezt a pár ezer forintos ajándékot. Átadáskor ne felejtsük el megemlíteni, hogy ha eljön az idő, akkor a patront szigorúan cserélni kell és nyomatékkal hívjuk fel a figyelmet arra is, hogy a betétet túlhordani nagyon nem ajánlott. (amúgy semmi baja ha igen, a kannán villogó, cserére bíztató led simán parasztvakítás, bírja a tisztító betét sokkal tovább is, de ez titok). Lesz nagy öröm, mikor először ráeszmél az áldozat, hogy 2-3 betét 5000 Ft alatt ritkán jön ki típustól függően, a nélkül meg ugye az egész nem ér többet, mint az ócska viráglocsolója.

 

3., Nyomtató

 

Ez a legjobb ötlet szerintem. Vegyünk egy 8-10 ezer forintos multifunkciós eszközt, adjuk át azzal, hogy nézze Marika néni, Jóska bácsi, Pistike (a kívánt rész aláhúzandó), ez szkennel, másol, nyomtat labor minőségben majd dőljünk hátra. Ha igazán jó színben akarunk feltűnni, akkor segítsünk az installálásban is, így még büszkébb lesz ránk a tudatlan rokon. Lesz nagy dínom-dánom amikor a szándékoltan csökkentett tinta tartalmú (a gyártók nem hülyék) starter patron kifogy és a 8 ezer ft-os eszközbe csak a pótpatron egy tízes. Haladó rosszakarók olyan készüléket válasszanak, aminek a patronjai nem színenként cserélhetőek csak egyben, és ha véletlenül rájönne a delikvens, hogy léteznek utántöltött patronok is ezt az írást meg ne mutassuk neki a világért sem.

 

4., Kapszulás kávéfőző

 

Kérem tisztelettel álláspontom szerint ez a termék a fogyasztói társadalom legnagyobb csapása, a konzomidiotizmus netovábbja. Hisz miről is van itt szó? Megveszünk egy agyondizájnolt, szupersztárokkal halálra reklámozott kávéfőzőt azért, hogy utána darabonként 50-150 forintos kapszulával etethessük. Az külön jó, hogy az egyik gyártó kapszulája rendre nem kompatibilis a másikkal, úgyhogy a vásárláskor meghozott döntésünk kb. annyira életre szóló, mint a neten berendelt, bénán leprogramozott távol-keleti gagyi mobil beállításainál a nyelvválasztásra adott első válaszunk. Ha elcsesszük és a kínait nyomjuk, az jó eséllyel úgy is marad, ember nincs aki visszacsinálja (hacsak nincs egy kicit cipős kaját áruló haverunk a Józsin)

 

Szóval a fa alatt az ó tannenbaumot dúdolva nyújtsuk át a hauzhold öplájenszt és bízzuk a rokonra a kávéutánpótlás beszerzését. Az árakat meglátva (és persze utána számolva per csésze) két dolog következhet be. Ha emberünk tehetős akkor megveszi, rászokik és nagyon boldog lesz, mert tényleg finomakat fog készíteni neki a gép (öngól), ha meg nem, akkor előveszi a lomosból a régi kotyogóst, miközben minket a pokol tornácára ültet gondolatban.

 

(azt az információt legalább 20 évre titkosítsuk, h bizonyos készülékekhez lehet kapni tölthető örökkapszulát, max. akkor álljunk elő vele, ha már az őrület határán van a kedves ismerős)

 

5., Csomagküldőtől rendelt fogyóeszközök

 

Ez az ajándékötlet igényel némi utána olvasást, de a sikert garantált. Keressünk egy minél névtelenebb csomagküldős áruházat és válasszunk egy olyan terméket, ami kellékanyagot, vagy bármilyen fogyó hozzávalót igényel, amit idővel be kell(ene) szerezni, után kell(ene) rendelni. Mindegy mi, a lényeg, h fogyjon a felmosó fej, koszolódjon a mop, isten tudja, hogy miket árulnak. Adjuk át a dolgot az ünnep meghitt fényénél (látja anyuka, ezzel a Fuchs úr 7 perc 28 mp alatt csinálja meg a karácsonyi nagytakarítást a pincétől a padlásig), majd kitörni készülő röhögésünket fojtsuk a töltött káposztába.

 

Az ünnepek után irtó hamar fog eljönni a pillanat, amikor:

 

a., a termék úgy, ahogy van elromlik / soha nem is volt jó/ köze nincs ahhoz amit a tv-ben láthattunk;

b., működik, de után kéne rendelni valamit, de mire odáig jutunk, már sajna nem forgalmazzák pont azt a típust;

c., el se érjük a forgalmazót, mert már rég csődbe ment, átalakult, megszűnt, stb.

 

Ezzel a gesztusunkkal megint csak ott tartunk, hogy hoztunk is ajándékot, meg nem is, azaz remélhetőleg legközelebb el sem jönnek hozzánk együtt ünnepelni. Csak arra vigyázzunk, hogy nehogy az ily módon megvezetett áldozatunk is kikupálódjon és beszerezzen pár ötletet, hisz legközelebb ez esetben könnyen visszájára fordíthatja a dolgot. :-)

 

Boldog ünnepi készülődést, boldog ünnepet!

 

(A mellékelt fotók szigorúan csak az illusztráció célját szolgálják!)

 

süti beállítások módosítása