Az utóbbi időben (főleg most nyáron) ugyanakkor azt figyeltem meg, hogy egyre több gyerek jelent meg a parkolóban. Egész nap sötétedésig ott fociztak, rollereztek, bújócskáztak, aminek okát én igazából nem értettem, hisz a parkoló mellett ott egy hatalmas zöld terület, ahol vígan lehet focizni, az utca végén pedig gyönyörű elkerített játszótér lett kialakítva nem is oly rég, ahol meg játszani lehetne naphosszat, de nem, valamiért a parkoló volt a számukra megfelelő tér. Persze a lakótelepi panel proliknak, kismamáknak/kispapáknak sokkal kényelmesebb leülni a parkoló szegélykövére, köpködni a szotyolát és inni egy sört a garázsboltból (tisztelet persze a kivételnek) miközben a gyerek azt csinál kínjában, amit csak akar, így hát az utóbbi időben egyre kelletlenebbül hagytam ott a kocsit.

Tegnap délben, mikor dolgomra indultam és körbenéztem az autót (én mindig körbenézem indulás előtt, így szoktam meg) az alábbi látvány fogadott:

Nekem, mint autók iránt rajongást érző embernek – arról nem is beszélve, hogy ez az én tulajdonom, értékem – állítom, hogy jobban fájt a látvány, mintha az autó mögül előbukkant volna valami jó képességű hátrányos helyzetű és szó nélkül pofán ver. Csak álltam ott dermedten és köpni, nyelni nem tudtam a döbbenettől. Persze ilyenkor cikáznak az ember gondolatai, miért pont velem történik ez, miért nem álltam odébb, stb.-stb., de leginkább azon agyaltam, hogy mi lesz az autóval.

Dolgom elintézése után azonnal a mamánál lévő garázshoz mentem, hogy megpróbáljak bevetni mindenféle trükköt, amiről csak hallottam, így elővettem a teknőcös autóápoló csodaszereket.

Először jött egy alapos mosás Turtle Wax Zip Wax-szal, ami az autósamponok spitzenklasse-ja. Mióta az eszem tudom ezt használjuk, sőt papám is ezt használta mindig, hisz ő tanította: „Fiam, autót csak a teknőccel mosunk!”.

Mikor ez megvolt jött a nedves Viledával való áttörlés, majd a szárítás. Ezt követően szintén a Turtle Wax istállójából egy ezüstszínű, színvisszaállító polír került bevetésre, amivel körkörösen áthúztam a kérdéses felületet, hagytam megszáradni, majd vattával ledörzsöltem. Tekintve, hogy annyira még nem tetszett a dolog elkezdtem elölről az egészet. Másodjára annyit már mindenképp elértem, hogy a fehér csíkok eltűntek és szerencsére a karcok mélysége is lecsökkent annyira, hogy aki nem tudja, hogy mit keressen az nem látja a bajt. Sajnos én tudom, úgyhogy még egyszer át kell majd mennem a felületen, de a kiindulási állapothoz képest látványos a javulás. Mire újból nekidurálom magam, remélem még jobb lesz az eredmény, még akkor is ha tudom, hogy olyan mint volt már soha nem lesz többet.

A kép kissé csalóka, ettől azért sajnos jobban látszik a nyom

Most elálltam a korábbi helyről, bízok benne, hogy az eset egyszeri volt. Mit is mondhatnék a végére? Az utcán álló autók sajnos ki vannak téve az ilyen „külső hatásoknak”, ez ellen tenni nem nagyon lehet. Ostoba emberek mindig voltak, mindig is lesznek és igazából nem is arra a gyerekre haragszom, aki ezt elkövette – a magasságból és a motívumokból gondolom, hogy gyerek volt – hanem arra a szülőre, aki cseszett ránézni, hogy mit csinál a kölyke, azt meg már nem is említem, hogy nem magyarázta el neki idejekorán (un. nevelés), hogy egy autó oldala nem épp palatábla.

Viszont ha beüt a baj, akkor még mindig ott a jó öreg teknőc, ajánlom mindenkinek, ahogy a nem túl jó minőségű kép is mutatja bízhatunk benne. Ha elragadtatom magam – mert azért öröm van bennem bőven, hogy nem kell fújni az autót – mondhatom, hogy az ég áldja meg a Turtle Wax vegyészeit, amiért ezeket a szereket kikeverték. Köszönöm Amerikának, hogy kifejlesztette ezt nekünk, Angliának, hogy legyártotta és a forgalmazónak, hogy elérhetővé tette számunkra. És persze papámnak, aki kissrácként belém nevelte, hogy autóápolás apropóján csak a kisteknőcben bízunk. Lám, megint az öregnek volt igaza.

A mi jelöltünk Sztepa lett, aki nevét onnan kapta, hogy anno francia órán a tanárnő mindenkinek francia keresztnevet adott, hisz így mégiscsak autentikusabban zajlott az okítás. Igaz, hogy a srác civil neve nem István volt, de ez annyira nem számított, sőt, olyannyira rajta maradt a név, hogy ma is így szólítanám, ha esetleg találkoznánk (pedig erre legalább 10-15 éve nem volt példa) mert akkor is és azóta is mindenki így hívta, ezen a néven emlékszik vissza rá.

Szóval megvolt a jelöltünk – Sztepa – és kellett valami jó pártnév, plusz hozzá valami ütős kis program, ami osztályunkat a végső győzelem felé repíthette. Hosszas tűnődés után úgy döntött a társaság, hogy a Sztepa névre remekül rímmel a keresztapa szó, így azt kicsit elferdítve megalakítottuk a KERESZTEPA Pártot és a programunk fő vonulata az lesz, hogy a választás napján aki csak teheti maffiózónak öltözik az osztályból és az amúgy rendben folyó oktatás alatt a tanárokat szó nélkül el fogjuk rabolni.

Eljött a nagy nap, amire mindenki izgatottan várt. Sztepa, - aki nem mellesleg egy jó nagy darab srác volt - mint igazi vezér maffiózó sötétszürke öltönyben jött, alá fekete garbót vett és a tekintély miatt napszemüveget viselt. A közvetlen „kollégái” aznap fekete öltönyben grasszáltak az iskolában és ahogy az illik mindenhova kísérgették a folyosón a Don-t, mialatt a háttérből csendben figyelték a főnök cselekedeteit. Hogy még hihetőbb legyen a sztori a „család” minden tagja pisztolyt is tűzött az övébe, vagy tett a belső zsebébe és lehet, hogy ma ez hihetetlen, de ezek a pisztolyok rendes légpisztolyok voltak, hisz az osztályból többen is lőni jártak a lőtérre.

Az akciók végrehajtása úgy zajlott, hogy az osztály lány tagjai – akik nem voltak sokan – beköltöztek egy terembe, ahol üdítővel, pogácsával, süteménnyel készültek a tanerők, mint túszok fogadására, miközben a srácok napszemüvegben/fekete sí maszkban random módon törtek rá az osztálytermekre, ahonnan az oktatót kitessékelték, majd elmondták, hogy az óra elmarad, és mindezt köszönjék a KERESZTEPA Pártnak.

A diákok örültek annak, hogy ha csak egy órára is, de elmarad a tanítás, a tanárok ez alatt nassoltak, így gyorsan elszaladt az óra, elszaladt a nap.

Sajnos happyenddel nem szolgálhatok, ugyanis a versenyben csak másodikak lettünk, de mókának, emléknek igazán jónak bizonyult ez a szórakoztató diákigazgató választás.

Mindenki remekül érezte magát, nem jött a rendőrség, fontosságukat és megkerülhetetlenségüket bizonyítva nem tiltakoztak a politikai pártok és a civil szervezetek, nem vonták kérdőre az iskola igazgatót és a lövészegyletet sem, hogy ezt mégis hogy képzeljük, sőt, a Terrorelhárítók sem jöttek ki, igaz akkor ők még nem is léteztek, de az is lehet, hogy még terror sem volt.

Fura nem? Mégis felnőttünk, boldogok voltunk és szép emlékünk van az eseményről. Aktualitást adva a történetemnek félve kérdem: a tegnapi BME-s srácnak milyen emléke lesz? Mit fog mesélni az unokájának?

Azt, hogy „oly korban éltem én”, amikor egy vízi pisztolyozó Fluor Tomira rendőrt, egy viccből Jedi lovagnak öltözött egyetemi hallgatóra meg terrorelhárítót lehet hívni? Amikor mérlegelés nélkül bárkit le lehet teperni a földre, mert alapos lehet a gyanú, hogy az a bárki az emberiség, a társadalom életére tör? Mennyire felkészültek ezek a szervek, ha ágyúval lőhetnek verébre, mert az a biztos ami tuti a főrendőrök szerint?

Milyen világot élünk mi? És ez biztos, hogy jó nekünk?

Szóval megjött a küldemény, amit izgatottan bontottam fel, hisz elképzelésem sem volt, hogy mit akarhat tőlem az év kilencedik hónapjában Matolcsy végrehajtó szerve.

A boríték 3 db kétoldalas, blikkfangos nyelven megszövegezett lapot tartalmazott. Megpróbáltam ugyan elmerülni a betűk tengerében, de erőmből mindössze annyira futotta, hogy megértsem: tartozok, és ha nem fizetem meg a kérdéses összeget odáig is fajulhatnak a dolgok, hogy jönnek és foglalnak, amit én ugye nem akarhatok.

Hűha, rettentem meg, ennek a fele se tréfa. Azt ugyan nem értettem, hogy miért tartoznék én 264 magyar forinttal, de a fenyegetés terhe alatt majd aludni sem bírtam napokig. Gondoltam, ha már ekkora a baj felhívom az ügyfélszolit (csak így trendin), de a levél tájékoztatott, hogy nem úgy van az. A szolgáltató állam az nem azt jelenti, hogy ha bajom van akkor felhívom az egyik emberét csak úgy, hanem először leszek szíves leszedni a Zinternetről egy nyomtatványt, majd ha az megvan azt töltsem ki, kérjek rajta azonosítót (személyesen vagy elektrÓnikusan esetleg a postán), aztán majd ha lesz számom nyomogathatom Bell találmányát, addig meg coki.

Tekintve, hogy ez az út nem volt járható, arra gondoltam, hogy végül is – bár fogalmam sincs, hogy mi ez az őrült tétel, melynek hiányában bizonyára borul az ország sikerre ítélt költségvetése – be is fizethetem egy sör árát, de a levélben csekk nem volt. Nem hát, de az bele volt írva, ha kellene csekk, akkor azért újból keressem fel a honlapot, igényeljek csekket, aztán ha megigényeltem majd azon fizessem be a kérdéses összeget, de nagyon vigyázzak ám, mert ha nem a megfelelő adónemhez tartozó csekken teszem mindezt, akkor nekem annyi, mert az APEH könyvelése felborul, nem fogják tudni, hogy miért is küldtem a 264 forintot és akkor szörnyen ideges lesz az adminisztrátor, még az is lehet, hogy az aknakeresőn elbukja a rekorddöntési kísérletét, de hogy a passziánszot aznap már nem fogja tudni kirakni azt biztos.

Ezen opció sem hozott tehát lázba, így hát ma délelőtt fogtam magam és ellátogattam az adóhatóság székházába. Aki járt már magyar hivatalban annak nem kell ecsetelnem a feelinget, aki nem, annak egyfajta tájleírásként rögzíteném a tényeket. A hatalmas ügyféltér tele dolgára váró ügyféllel, kis boxokban szorgos ügyintézők hajtják végre a törvény akaratát, míg a sorok közt unatkozó biztonságőr számolja  lassú sétája során kitudja hányadszor a járólapok kockáinak számát, mialatt az ajtóban telefonját nyomogató flegma információs ember üldögél. Ezt az életképet törtem meg feléje irányuló kérdésemmel, hogy ugyan a sorszámosztón mely gomb lenyomása fogja inicializálni a folyamatot, melynek eredményeképp remélhetőleg ügyem elintézésre fog kerülni és Matolcsy is megnyugszik, meg én is. Zavar ugyan nem keletkezett a rendszerben – elfelejtettem, hogy itt nagy tapasztalattal bíró állami alkalmazottak közszolgálnak – mivel emberünk a telefonjából fel sem nézve lökte a választ: 7-es menü, 2-es pont.

Miután kezembe került a kis cetli leültem és vártam. Azon agyaltam, hogy mely antréval tudnék hatásosabban fellépni ügyem intézése érdekében, vegyem-e fel a bunkó vállalkozó stílusát, aki nagyjából ugyanazért van itt mint én, csak neki a 264 után van még mondjuk öt-hat nulla és lépjek be egy  ’Mivamivamiva?’ köszönéssel, vagy legyek entellektüel bár kissé zavart állampolgár, aki tényleg röstelli, hogy rossz útra tért, de ha már itt van, sűrű elnézések közepette kéri, hogy oldják már meg az ügyét. Tekintve, hogy az első szerep nem állna jól nekem, a másodikhoz meg le kéne mennem kutyába, aztán azt meg ugye nem, így egy köztes állapotban maradtam, határozottan megkérdezem, hogy mi a gond és érzékeltetve, hogy az eljárás mikéntjével mélyen nem értek egyet  de befizetem a kért összeget. Miközben így morfondíroztam felvillant a sorszámom és rám került a sor, beléptem hát a tanulságtevő helyre.

• - Jó napot kívánok! Miben segíthetek?
• - Jó napot kívánok! Kaptam önöktől ezt a levelet. Lenne kedves megnézni és elmondani, hogy mi ez?

Az ügyintéző forgatni kezdte a papírokat, majd elkezdte felolvasni a rám vonatkozó részt, mire én:

• - Elnézést kérek, nem olvasni nem tudok, szövegértési problémám sincs, nekem ne felolvassa a levelet, hanem mondja meg, hogy miért tartozok 264 forinttal.

 Ekkor emberem klimpírozni kezdett a számítógépében, majd kisvártatva előadta:

• - 2010-ben volt egy ~4400 forintos adó befizetési kötelezettségem, amit csak idén év elején fizettem be, így ennek a mulasztása miatt leszek kedves most bűnhődni, és a 264 forint az a büntetés, meg kamat, meg eljárási istennyila, szóval ezt bizony jogosan követelik rajtam.

Aha! Kelt életre bennem az adóalany, tudom már! Akkoriban vettem egészségbiztosítási kártyára (ha jól emlékszem) egy sportcipőt és annak valóban volt egy ilyen adóterhe, de én úgy tudtam, hogy 10 ezer forintig azt nem kell megfizetni, majd azt görgeti tovább az APEH, aztán ha elérem az összeghatárt, vagy legközelebb többletem lesz majd jóváírják és viszlát.

• - Ááá, az nem úgy van! 100 forint felett minden adóterhet meg kell fizetni, ettől semmilyen esetben nem tekint el az APEH.
• - 100 forint??? Ne vicceljen már! 100 forint felett már megéri munkára fogni az államigazgatást? Nyilvántartani, kigyűjteni, 6 oldalas levelet írni, kipostázni, szívatni az ügyfelet, pénzt csekken behajtani, lekönyvelni, tételt kivezetni a tartozás sorról, stb.-stb.?
• - Igen, ez így van, ő nem tehet semmit.

• - Okés, akkor én most mit csináljak, befizethetem?

• - Hát a metodika a következő. Vagy átirányít egy másik ügyintézőhöz, ott kivárom a sorom és befizetem kizárólag bankkártyán, vagy ad nekem egy csekket és elmegyek a postára.

Nem akartam újból sorba állni, így a csekket kértem. A számítógép ösztökélése után a nyomtató máris előállította a sárga csekket amit a kezembe nyomtak.

• - Elnézést! – kérdeztem diadalittasan - ezt nem lehetett volna betenni a 3 lapos levél mellé?

Költségtakarékossági… De hol itt a megtakarítás? A postának mindegy, hogy 3 vagy 4 lapot hoz a levélben. A csekket így is, úgyis elviszem, azon a jelzett összeget befizetem. Számszakilag hol itt a megtakarítás?

Miközben próbáltam érvelni – nem mintha az egyszeri ügyintéző tehetne a dologról, de valakinek csak el kell mondanom a bánatom – emberünk újabb csekket készített, amit átadott nekem.

• - Ez mi?
• - Ez kérem szépen jövőre kell majd. Ugyanis – és most mindenki kapaszkodik!!!4négy44!!! – a 264 forint csak a tavalyi év büntetése. Tekintve, hogy ezt az összeget most fogom befizetni az állambácsinak az elmaradt 264 forint utáni büntetést és kamatterhet (egész a befizetés napjáig) jövőre fogom megfizetni, ahhoz kell majd a másik csekk, de ezért már majd ne menjek be, tegyem el ezt nyugodtan és majd használjam bátran.

Mi a szent szar van? Jövőre kapok egy csekket mondjuk 168 forintról? Aztán a rákövetkező évben is, és ezt fogjuk csinálni, míg a tartozásom oszlopdiagrammjára illesztett függvény nem éri el végleg a vízszintes tengelyt, azaz nem lesz nulla? Akkor én most adósságcsapdába kerültem, vagy mi az isten van?

• - Hát, sajnos ez van, ez a rend.

Búcsúzóul még annyit kérdeztem, hogy a 10-20-100 milliós adótartozókkal is ezt csinálják-e, de a hivatal képviselője megnyugtatott, hogy igen. Nagyon jó, egész más lett a kedvem, igaz ők szarnak rá egy nagyot, annyit úgysem lehet se foglalni, se letiltani, de a lényeg, hogy az én pénzem már megvan.

Felálltam, eljöttem, a 264 forintot befizettem és a biankó csekket kitűztem az orrom elé a parafatáblára el ne felejtsem, hogy jövőre nekünk még dolgunk lesz egymással.

Nem a befizetés tényét vitatom, az helyes. Rendnek kell lenni, ami jár, az jár, aki elmarad, azt meg kell büntetni. Ez oké, de az eljárás maga. Engem miért, ha Győzikét nem? Más miért tolhat maga előtt céges 100 milliós tartozásokat, ha én 264 Ft-ért elő vagyok véve? Miért olyan az eljárás amilyen? Miért nem lehet húzni egy határt, ami alatt egyszerűen átlép a nyilvántartó program, hogy felejtsük el egymást? Vagy ha ekkora a baj, hogy ennyire kell a pénz ne hagyjunk veszni egyetlen fillért se! Oké, de akkor miért nem teszik hozzá a következő SZJA befizetésemhez a jelzett összeget? Minek ezért engem cseszegetni, működtetni a rendszert, fenntartani a fenntarthatatlant? És végül a legfontosabb: miért nem küldenek csekket?

Spórol az állam, ugye? Így? Max rajtam. Mert, hogy magukon nem, az biztos.

Hozzávalók:

•           30 dkg darált hús,
•           2 közepes hagyma,
•           pár gerezd fokhagyma,
•           egy 8-10 cm hosszú szárazkolbász darab,
•           füstölt szalonna,
•           egy kis doboz sűrített paradicsomkonzerv,
•           fűszerek ízlés szerint (só, bors, pirosarany, gulyáskrém, ami van otthon),
•           egy fél kg-os fagyasztott leveles tészta

Elkészítés:

A hagymát apró kockákra vágjuk, és ugyanígy járunk el a kolbász és a szalonna esetében is. Ezeket feltesszük egy serpenyőben a tűzre, majd a zsiradék kipirítása mellett a hagymát megdinszteljük. Ha nem engedne elég zsírt a szalonna/kolbász páros akkor pici olajjal megtámogatjuk a folyamatot.

Ha a hagymánk megdinsztelődött hozzátesszük a darált húst, majd néhány perc hevítés után mehet a paradicsompüré. Ekkor dobtam mellé a fokhagymát is, amit előtte összetörtem. Fontos, hogy a darált húsos szószt ne csináljuk hígra, folyósra, hisz ez lesz a tésztánk tölteléke, így ha túlhígítjuk, akkor a sütőben könnyen kifolyhat a tésztából.

Szóval most már az alapok mind együtt vannak, főzzük össze az egészet közepes lángon, néha megkeverve. Közben tegyük hozzá a fűszereket ízlés szerint, a vége felé némi korrekció gyanánt mehet a pirosarany vagy a gulyáskrém is.

Ezen idő alatt kivesszük a fagyasztóból a leveles tésztát és (ha nem eleve lapra nyújtottat vettünk) akkor azt felvágjuk és kis négyzetlapokra formázzuk, amikbe majd a tölteléket töltjük. Nekem 17 db kis batyu jött ki a tésztából, ez pont elég volt a töltelék felvételéhez is.

Fontos, hogy a sütőt közben gőzerővel készítsük elő, a tészta ugyanis 200-210 fokos sütőbe kell, hogy kerüljön.

Ha elégedettek vagyunk a kulimászunk ízével (valójában egy sűrű pörköltöt csináltunk darált húsból) megtöltjük a tésztát, összehajtjuk, majd a tetejét megkenjük felvert tojással. Ha van otthon, egy pici reszelt sajtot is tehetünk a tetejére.

A kis csomagokat sütőpapírral bélelt tepsire tesszük majd be a sütőbe 30-35 percig.

Bőséges, gazdag, finom és könnyen hordozható étket csináltunk, ami akár vendégváráshoz, akár kiránduláshoz is jó lehet.

Csináljátok utánam! :-)

/Ezt a kifejezést egy régi, középiskolai, vidéki osztálytársamtól tanultam, aki egyszer arra kérdésre, hogy milyen TV-jük van otthon nemes egyszerűséggel csak annyit mondott, hogy messzigombos. :-)/

A távoli vezérlés azonban nem volt elérhetetlen ezen készülékek esetében sem, de a konstruktőrök – legalábbis a Technics -nél biztosan, de talán más cég is élt ezzel a leleménnyel – más megoldást választottak.

Itt ugyanis az van, hogy az egyes eszközöket egy un. remote control cable segítségével (mi lehetne ennek a jó magyar neve?) rendszerbe lehet kötni, azaz a decket rádugva a márkatárs erősítőjére annak távirányítójával mindkettő irányíthatóvá válik.

Én ezt a trükköt régről ismertem, de sajnos nem volt ilyen kábelem. Az erősítőhöz anno nem járt, a decknek ugyanakkor elvileg tartozéka volt a múltban, de én azt nem kaptam meg hozzá.

Mit csinál ilyenkor az érdeklődő user? Keresgélni kezd. Én is azt tettem, kikerestem a neten a készülék felhasználói kézikönyvét hátha ott több info lesz erről a csoda kábelről, de sokkal közelebb nem jutottam a megoldáshoz, annyi volt a biztos, hogy réges-régen létezett ilyen.

Ahogy forgattam a gépet feltűnt viszont valami. A kábel bemeneti nyílása átmérőjét tekintve egy jack dugónak felelt meg és a hevenyészett szkennelt felhasználói kézikönyv szerint is egy olyasmi alakú kábel látta el a távirányítás feladatát. Picit furcsállottam ugyan a dolgot, hogy olyan egyszerű lenne a megoldás, hogy két jack dugó és egy 2 eres kábel elég a mutatványhoz, de tekintettel arra, hogy ezek nem nagy tételek gondoltam beszerzem őket és meglátjuk mi történik. Elmentem az egyik boltba és vettem egy olyan audio kábelt, aminek vezetéke 3.5-ös jack dugóval volt szerelve, majd összedugtam az erősítőt a deckkel és bekapcsoltam őket.

Pontosan ilyen, felcsévélhető kábelt vettem. Bekerülési költség 300 Ft.

És, hogy mi történt? Csodák csodájára a trükk működött, a két eszköz összekacsolódott és az erősítő távirányítója vezérelni kezdte a magnót is. A dolog olyannyira jól sikerült, hogy a deck kijelzőjén új, eddig nem látott indikátorok jelentek meg, melyek azt hivatottak jelezni, hogy aktuálisan az egyes, vagy a kettes kazettafészek van e vezérelve, melyet természetesen a távirányítóval váltogatni is lehet.

Hát így lett egy kis odafigyeléssel és némi leleménnyel távirányítóssá téve a régi rendszer. Ha valakinek van még otthon ilyen eszköze próbálja ki, működni fog.

ui.: azért vicces, hogy a marketing osztály már két évtizeddel ezelőtt is képes volt eladni egy sima audio kábelt hangzatos nevű remote control cable néven, gondolom sokszoros áron

Az egyik ilyen örökzöld téma a devizahitelesek megmentése, ugyanis most megint épp azt kapta fel a sajtó, hogy hiába minden erőfeszítés, reklámhadjárat, banki fenyegetés sehogy sem akar megoldódni a devizahitelesek gondja, ráadásul az idejekorán belengetett ócsai lakópark sem akar kinőni a földből, pedig már olyan rég megígérték, hogy azóta Szíjjártó „mindenki igényelje az árfolyamrögzítést” Péter is egészen más területeken tolja NERnia szekerét.

Jómagam ugyan soha nem értettem, hogy Orbán Viktor miért viseli ennyire a szívén a devizahitelesek sorsát, ha mindemellett egyébként az egész országnak ott tesz keresztbe, ahol nem szégyell, de ha ez a hobbija ám legyen. (AZ ÉN ADÓMBÓL!)

Ha visszaemlékszünk volt már itt előtörlesztési lehetőség, árfolyamrögzítés, eszközkezelő felállítása, közszférában dolgozóknak beígért segítség (amiben az volt a legviccesebb, hogy csak a közszféra és a bankok nem tudtak róla), szóval megannyi unortodox ötletet hallhattunk már, ami csak Matolcsy Gyurka bá tündérmeséskönyvében olvasható. Mind közül azonban a legjobban az ócsai lakópark ötlete tetszett, amivel a kormány egyfajta barakba kívánta terelni a törlesztésben megfáradtakat, ezzel is megbélyegezve őket. Én nem tudom, hogy eme találmánnyal melyik kormányzati potentát állhatott elő, de az biztos, hogy a Közgép még nem ért rá elindulni a közbeszerzésen, mert eddig egy kapavágás nem sok, annyi sem történt az ügyben.

Abba most ne menjünk bele, hogy jó ötlet-e közpénzből, államkasszából, adóforintból adósokat menteni. Abba se gondoljunk bele, hogy mennyire ildomos összerúgni emiatt a port a bankokkal, akiknek hitelei a gazdaság motorjai, viszont játszunk el az ideával, hogy mennyire jó az, ha építünk egy lágert 80-100-500 családnak… pld. engem nagyon érdekelne, hogy egy zalaegerszegi bedőlt hiteles mi a fenét fog csinálni egy kis falú határában az otthonától néhány száz km-re munka, pénz, így a visszatérés reménye nélkül a családtól és a barátoktól elvágva?

Azon is lehetne egy kicsit lovagolni, hogy a kormány feladata nem az lenne-e, hogy felállítson egy normális és kiszámítható gazdaságpolitikát, ami rövid távon bizalmat gerjesztene a befektetők és a gazdaság szereplői körében -> beindulna valami halvány növekedés (bár mi momentán már a stagnálásnak is örülnénk) -> és akkor lenne új munkahely (vagy ha nem is lenne a mostaniak megmaradnának), az emberek tudnának dolgozni, lenne pénzük és visszafizetnék a hiteleket. Mert azt ugye mindenki sejti, hogy a magyar nem azért nem fizet mert nem akar, hanem azért mert nem tud, nincs miből. Ez csak egy pár aspektus amin el kéne gondolkodni a bőrös Audi hátsó ülésén útban a képviselői irodaház és a Parlament között (kb. 450m), de hagyjuk is a dolgot, mert lenne egy ötletem.

A helyett, hogy ésszerűtlen mentőövek dobálására és szegényfalva felépítésére költenénk a pénzt a következőt indítványozom az ésszerűség és a költséghatékonyság jegyében:

1., Azon devizahitelesek, akiknek törlesztési nehézségeik akadtak látogassanak el az eszközkezelőhöz (ha már megalapították eme nemes szervezetet csináljanak is valami) és vigyék el oda bér- és lakáspapírjaikat regisztráció céljából.

2., Az eszközkezelő írja fel, hogy van egy ingatlan adott paraméterekkel (hol van, mekkora, stb. és ami a legfontosabb, hogy milyen törlesztő részlet tartozik hozzá melyik banknál és milyen futamidővel). A kört lehet még bővíteni a már megfizetett önrész kérdésével, a hitelbe már betolt törlesztéssel és így tovább, ezt a szakemberek ki tudják dolgozni, menjünk is tovább.

3., Azt is vigyék be a rendszerbe, hogy az adós fizetési papírjai alapján mekkora hitelt tud felelősséggel vállalni a továbbiakban.

4., Ha minden bajbajutott így tesz, lesz egy csinos kis adatbázis lakásokról/házakról, fizetési képességekről és – most jön a mutatvány – kezdődhet a csere-bere.

5., Ha Gipsz Jakab már nem tudja fizetni kacsalábon forgó palotájának 300 ezer Ft-os törlesztőjét, de teszem azt egy 200 ezret még igen, keressünk egy olyat, aki ekkora összeggel dőlt be és tegyünk javaslatot annak lakóingatlanának elfoglalására és továbbtörlesztésére. Annak lakója (aki ezek szerint a 200-at nem bírja nyögni, de mondjuk a 100 még menne) átmehetne egy 100 ezres törlesztésű lakásba és így tovább.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi legyen 2 ügyféltípussal a továbbiakban.

a., Aki egyetlen fillért sem bír fizetni és az égvilágon már semmije nincs (abszurd, de tételezzük fel) annak nagyon komolyan kivizsgáltatnám az okát. Ha valóban olyan, előre nem látható körülmények adódtak a hitel felvétele és a törlesztés leállása között, ami vis maiorként gátja a további fizetésnek ott javasolnám csak az állami segítségnyújtás módjának a megállapítását. Ezt a kört durván szűkíteném, mindenféle mendemondát nem hinnék el, hisz annak vélelmét mindvégig fenntartanám, hogy az állampolgár a hitele felvételekor felelősen, a saját sorsa érdekében döntött, tehát elvileg számolt a következményekkel is, ha beüt a krach.

b., A másik csoport ugye az, aki már nem tud hova költözni, mert vagy nincs hova (nincs meg a cserealap), vagy amennyit fizetni bírna azért nem tud új lakásba költözni. Itt is jöhetne az alapos vizsgálat, majd a segítségnyújtás, ha annak jogalapja biztosított.

Miért lenne ez jó?

   Egyrészt örülne a bank, amiért a hitel nem bedőlt, csak más fizeti tovább. Higgye el mindenki, hogy a bankok jó része nem ingatlanos cég, neki pont akkora nyűg jelen helyzetben a visszavett lakás értékesítése, mint bárki másnak. Lehet őket lehordani mindennek (kormányunk szokta is, úgyhogy már ez meg se kottyan nekik), de attól még a tény tény marad. Ők csak a pénzüket akarják visszakapni, amit az adós teljesen szabad akaratából vett kölcsön tőlük. Pont, ennyi, és az urban legendeket a banki gonosztevésekről most hagyjuk is ha kérhetem.

   Másrészt jó lenne az adósnak, aki így, vagy úgy de csak tulajdonnal bírna, nem egy kényszerértékesített lakás töredékárával kéne kiszállnia a buliból (ha egyáltalán) és földönfutóvá válni, hanem maradna nevén egy ingatlan, amit szépen fizetne tovább, igaz, hogy kicsit kisebb, kicsit másabb, de az övé.

   És végül jó lenne az államnak is, hisz ebbe a rendszerbe nagyságrendekkel kevesebb pénzt kellene beleraknia, mint így, ahogy most van (ill. épp nincs), hisz tényleg csak azokkal kéne törődni, akik nagy bajban vannak, a többit megoldja a bank és a hitelesek közössége.

A rendszert informatikailag összerakni nem nagy feladat, ami kellene hozzá az a megoldási szándék, és a rugalmasság a bankok, ügyfelek részéről.

Hiszem, hogy egy ilyen megoldás százszor többet érne, mint az a tesze-toszaság ami most van, arról nem is beszélve, hogy a mai intézkedések az állam szempontjából csak a pénzt viszik (pl. döglődő hitelezési- és ingatlanpiac) és semmiképp nem hozzák.

Szerintem érdemes lenne átgondolni a dolgot, sokkal több emberen segíthetne, mint a most belengetett pár száz család. Nagyon meredek az ötlet?

1., A Görgey utcán gőzerővel dolgoznak a szakemberek a hibás vízvezeték cseréjén. Emlékeztetnék mindenkit, hogy ez az a beruházás, amit az ígéretek szerint a burkolat megbontása nélkül fognak elvégezni, mely a holding szóvivője szerint kedvező hatással lesz mind a forgalmi viszonyokra, mind pedig a néhány éves burkolat állapotát tekintve. Így állunk most:

Nem is tudom… Kedves olvasó, mintha picit bontottak volna, nem? (csak az egyértelműség kedvéért: eddig felbontottak egy sávot, majd pár napja úgy döntöttek, hogy az kevés, így nekiestek a két középsőnek is) Némi adalékként még annyit, hogy az egyik helyi portál cikksorozata szerint a meghibásodás ez év május 29-én történt, azóta folyik ez a remek, értékteremtő munka. Aki nem tudná: ma augusztus 16-a van.

2., Szerencsére a város más pontja is tartogat izgalmakat a közlekedőknek és a közpénzért aggódóknak. A szintén nem oly rég bemutatott friss és ropogós Andor utcán újabb sebet ejtettek a markoló kanalak. Ez alkalommal a gázművek gondolta úgy, hogy feltétlenül bontani kell a vadonatúj útszakaszon, amit gyorsan cselekvés is követett. Nehogy már legyen a városban másfél kilométernyi hibátlan útszakasz felkiáltással ők is ástak egyet, most így néz ki az út. Szép?

Nem értem. Komolyan mondom nem értem. Mégis, mi történik itt???

Ahogy tekerem a pedált az egyik mellékúton megáll velem szemben egy 50 év körüli bringás pacák és int nekem, hogy álljak meg. Tekintve, hogy az utóbbi pár napban volt pár kellemetlen élményem ilyen megállító figurákkal kapcsolatban kissé bizonytalan voltam a hogyan továbbot tekintve, de aztán csak rászántam magam, gondoltam mi van ha segítség kell, vagy valami baj van.

Mikor lelassítottam az ipse mellé érzékeltem, hogy valószínű külföldivel van dolgom, így megkérdeztem, hogy miben segíthetek. Kiderült, hogy újdonsült barátom szállást keres, ugyanis – tessen kapaszkodni – ő bizony európai körúton van teljesen egyedül (csak ő és a bicaja), Németországból, Münchenből indult és kishazánk után Szlovákián, Lengyelországon és Csehországon keresztül tervezi a hazatérést.

Mivel, nagy hirtelen fogalmam nem volt, hogy hová szállásoljam el mondtam neki, hogy kövessen, keresünk valamit. Bringázás közben beszélgettünk, meséltem a városról, a szálláslehetőségről, hogy milyen messze van ide Szlovákia stb. mikor egy belvárosi hotelhez értünk.

Emberünk nagyon hálás volt, megköszönte a segítséget, megemlítette, hogy mennyire kedves vagyok, kezet fogtunk, majd ő szép napot, míg én kellemes túrázást kívánva elváltunk.

Irtó klassz érzés volt és titkon az motoszkált bennem, hogy remélem jó hírünket viszi majd a nagyvilágban. Tudom, hogy mennyire jól tud esni egy kis emberi hozzáállás ha egyedül vagyunk egy idegen helyen, így jó érzéssel, feltöltődve mentem utamra. Ma sem keltem fel hiába, ha módotokban áll ti is tegyetek így, ha hihetünk benne a sors úgyis visszaadja.

(népnevelés vége)

A legfontosabb dolog, - különösen nagyobb tv-s sportesemények idején – hogy asztalt foglaljunk előre, hisz legelső próbálkozásunkkor ezt kihagytuk és sörcsapolós asztalhoz nem tudtunk ülni. Pulthoz, sima asztalhoz bármikor kaphatunk helyet bejelentkezés nélkül is, de a helyben épp az a trüváj, hogy az ott főzött sört mindenki magának csapolhatja.

Ha asztalunk van, az alapvetően 2 helyre szólhat. Az egyik fajtánál a városra esik szép kilátás, a másiknál a sörfőző üzemre. Tekintettel arra, hogy a várost mondhatni ismerem direkt örültem, hogy az asztalunk a sörüzem mellé szólt. Látnivaló egyébként ezen kívül is akad a helységben, hisz mindenfelé tv-k és hatalmas kivetítők vannak felszerelve amerre a szem csak ellát, amin vagy sport megy, vagy ha épp nincs semmi izgalmas esemény a csatornákon, akkor – esetünkben legalábbis – koncertek mennek, de olyan hangminőségben, hogy az egyik ismerősöm viccesen rá is kérdezett, hogy Bon Jovi ugye itt zenél a sarokban? Baromi jól szól minden, így sem képben, sem hangban nem maradhatunk le semmiről.

A hely elfoglalásakor az asztalhoz rendelt személyes pincér egy érintőkijelzős kütyüvel unlockolja a sörcsapot (egyébként az esetleges rendeléseket is ebbe veszi fel) és kezdődhet a móka.

A sörcsapok szintén színes érintőkijelzővel bírnak, lehet rajta látni az aktuális sörfajtákat (egyszerre 4 van, áruk 100-140 FT/dl), az elfogyasztott mennyiségeket (2 tizedes pontossággal), de van súgó a csapolás módjáról, infót lehet kérni a helyről, gombnyomással asztalhoz lehet kéretni a pincérünket sőt, ha megtetszik a másik asztalnál egy szép lány, (állítólag) át is lehet üzenni az ő kijelzőjére. A csap alá különböző söröspoharak vannak kikészítve a sörfajtáknak megfelelően, de van pohármosó is, úgyhogy nem kell aggódni, váltáskor nem fognak keveredni az ízek.

A sör friss és finom, a sor a klasszikus pilzenitől indul és a sötétebb és erősebb ale-k felé (pulttól egyébként más fajtát is lehet kérni) tart.

Amire még kitérnék, az a vizes blokk. Van egy olyan dilim, hogy egy vendéglátóhelyen a legkisebb helységet fel kell keresnem – mondjuk sörözés közben egyenesen muszáj : -) – hisz ha az rendben van, akkor nagy valószínűséggel más helységek tisztaságát sem érheti szó. Nos, panasz itt sem lehet semmire – sőt – tisztaság, mozgásérzékelős lámpa, automatikusan induló lágy zene, infrás szappanadagoló, airblade rendszerű kézszárító, egyszóval minden van. Pazar.

Hosszan tényleg nem ecsetelném a helyet, hisz megtették már előttem mások, néhány észrevételt azonban megosztanék.

Elképzelhető, hogy mi voltunk ügyetlenek, de az állás után megnyitott sorcsapokból hosszú ideig csak hab jött. Ezzel nem is lenne különösebb baj, ha nem számolná ezt is a fej a többihez, így ez a része nem túl gazdaságos a dolognak. Mentségükre legyen szólva, hogy egyik alkalommal észre is vette a pincér a hanzli aránytalan mennyiségét és mondta is, hogy nyugodtan öntsük ki az egészet, lenullázza a számlálót. Ez nagy-nagy pozitívum volt.

Furcsálltam, ha minden ennyire digitális és felhasználóbarát, hogy lehet az, hogy a csap csak az összesített fogyasztásokat tudja mérni, azaz nem lehet beállítani neki, hogy az egyes vendégek fogyasztását külön kezelje. Én elhiszem, hogy egy kisebb társaságnál ez nem gond, de van pl. egy nagy sarokasztal is, ahol legalább 15 ember elfér, hogy annál hogy számolják ki, hogy ki mennyit csapolt el sem tudom képzelni.

Hasonlóan egyszerű lenne megcsinálni azt is, hogy a pillanatnyi számla összegét lekérhesse az ember. Miért nem végez el a rendszer egy egyszerű szorzást? Furcsa, na.

Ezen apróságok nem jelentenek nagy problémát (leszámítva a habot, mert az se nem finom, se nem gazdaságos), inkább a kényelmet és a technika további fölényét hirdethetné a megoldásuk, ha egy v2.0-ás szoftverbe ezeket is beletennék.

Összességében tényleg elégedettek voltunk és csak remélni tudom, hogy a magas színvonalat mind a kiszolgálás, mind a hely, mind a felszolgált javak tekintetében tartani fogják. A hellyel nem egy klasszikus pub atmoszféráját kínálják Miskolc belvárosában, hanem egy igazi hightech üzemet minimalista enteriőrrel, sok krómmal, üveggel, fémmel, ami más, mint a megszokott, de talán épp ez benne a jó.

fotó: player.hu

Mit is mondhatnék a végére? Eddig úgy tartották, ha valaki igazi, eksztatikus meccshangulatú várost szeretne látni Magyarországon, annak hazai DVTK találkozó idején Miskolcra kell jönnie. Most kiegészíthetjük ezt azzal, hogy egy jó sörért is érdemes ide látogatni. Esetleg kombinálni a két dolgot. Úgy az igazi!

Zip’s Brewhouse

Egy belvárosi, teljesen jellegtelen parkolóház ugyanis igazi kincsesbányává változott a napokban, ahol a modern művészet, a popkultúra és a technika szerelmesei számára egyaránt lélegzetelállító műremekeket vonultatnak fel.

Talán senki nem gondolná, hogy egy szürke betontömb belseje a műfaj legdrágább műremekeit őrzi, ugyanis egy kísérőrendezvény keretén belül olyan művészek alkotásait tekintheti meg az érdeklődő itt, mint Andy Warhol, David Hockney és Roy Lichtenstein.

A BMW elhozta ide az un. art cars kollekcióját azon célból, hogy az arra fogékonyak eme szürreális helyszínen csorgathassák nyálukat a ritkaságszámba menő négykerekűekre, ráadásul teljesen ingyen. (Ha arra gondolok, hogy réges-régen az olimpiákon művészeti versenyek is voltak az ötlet teljesen helytálló.)

A kiállítás központi darabja egy Andy Warhol által megfestett (amúgy is igen ritka) M1-es BMW, ami 1979-ben megjárta a 24 órás Le Mans-i megbízhatósági versenyt is, ráadásul csoportjában a második lett és összesítésben is megszerezte a 6-ik helyet. Külső szemlélő számára a „mű” meglehetősen összecsapottnak tűnhet, és nem is téved sokat az, aki erre gondol, hisz a mester mindössze 23 percet töltött a legendás autó megfestésével. Szép, nem szép (ízlésről vitatkozni felesleges), de az tény, hogy ez a most világ egyik legértékesebb autója.

A kusza vonalak és foltok mögött természetesen megvan az ideológia is, de a művészetet nem kell mindig megfejteni, néha elég arra ráérezni, vagy csak egyszerűen rácsodálkozni.

(a cikk a tovább után folytatódik)

Az utcát járva, amikor megláttam az alábbi beruházást a klasszikus Sándor György-féle idézet ugrott be elsőként, aki ugye egyik jelenetében méltatta még a múlt rendszert az alábbi szavakkal:

 „Azért vannak pozitív eredmények is! Itt van például…, és még sorolhatnám!”

Fenti sort azzal egészíteném ki, hogy ahol a művészet hatásszünetet tartott, - megannyi rossz hír és panasz után - oda most tényleg lehet egy pozitív dolgot helyettesíteni példaként, hisz a helyi áramszolgáltató épülete mellett épp egy kétállásos, elektromos autók töltésére szolgáló oszlop épül.

Még kiírva nincs semmi, hogy pontosan mikor is adják át azt a köznek, de ahhoz képest, hogy nem is oly rég lamentáltam a kérdésről (mármint, hogy külföldön milyen jó példák is vannak a töltésre vonatkozóan) úgy tűnik az új idők szele már itt, a válságtól sújtott északi régióban is érezhető. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan sor kerül erre, mondhatom örömöm határtalan!

Őszintén megmondom, - tekintettel arra, hogy nagy rajongója vagyok a járműiparnak, így a különlegesebb járgányokat ismerem a környéken – egyetlen full elektromos autóról sem tudok szűkebb pátriámon belül, de mit lehet tudni, hátha majd ennek hatására tűnnek fel az utcán a Fisker Karma-k és Tesla Roadster-ek. Legyen így!

Addig is, ha valakit érdekel a dolog az ELMÜ-ÉMÁSZ honlapján lehet infokat gyűjteni a rendszerről és a körítésről, ha pedig valaki a google segítségével keresne Miskolcon töltőállomást Nissan Leaf-jéhez, segítségül neki legyen itt a pontos cím is:

Tizenéves koromban – ez az időszak nagyjából a 80-as évek vége, 90-es évek eleje környékére datálható – a középiskolai osztályomban csak az lehetett igazán menő csávó, akinek volt valamilyen Hifi berendezése. Gondolkodtam rajta, hogy mi lehetett még ehhez fogható státuszszimbólum, de tekintettel arra, hogy akkoriban átlag középiskolásnak se mobiltelefonja, se autója, se motorja nem volt (legalábbis az én iskolámban elenyésző kisebbség rendelkezett ilyenekkel, ha egyáltalán) max. a márkás sportcipő az, amit még párhuzamba tudnék állítani fent nevezettel.

Ez az időszak elképesztően más volt, mint ma, talán egy mai fiatal el sem tudja képzelni azt, hogy akkoriban zenét nem úgy hallgattunk, hogy leszedtük torrentről és mp3-ban meghallgattuk a számítógépen afféle háttérzeneként, hanem annak igenis szeánsza volt és eleve: ahhoz, hogy bármi meglegyen azért bizony tenni kellett.

A zenére éhes fül gazdája előtt több út is állt. Először is megvehette a hőn áhított előadó kazettáját, CD-jét, bakelit lemezét, ami akkoriban még nem volt ördögtől való gondolat. Mai napig emlékszem rá, hogy egy hazai előadó CD-je 890.- Ft volt mindenhol.

Ha ez az út nem ment, akkor keresni kellett valakit, akinek megvolt a keresett muzsika és azzal át kellett másoltatni, jellemzően vagy CD-ről kazettára, vagy kazettáról kazettára. Ha valaki olyan fiatal, hogy nem tudja mi az a kazetta, annak ajánlom a Wikipedia ide vonatkozó cikkét.

Tekintve, hogy akkor még nem voltak ilyen radikális jogvédők, mint manapság, nekünk meg sem fordult a fejünkben az, hogy ezzel bárkinek kárt okoznánk, így simán csináltunk olyat, hogy megvettünk egy CD-t mondjuk 5-en és szépen szétmásoltuk egymásnak, hogy arról már ne is beszéljek, volt a belvárosban egy kazettaárus, aki némi térítés fejében csuklás nélkül másolta a gyári médiákat hozott, vagy vett kazettára. Hihetetlen ugye?

MP3? Cd író? Ugyan! Ez utóbbit először az egyetemen láttam a kollégiumban, ahol páran egész jól megéltek abból, hogy CD-ket 1.500.- Ft-ért másoltak akkor már illegálban.

Persze a megszerzett zenét valamivel le is kellett játszani, így el is érkeztünk jelen bejegyzés tárgyához, a Hifi berendezésekhez. Ilyen eszközök alatt nem ám az Ausztriából hazaszállított Fisher music centereket és piros Audioton másolós magnókat értem, hanem a rendes, komponensekből összeállított tornyokat, ami minimálisan tartalmazott egy erősítőt, egy decket és egy CD lejátszót + hangfalakat (haladók operálhattak még lemezjátszó, tuner és még egy deck beszerzésével is, és az olyan egzotikumokat, mint a DAT, DCC, MiniDisc és társaik már meg sem merek említeni).

Őszintén megmondom, hogy én ennek a bolondja voltam. Tekintve, hogy akkoriban még internet sem volt lelkesen írtam a leveleket a gyártóknak és forgalmazóknak, hogy ugyan küldjék már el aktuális katalógusaikat, had legyen mire nyáladzani és hát szerencsére az osztályban voltak páran, akik velem tartottak eme elmebaj kihordásában és akikkel órákat lehetett beszélgetni frekvenciákról, jelleggörbékről, stb.-stb.

SONY katalógus, 92-93 -as modellév. Ezt még én rendeltem, ma is megvan.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy nálam hegyekben álltak odahaza a különböző hangátviteli berendezések (tesóm szerint nyenyereládák), hát azt ki kell ábrándítanom. Rettentő mód szerettem volna a dolgot, de annyira, hogy még elméleteket is gyártottam a szüleim számára, nevezetesen, hogy nekem karácSONYra azért kell mindenféle csodakütyüt venni, mert hát a nevében is benne van a SONY szó, - mely márka abban az időben a számomra elképzelhető legvonzóbb brand volt – és hát ez ugye nem lehet véletlen.

A miskolci Andor utca afféle hátsó, csendes forgalmú utca volt sokáig, mely a családi házas övezet lakóit juttatta célba. Tekintettel arra, hogy forgalma csekély volt szívesen jártak rajta kerékpárosok, görkorisok, futók, hisz ezen és a meghosszabbításán egészen a Diósgyőri várig lehet elmenni.

Az idillnek az vetett véget, amikor megindult a városban a méltán közutálatnak örvendő Zöld Nyíl nevű, villamos felújításnak álcázott EU-s pénzherdálás és a Győri kapui szakaszhoz érve (ez a nagy forgalmú út párhuzamos a szóban forgó utcával) az építőmunkások lezárták annak egészét és a forgalmat részben az Andor utcára terelték át.

Azt hiszem mondanom sem kell, hogy az utca sok mindenre fel volt készítve csak erre nem, így a hónapokig tartó plusz terhelés alaposan tönkre is tette a burkolatot. Mivel jómagam sokat járok arra kicsit (nagyon) bosszankodtam is e miatt, ám idén tavasszal arra lettem figyelmes, hogy a leharcolt burkolatot javítgatni kezdik. Magyar megoldásokhoz szokott agyam azt hitte, hogy majd raknak egy-két foltot a kátyúkra, aztán jól van az, a forgalom időközben amúgy is visszaállt az eredeti rendre otthagyják az egészet. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem ez történt. Néhány héttel ezelőtt arra bringáztam és arra lettem figyelmes, hogy vadiúj aszfaltcsík tekereg a házak között. Nocsak, csettintettem elégedetten, hát mégiscsak igaz a hír a nagy magyar felemelkedésről, van itt pénz, lehet költeni értelmes dolgokra is és elégedett gurultam a tükörsima aszfaltrétegen a vár irányába, miközben olyan bugyuta szóviccek jártak a fejemben, hogy nini: a gyorsnaszád nem csak kondenzcsíkot, hanem aszfaltcsíkot is tud húzni!

Baromira elégedett voltam tehát ahogy róttam a métereket, azonban a távolba tekintve furcsa foltra lettem figyelmes az úton. Ó, neeee! Tört elő belőlem az ungarische Lance Armstrong, az ugye nem…

De! Ha valaki nem hinne a szemének szövegesen is rögzítem a tényállást. A teljesen új, frissen aszfaltozott utat teljes széltében leaszfaltozták, majd eszükbe jutott, hogy „hopp a ridikül” itt valamit elfelejtettünk ástak egyet, majd elhárítva a problémát leaszfaltozták az időközben ejtett hiátust is. Na most kérdem én: ez így normális? Ezt így kell csinálni? Hát miért nem egyeztetnek a különböző szervek és szolgáltatók? Mi a fene történhetett pár nap alatt, amiért máris ásni, fúrni, faragni majd újra aszfaltozni kellett ezzel egy potenciális kátyúhelyet létrehozva, merthogy pár év és ott fog először tönkremenni a burkolat arra a teljes vagyonom fel merem tenni.

Miért van az, hogy egyes országokban, ha új utat burkolnak/építenek mindenki előtte elmondhatja szívének bánatát, kicserélhetik a csöveket, építhetnek újakat, de ha kész és ráhúzzák az utat, akkor ott 10-15 évig akkor sem áshat senki ha a kutya a kovászba szarik. Itt miért kell még a nyilvánvalót is tönkre tenni???

Más.

Néhány évvel ezelőtt a szintén helyi Görgey Artúr utcát (mely a város egyik legfontosabb ki- és bevezető útja) végre szakaszosan ugyan, de elkezdték újraaszfaltozni. Nagy volt az öröm, hisz a foltozás már itt sem hozott számottevő javulást az út állapotában, így az amúgy is folyamatban lévő közlekedési rend átalakításával egyetemben leaszfaltozták az egyik szakaszt.

Ahogy jövök, megyek a sportcsarnok előtti részen feltűnt, hogy az újonnan felállított országzászló előtt (ez is mekkora egy hülyeség már, na mindegy…) állandóan vízben áll az út. Gondoltam magamban mi a csuda lehet ez a rengeteg víz, amikor is azt olvasom az egyik portálon, hogy mindenki nyugodjon meg, meghibásodott egy cső az út alatt, de a helyi „szakemberek” (muhahaha) urai a helyzetnek és olyan technológiával fogják orvosolni a problémát, hogy az úthoz nem nyúlnak, annak bántódása nem esik.

foto: minap.hu

Aztapitscha morfondíroztam magamban, hát mikor lett NERnia Svejc, hogy ilyenekre is figyelnek a derék munkás kezek, amikor a napokban arra jártam. Kérdezze már meg valaki, hogy mi van az úttal! Hogy mi? Hát ez:

Igen, ez az út másik oldala, de ez nem lehet véletlen

Kérem tisztelettel, nemhogy az úton ejtettek egy mély krátert, de az út melletti Népkert parkjában (csodálom amúgy, hogy ezt nem keresztelték még át valami haladóbbra, hát hogy maradhatott meg ez a kommunista csökevény név ilyen sokáig?) is gyorsan mélyítettek két gödröt.

Nesze neked űrtechnológia, fognak ezek ott bohóckodni, amikor ásni sokkal könnyebb, aztán meg lesz meló jövőre is, hisz akkor majd aszfaltozzák a kátyút. Így lesz nyugi, nincsenek illúzióim…

Végezetül talán annyit, hogy az egyik tanult kollégám azt szokta mondani, hogy anno ő úgy tanulta az egyetemen, hogy a magyar építőipar két dolgot nem tud produkálni megfelelő minőségben: lapos tetőt és utat. Na de ha nem is akarnak?

UPDATE: Kommentben érkezett a következő kép. Ha valaki esetleg azzal vádolna, hogy feleslegesen rinyálok az Andor utca új burkolata miatt az tekintse meg kérem ezt. Szerintem benne van a helyi vízszolgáltató szabályzatában, hogy csak vadi új burkolat feltörésével lehet földalatti vezetéket javítani. Mást nem tudok  elképzelni ezen hozzáállás kapcsán, normális emberek ilyet ugyanis önszántukból nem tesznek. Őszintén szomorú vagyok... :-(

A fotóért köszönet Neuromancer -nek!

• ad1., Arról senki nem beszél pillanatnyilag, hogy mi lesz a néhány év múlva tönkremenő akkumulátor hegyekkel,
• ad2., Arról meg pláne nem, hogy a töltésre felhasznált elektromos áramot valahol azért csak elő kell állítani, amit nem igazán rózsaszín csillámpónik szellentésével működtetett bioerőművekben tesznek, hanem a legtöbb helyen ma is jó kis hagyományos, szénhidrogéneket felhasználó erőművekben végeznek, ahonnan még azt ráadásul el is kell szállítani mégpedig veszteséggel.

(Jó-jó, tudom. Most lehet jönni azzal, hogy az legalább egy fix, jól behatárolható helyen van, meg magasra pöfékel a kéménye és nem pedig bele a belvárosi dugóba, de blablabla, ez mesebeszéd, a lényegen nem sokat változtat.)

A különböző hibrid hajtásokban már jóval nagyobb lehetőséget látok, hisz miért ne járhatna a belvárosban araszolva egy autó villanymotorral, miközben egy mecseki szerpentinen lehet pörgetni a robbanómotort, így miközben kedélyesen gurguláznak a hengerek leömlői az akksi is töltődik.

Vannak egyéb alternatívák is a környezetbarát autózás témakörén belül, de valahogy mintha manapság kevesebb új hír jönne ezekről. Kevés hír olvasható az üzemanyagcellák fejlesztéséről, elterjedéséről és úgy látom, hogy a biodiesel/bioetanol lobbi is csak addig vizionált sárgába öltözött repcemezőket és kukoricaföldeket, míg pályázati lehetőségeket (értsd. ha erre adnak pénzt ezt „csináljuk”, ha nem akkor nem érdekel) láttak a dologban, de mivel az sincs mostanában számolatlanul ezek a törekvések is lecsendesedni látszanak.

Szerencsére azonban nem mindenki gondolkodik úgy, mint én és a gyártók is, - ha nem is túl nagy vehemenciával - de kísérleteznek, fejlesztgetnek, aztán az early adopterek és a kalandorok vagy megveszik ezeket a „termékeket” vagy sem.

Ez az egész most csak azért jutott eszembe, mert a múltkori londoni kirándulásom képeit rendezgetve két jópofa felvételre akadtam.

Az elsőt egy külvárosi parkolóházban lőttem, ahol épp a gazdira várva egy teljesen elektromos Nissan Leaf ( 2011 világ – és európai év autója (!) ) szivornyázik a tápvezetékből. Talán mondanom sem kell, hogy a parkolóházban külön rész volt az ilyen autóknak elkülönítve azon célból, hogy az autók tölthetők legyenek.

A másik kép ettől sokkal viccesebb és még némi erkölcsi példabeszéd is belemagyarázható. A képet Nothing Hill gyönyörű utcáin sétálva készítettem, melyen az látszik, hogy a tudatos gazda ökológiai lábnyomát (anyám, de hülye szó ez, kb. annyira utálom, mint azt, hogy fenntartható fejlődés) úgy próbálja csökkenteni, hogy a Maseratti Quattroporte (motor: V8, lökettérfogat: 4244 ccm – 4691 ccm, teljesítmény: 400 LE – 440 LE) mellé beszerzett egy elektromos Citroen C1-et is, mellyel akkor a lelkiismeret is meg van nyugtatva, meg a pingvinek élőhelye sem csökken annyira a sarkkörön túl. Szerintem idilli kép, nemde? :-)

Ahogy a fenti képek is mutatják tehát a helyzet nem reménytelen, de az áttörésre még várnunk kell. Sok víz fog még lefolyni a Temzén addig, míg ezek a járgányok, ill. ezek utódai fognak dominálni az utakon, de talán mi még megérjük. A tudomány öles léptekkel halad, és ha az egyes államok is besegítenek az elterjesztésbe (adókedvezmények, KRESZ szabályok könnyítése, stb.) és az olajlobbi sem tesz keresztbe talán menni fog a dolog.

De addig is… Nekem valahogy jobban tetszik egyelőre ez az angol gazda. Ha már lúd, legyen kövér, mégiscsak jobban illik egy Bentley az utcaképhez, mint egy Citroen, vagy tévednék? :-)

London felépítését tekintve olyan, mintha sok-sok kisebb városka, település összeolvadásából jött volna létre. A szállásom ezen részek közül Berrylands nevű településrészen volt, ami közel esik Kingstonhoz, ami pedig valójában egy teljesen felszerelt, minden földi jóval ellátott város a városban. Van nyüzsgő belvárosa piaccal, főtérrel, bevásárló- és szórakozó központtal (még Jamie Olivernek is van itt étterme), de jutott ide csendes Temze part is ahol partmenti lakóparkok, lakóhajók között eshet kellemes séta. Ez a rész annyira önálló településként viselkedik, hogy az itt, vagy a közelben lakók csak határozott céllal látogatnak be a klasszikus értelemben vett fővárosba, hisz bármit el tudnak intézni itt is.

Utazásom időpontja nem véletlenül esett erre az időszakra. Úgy terveztem, hogy az ismerősök meglátogatását mindenképp az olimpia előtt fogom letudni, hisz attól tartottam, hogy az amúgy is felkapott turistacélpont a sportesemény alatt túlságosan zsúfolt lesz. Apropó olimpia. Mikor nekivágtam az útnak úgy képzeltem, hogy a városban lépten nyomon ötkarikába és az eseményekre felhívó zászlókba, táblákba, reklámokba fogok ütközni, de ez egyáltalán nem így történt. Gyakorlatilag elvétve vannak a nagy eseményre utaló nyomok, sőt, a város még mindig sokkal inkább a már lezáródott 60 éves jubileumot ünnepli, ami ugye a királynő regnálásának kerek évfordulója előtt tiszteleg.