Talán nem mindenki előtt ismert azon tény, hogy a LEGO évtizedek alatt kiadott több ezer darabos készleteinek hozzáférhetősége nem minden országban egységes.

Vannak teljesen általános készletek, melyek jó eséllyel minden piacon egyformán elérhetőek, míg mások csak különböző megkötések révén. Ezen korlátozások egyrészt lehetnek földrajziak (pl. csak egy adott országban kaphatóak), de lehetnek olyanok is, melyek csak különböző promóciók (vásárlásokhoz csatolt ajándékokként), különleges alkalmakkor (pl. új üzlet megnyitása), esetleg csak egy-egy cég külön megrendelése révén, azok dolgozói számára érhetőek el, azaz – elvileg – kereskedelmi forgalomba nem kerülhetnek.

A csatolt készletek általában kis zacskós kiszerelésű játékok (most pl. az Ausztrál Shellnél vannak zseniális kisautók [1, 2], melyek a tankolásokhoz járnak, de az angol SUN magazin is előszeretettel adott lapjaihoz egy időben kis készleteket, akik ha jól tudom idén utoljára éltek eme lehetőséggel, többet nem csinálnak ilyen akciót), míg a céges vagy egyéb promó szettek elég komoly dobozok is lehetnek, amit légi- és hajózási társaságoktól kezdve autómentő cégek, játékboltok, de még szélkerék gyártók is rendelnek/rendeltek a gyártótól, hogy azután üzleti partnereiket vagy alkalmazottaikat – esetleg azok gyerekeit :-) – meglepjék velük.

Természetesen a gyűjtés és a piac szabályai szerint minél szűkebb valaminek a hozzáférhetősége az annál kurrensebb és érdekesebb a rajongók számára.

Ha hirtelen belegondolok az én birtokomban ez idáig három, ilyen mifelénk ritkának mondható készlet található: egy, az amerikai piacra szánt versenykamion; egy, a japán piacra szánt zacskós promó szett és egy nagyobbacska, a mostani poszt tárgyát képező komolyabb készlet található meg.

(Ezeken kívül nekem is megvan a brit SUN magazintól származó egyik zacskós sorozatom, mely egy tételt leszámítva - a 30121 sajnos hiányzik - teljes.)

De lássuk mai mondandóm tárgyát, ami nem más, mint a 3438 –as számmal ellátott McDonald’s étterem, ami a LEGO biblia szerint egyrészt US only készlet, azaz csak az USA-ban volt elérhető 1999-ben, másrészt az exkluzív sorozatot erősíti, azaz feltehetőleg ez is vagy csak valamihez járt, vagy maga a cég rendelte be külön, számomra ez idáig ismeretlen alkalomhoz kapcsolódóan.

Ha végtekintünk a képeken láthatjuk, hogy a derék dán mérnökök 98 kis alkatrészből elég korrekt kis McDrive-ot hoztak össze, abban fellelhető minden, a gyorsétteremre jellemző alkotóelem.

Van egyrészt egy fellobogózott éttermünk, melyben a rohanó életmódot folytató urbánus elemek számára készül a junkfood, ehhez konyhagépek, poharak, tálca áll az alkalmazott rendelkezésére, de természetesen pénztárgép is van, hisz valahova a bejövő tételeket is könyvelni kell.

Csapolják a közepes Fantát

A viszonylag részletesen kidolgozott beltéren túl figyelmet érdemel a tető kialakítása, ami meglátásom szerint igazán zseniálisra sikeredett, hisz nagyon hozza az eredeti formát, van ízlésesen lekerekített sarok és még az elmaradhatatlan arany boltív is (a golden arches a cég logójának legfőbb alkotó eleme, abból jön ki a stilizált ’M’ belű) a tetőre került. Azt hiszem a színek kombinációjára felesleges is külön kitérni, ez a piros/sárga annyira meki, hogy ettől jobb nem is lehetne.

Egy FishMac -et szósz nélkül, majonézzel lesszíves!

A készlet része még egy szabadtéri kiülős rész is az elmaradhatatlan behajtást jelző reklámtáblával, valamint – hisz mit ér egy étterem vendég nélkül – egy vagány sportkabrió is, amit napszemüveges, bőrkabátos barátunk hajt veszett módon.

Elnézést, hogy várni kellett, kifogyott a sűrítmény.

Azt hiszem, hogy jelzett készlet a cég legszebb hagyományait idézi, viszonylag kis elemszámból egy egészen részletes és jól játszható készletet hoztak össze.

Az én LEGO városomban az épületek eléggé alulreprezentáltak (járműből sokkal több van), így nagyon megörültem ennek az étteremnek, nem sokat haboztam amikor a látókörömbe került, azonnal lecsaptam rá. Beszerzéskor volt némi elemhiánya, de szerencsére az internet korában ez nem jelenthet gondot, ill. a matricák már nem eredetiek, de nagyon jó minőségben sikerült pótolni, után gyártani őket.

Lett tehát a külön bejáratú LEGO City-mnek étterme is, ami ráadásul nem is akármilyen, plusz grátiszként egy új autó és némi szabadtéri bútorzat is gazdagítja a gyűjteményt.

Nagy címletből tud visszaadni?

Annyira aranyos, egyedi, színes és jókedvű a kis épület, hogy csak ajánlani tudom. Ha valaki bukik az ilyesmire feltétlen keresse és ha véletlen úgy alakul ne habozzatok lecsapni rá.

Épp egy éve annak, hogy a hazai üdítős sörök világába kalandoztam, akkor született poszt arról, hogy mit is ér egy jó csomagolás, ill. az mennyire határozza meg a termék és a márka identitását. Lamentáltam rajta, hogy képes egy design (képes-e?) a fogyasztó irányába kommunikálni azt, hogy miről is szól az adott termék, tudja-e az alkalmazott megoldás a fogyasztót a vásárlás irányába terelni lehetőleg úgy, hogy elérje a gyártó a célját, azaz az ő termékét vegye le a szomjas polgár a polcról és még véletlenül sem a konkurenciáét.

Akkor kicsit értetlenkedtem a marketingesek (mondhatni) félvállról vett munkáin (a tyúk és tojás problémáját persze nem fogjuk tudni feltárni soha, azaz ki másolt kitől), viszont a 2013-as szezonban változásokról számolhatok be.

Pár napja vettem észre, hogy a korábbi posztban említett két gigász közül az egyik, nevezetesen a bőcsi érdekeltség új termékkel jelentkezett, ennek most az a neve, hogy Borsodi Friss Zero (citrom vagy grapefruit) alkoholmentes.

Azt nem tudom, hogy olvasták-e a döntéshozók a fent idézett posztot (nem mellesleg az a cikk az elmúlt év második legolvasottabb írása volt nálam) de ha igen abban biztos vagyok, hogy nem jött át az üzenet.

Lehet, hogy én vagyok a hülye, de őszintén megmondom nem értem. A Borsodi sör termékpalettája eddig is inkább volt kaotikusnak nevezhető, mint áttekinthetőnek, de jól látszik, hogy ez különösebben nem zavarja őket, úgy vannak vele lövünk minden felé fogalom nélkül, aztán előbb-utóbb csak gól is születik. Hát innen üzenem meglepne, ha így lenne. Miről is van szó?

Ahogy a csatolt képen is látható idén lett egy kék dobozos gyümölcsös sörük, ami továbbra is Zero jelöléssel fut, mely ez esetben már nem Zero cukortalalomra utal, hanem a Zero alkoholtartalomra. Zavaros? Az…

De ízlelgessük egy kicsit a problémát. Tavaly kijöttek a Zero nevű gyümölcsös sörrel ahol a Zero a cukortartalomra utalt és az sem hozta őket zavarba, hogy van egy másik gyártó is, aki ugyanezen névvel, de Zero alkoholtartalmú gyümölcsös sört kínál.

Idén ahelyett, hogy jól láthatóan identifikálnák a terméket (megpróbálnának neki önálló karaktert adni és elhúznák a másik terméktől) tovább bonyolítják a helyzetet, kijönnek egy Zero nevű alkoholmentes sörrel de úgy, hogy – legalábbis a honlapjuk tanulsága szerint – a Zero cukortartalmú sörük továbbra is a piacon van. Ezt érti valaki?

Szerény véleményem szerint a névválasztás eleve elhibázott, hisz a termék neve (Borsodi Friss citrom/grapefruit Zero alkoholmentes/cukormentes) elképesztően hosszú (olyan, mint egy dél-amerikai teleregény szereplőjének a neve), így kérni szinte bizonyosan nem fogja senki. Rövidíteni meg bajosan lehet, hisz nincs egyetlen kombinációja sem a fent idézett szavaknak, ami definiálná a terméket, azaz megint csak ott tartunk, hogy a név nem jó, ez nem egy ütős márkanév.

Igazából azt furcsállom az egészben, hogy a cégek a termékfejlesztésre sokat költenek, ideális esetben ezek nem csak úgy kipattannak valaki fejéből és másnap már ontja is a produktumot a gyártósor, hanem azt alaposan kimunkálják.  Ilyenkor számos vizsgálat, fókuszcsoportos elbeszélgetés zajlik, miközben marketing-tanácsadók hada áll készenlétben, ahol értékelik az ízeket, a csomagolást, azokra vonatkozóan különböző kombinációkat hoznak létre. Figyelik a fókuszcsoport reakciót, milyen hatásokat indukálnak a pilot fogyasztókban az új termék tervei, variálják a színeket, a betűtípusokat, laikus véleményeket hallgatnak meg és azt is nagyon jól tudom, hogy ezeket az eszközöket a Borsodi is használja.

De valamiért – szerintem – megint nem sikerült, ez megint nem jött össze. Tessék szépen gyakorolni:

• Borsodi Friss alk. 2% + gyümölcsnév (zöld doboz)
• Borsodi Friss Zero cukor alk. 2% + gyümölcsnév (ezüst doboz)
• Borsodi  Friss Zero alkohol + gyümölcsnév (kék doboz, de az ebből nem derül ki, hogy ebben van-e cukor, azaz van még potenciál a cuccban, még egy-két kombinációval  elő lehet állni a jövőben)

és talán nem lesz baj a strandon. Esetleg vigyünk róla képet a telefonunkon, vagy írjuk le egy kis papírra és adjuk oda szomjunk oltásakor a büféslánynak. Már csak azon izgulok, hogy a Soproni bele ne nyúljon a tutiba és ne adj isten nekik is pont ez az „innováció” jusson eszükbe idén…

(Mielőtt valaki azzal vádolna, hogy ó hát persze, a kibicnek semmi sem drága, ne a problémát feszegessem, hanem a megoldásra adjak tippeket: eszemben sincs. Nyilvánvaló, hogy megoldás létezik, de – ha van is ötletem, javaslatom - nem gondolom, hogy nekem kellene azt szállítani. Vannak alternatívák, melyek jó eséllyel működhetnének, de azokkal álljon elő az, akinek fizetnek érte.)

A Layer – vagy más néven – réteg maszkolás igen látványos és gyakran alkalmazott digitális képmanipulációs eszköz, mely a Photoshop programcsomagban viszonylag egyszerűen elérhető, kezelhető.

Sajnos ez utóbbi nem mondható el a kistestvér, Element programváltozatról, ugyanis ebből (legalábbis a 7.0-ból biztosan) kiszedték ezen feature gombját, így úgy tűnik, mintha ezen alkalmazással a szóban forgó látványos effekt nem lehetne megvalósítható.

Aggodalomra azonban semmi ok, hisz ha első áttekintésre nem is egyértelmű a dolog a programcsomag tudja a műveletet, csak nem kínálja fel azt tálcán, némi trükkhöz kell folyamodnunk annak elérése érdekében. Lássuk miről is van szó.

Bizonyára mindenki látott már olyan képet reklámokban, katalógusosokban vagy a weben, amikor is két kép úgy van összemosva, hogy egyik a másikba fokozatmentesen, illesztés nélkül – hogy úgy mondjam – átcsúszik. Ez az effekt legegyszerűbben a Layer Mask eszközzel valósítható meg, aminek a megértéséhez a következőt képzeljük el.

Adott egy kép, ami szeretnénk, ha áttűnne egy másikba. Gondolatban vegyünk egy üveglapot, amit különböző mértékben kormozzunk össze és helyezzük rá a képünkre. Mit fogunk látni? Ahol átláthatatlanul fekete az üveglapunk, ott a képünk teljesen ki lesz takarva, ahol csak egy vékonyabb rétegben vittük fel az anyagot ott kissé átlátszik majd a kép, ahová pedig nem kentünk a tökéletlen égés melléktermékéből semmit, ott minden jól látható marad.

Pontosan ezt fogjuk csinálni a képfeldolgozó programmal is, mutatom, hogy hogyan.

Vegyünk két képet, amit szeretnénk, ha egymásba úsznának, és nyissuk meg őket a PS Elementben.

Válasszuk ki az egyiket, majd húzzuk át a másik képre ezzel elérve azt, hogy egy képen 2 rétegünk legyen. A képződött rétegeinket a jobb oldali ablakban láthatjuk.

Most jön a trükk. Ahogy arról már volt szó Layer Mask gombunk ugyan nincs, de rendelkezésünkre áll egy un. Adjustment Layer kapcsoló, mellyel egy új, módosítható réteget tehetünk a képeinkre. Ennek gombját a kis layer képek felett találjuk, mutatom pirossal bekarikázva.

Jelöljük ki az alsó réteget (Background), nyomjuk meg az Adjustment Layer gombot és válasszunk egyet a lehulló menüből, legyen mondjuk a Levels. Ekkor fel fog ugrani a Levels panelja, de ne ijedjünk meg, nem kell semmit csinálnunk, egyszerűen nyomjunk rajta egy OK –ot. Ha jól csináltuk ezt kell oldalt látnunk:

Ezzel a lépéssel létrehoztunk egy új, módosítható réteget a hátterünk felett, amiben elrejtve (de most már általunk is jól láthatóan) ott van a Layer Mask, mely a kis fehér négyzet képében öltött testet. Mutatom:

A következő feladatunk az lesz, hogy ezt a manipulációkat lehetővé tevő új rétegünket össze kapcsoljuk az áttünés másik résztvevőjével, hisz ezzel tudjuk a program tudtára adni, hogy majd mely részek lesznek azok (mit kell kevernie), amiket látni szeretnénk, melyek, amelyeket csak részben és honnan törölje azokat, amire már nincs szükségünk. A következőt tegyük:

Kattintással jelöljük ki oldalt a Layer gyűjtő kis ablakunkban a Layer 1 nevűt, majd fent a menüsorban kattintsunk a Layer pontra és a legördülő sorban válasszuk a Group with Previous (CTRL+G) pontot. A változást a Layer 1 melletti halvány, lefelé mutató nyíl fogja jelezni, azaz a Layer 1-et összekötöttük az állítható (adjustment) réteggel.

Válasszuk is ki ezt (jelen esetben a középső) réteget és kattintsunk bele a fehér négyzetbe (fentebb pirossal karikáztam), ezzel jelezzük, hogy most a Layer Mask-kal fogunk dolgozni.

A módosításához kattintsunk a bal oldali ikontenger Gradient Tool eszközére, majd a felső sorban megjelenő alternatívák közül kérjük a fekete-fehér átmenetet.

Miközben továbbra is a Layer mezőben a középső réteg kis fehér négyzete van kijelölve a Gradient Tool eszközzel húzzunk egy vonalat a képünkre és mire felengedjük az egerünk bal gombját máris előtűnik az eredmény.

Természetesen a vonalat – mely gyakorlatilag az átmenetünk irányát és hosszát jelöli ki – kedvünk szerint húzhatjuk (vízszintesen, függőlegesen, balról – jobbra, jobbról – balra, röviden, hosszabban) attól függően, hogy milyen vizuális hatás elérése a cél.

És, hogy hol jön a képbe a kormos üveg? Ha megnézzük a rétegeket gyűjtő kis ablakunkat bal oldalt megfigyelhetjük, hogy a korábban teljesen fehér kis négyzetünk átváltozott, egy fekete-fehér színátmenet jelent meg rajta, amit a Gradient Tool eszközünkkel állítottunk elő.

Ahol hófehér, ott a felső réteg látható, a szürkés részen keveri a program a két képet, míg a feketénél teljesen kitakarja a felső réteget, azaz marad a háttérkép, jelen esetben az autó. Íme a végeredmény:

Láthatjuk tehát, hogy bár hivatalosan az PS Element nem támogatja az effekt létrehozását némi trükkel és leleménnyel mégiscsak rá lehet venni arra, hogy a kezünk alá dolgozzon. Nincs más hátra tehát, jó próbálkozást!

Mikor néhány nappal ezelőtt megláttam a neten a Citroen családi autójának új lesifotóit már tudtam, hogy az az orr nem álca, nem a fotósok és kíváncsiskodók félrevezetésére van kreálva, a fura front bizony pontosan úgy lesz megcsinálva, ahogy látható.

Azért voltam ebben felettébb biztos, mert a képen Citroen volt és ez a gyártó világ életében arról volt híres, hogy nem sokat törődött a trendekkel, ha olyanja volt a legmerészebb formákat is bátran a piacra dobta, aztán volt, hogy ez nagyon bejött, volt, hogy nagyon nem.

Az új Picasso formavilágával sem lehet mondani, hogy felültek volna a mainstream-re, mert ez a lámpacsoport bizony nem egy egyszerűen megemészthető designelem. Az az érdekes, ha nézem alulról és eljutok az alsó lámpa tetejéig azt mondom remek. Ha felülről közelítek az orr közepéig simán tetszik. De ha együtt látom a két fényforrást, hát lever a víz, ez olyan ronda, hogy a Fiat Multiplája ehhez képest ipari-formatervezési bravúr és nem azért mert az olyan szép (tudom, hogy sokan utálják, de nekem nagyon tetszik) hanem azért, mert az a modell legalább egységesen megdöbbentő.

Szóval a Citroen most megint húzott egy merészet (amúgy nem tudtam, hogy ilyen jól állnak anyagilag, hogy ez most belefér, de ez legyen az ő bajuk) és kidobták ezt a bízvást megosztó formát, ami megmondom őszintén csodálnám ha sokáig a piacon maradna, mert ebből tömegeket eladni… Na de bízzuk a vevőkre.

Tekintettel viszont arra, hogy egyrészt rendes vagyok, másrészt meg kedvelem a márkát gondoltam segítek. Ne költsenek feleslegesen majd a ráncfelvarrás tervezőire, már meg is csináltam nekik az új ormányt, szerintem ez minden jelentősebb vásárlói körben elfogadható. Lehet, hogy kicsit konzervatív, de szerintem jó lesz. Hajrá srácok, vigyétek nyugodtan! :-)

Az alább bemutatandó étek nem saját találmány, – korábban már olvastam róla – de most először próbálkoztam vele, és hát… Na de ne szaladjunk előre.

Aki azt gondolja, hogy azért nem főz változatosan és azért nem próbál új ízeket, mert az drága, bonyolult, nehézkes stb.-stb. annak ezt a fogást ajánlom kipróbálásra, ígérem nem fog csalódni.

Amire szükségünk lesz: csirkemell, pesto, krémsajt, kápia paprika, bors

Ennyi, semmi több.

Az elkészítéshez a csirkemellet megmossuk, megtöröljük, majd éles késsel jó két ujjnyi vastagon felkarikázzuk. Az így kapott tallérokat félbemetsszük oly módon, hogy a húst nem vágjuk végig, hanem a szélen meghagyva azt széthajtjuk és az előálló nagyobb szeletet kicsit megklopfoljuk.

Ha elkészültünk az egyes szeletkékkel, azokat kiterítjük, majd vékonyan megkenjük pestoval, arra krémsajtot nyomunk (tömlős, tubusos mindegy, a lényeg, hogy natúr legyen), majd „beleragasztjuk” a vékonyra csíkozott kápia paprikát. Jöhet még egy kis sajt, majd a husit feltekerjük, ha valaki biztosra akar menni fogpiszkálóval össze is tűzheti a tekercseket.

Miután megvagyunk  az összes kis csomaggal, azokat hőálló tálba tesszük, tetejét őrölt borssal megszórjuk, majd előmelegített sütőbe dobjuk.

Közben elkészítjük a köretnek valót – én rizst választottam – majd ha megsült a husi a fedőt levéve róla kicsit megpirítjuk a tetejét és tálaljuk.

És az íze? Bátran mondhatom, hogy az utóbbi idők egyik legnagyszerűbb íz élményével találkoztam, úgy is fogalmazhatnék, hogy ilyen finomat még talán nem is főztem.

Nem is úgy búcsúzok, hogy Jó étvágyat!, hanem úgy, hogy próbáljátok ki. Isteni!

Valahol, mélyen legbelül olykor azt gondolom, hogy a tárgyak sem véletlenül születnek oda, ahova, valami céljuk az „Ő” életüknek is van.

Sokszor elgondolkodok például azon, hogy vajon a szalonból kiguruló autó meddig falja a kilométereket? Lesz-e belőle évtizedek múlva veterán kiállítások ünnepelt sztárja, vagy küldetése az első kanyarban véget ér és még bejáratósan a roncstelepen végzi?

Mitől függ, hogy egy luxusautó élete milyen irányt vesz? Ki dönt arról, hogy hátsó ülésébe királyok/uralkodók ülepe fog-e süppedni vagy a legsötétebb bűnök felé fogja vinni gazdáját? Mert számukra más út nem nagyon létezik, kevés Maybach-kal veszi kispolgári gazdája az irányt a piac vagy a kiskert felé egy-egy hétvégén.

Aztán vannak persze példányok, melyek életútja valahol kisiklik, megreked. Ők azok, akik valamilyen okból raktárak mélyére, kiskertek végébe kerülnek és ott várják a véget vagy a feltámadást. Ők azok, akik múltja családi legendáriumba szövődik, akikről mesél majd a nagybácsi a rokon kisfiúknak, de igazából senki nem tudja már a rohadó vaskupac igaz történetét. Azok is ők, akiket fellelve gyűjtők jönnek lázas izgalomba, melyek árverések kiemelt tételei lesznek, vagy akik miatt lelkes amatőrök fognak éjszakákat ebay-t és fórumokat böngészni azon célból, hogy sok-sok év és munkaóra árán ismét vég guruljanak velük az őszi napsütésben az erdei úton.

Nekik állít emléket ez a poszt. Talán egyszer még gondos kezek őket is visszateszik a végtelen útra…

Ferrari 246 GT (Dino)

Mercedes Benz 300 SL

Plymouth Road Runner Superbird

Rolls Royce Silver Cloud III

Lamborghini Miura

De Tomaso Pantera (háttérben egy jobb sorsra érdemes Lamborghini Espada)

Alfa Romeo Montreal

Vajon te mit csinálnál, ha a nagypapa fészerében rátalálnál egy Iso Grifo-ra?

Képek forrása az általam ismert legnagyszerűbb vintage és classic car gyűjtő tumblr oldal.

Visszaemlékezve gyermeki énemre még korántsem nevezhettem magam kütyübolondnak, aminek a legfőbb okaként azt tudnám megjelölni, hogy a 80-as évek elején, közepén még a nálam sokkal gazdagabb gyerekeknek sem volt számottevő nyomogatni valója, hisz akkoriban ezek az eszközök nálunk nem igen voltak elérhetőek.

Általános iskolás koromból egy kvarcjátékra emlékszem, amit a bizományi áruházban vettünk mamámékkal, majd később egy Sanyo walkman-em is lett, amit csak a jó ég tudja honnan szerzett be papám, hogy valamely jeles ünnepnapomon megajándékozhasson vele.

Tekintve, hogy kazettám sem nagyon volt (eszközöm meg pláne nem, amivel hangfelvételeket csinálhattam volna) ez a készség leginkább a szekrényemben várta sorsa jobbra fordulását és mire középiskolás koromra a felhasználható media is rendelkezésemre állt az eszköz végletekig elavult, fejhallgatójának szivacsa elporladt.

Ebben az időszakban viszont már élethosszig tartó barátságot sikerült kötnöm mind a technikával, mind a zenével, - erről korábban már egyszer megemlékeztem - viszont most egy új aspektust világítanék meg a múlt és a jelen relációjában.

Középiskolás voltam, amikor rám jött, hogy a zenét szívesen hallgatnám suliba menet-jövet egyaránt, így megspórolt pénzemből vettem egy – ha nem is kimagasló műszaki tartalmú, de számomra bőven megfelelő – Sony Walkman-t. Emlékszem a lejátszó több mint 10 ezer forintomba került, amit talán nem kell külön ecsetelnem bizony sok pénz volt abban az időben.

Sokáig használtam a kis kütyüt és nem is olyan rég megint a kezembe akadt a fiók mélyén turkálva. Tekintve, hogy általában mindig nagyon vigyáztam a dolgaimra igen jó műszaki és esztétikai állapotban maradt fenn valamikori hűséges kísérőm, amit most újfent büszkén forgattam a kezemben. Miközben nézegettem a kis masinát eszembe jutott, hogy mekkorát is változott a világ az elmúlt 15-20 év alatt. Mennyire hosszú utat is tett meg a tudomány a mechanikus, analóg hangrögzítéstől és lejátszástól a mai digitális világig, és az akkor oly kuriózumnak számító dolog mennyire tömegszerűvé vált napjainkra.

Ma már ugye ott tartunk, hogy nem is mp3 lejátszókat viszünk magunkkal a buszra, vonatra, metróra, hanem egyenesen az okostelefonunkon hallgatjuk a zenét, ráadásul odáig fajult a dolog, hogy már cd-t sem rippel szinte senki, hisz akár a net, akár a zeneszolgáltatások segítségével trackek milliói között válogathatunk szinte azonnal, így streammelhetjük a felhőből jövő tartalmat.

Hosszú volt az út, de vajon a végére értünk-e tettem fel magamnak a kérdést, és ha lehetek őszinte nem tudom rá a választ.

Ahogy azonban egymás mellé tettem a múlt és a jelen két képviselőjét gondolataim elkalandoztak, hogy milyen bölcs is az ember, vajon hová tud még fejlődni a tudomány, ha egy ilyen hétköznapi szórakoztató eszköz ekkora változáson eshetett át szinte egy szempillantás alatt. Mi jöhet még és tudjuk-e, akarjuk-e gondozni a múltat?

Vajon Te mikor hallgattál utoljára kazettás magnót az utcán?

Na ugye.

Köszönd meg egy mérnöknek. *

A tegnapelőtt megindult események (melyek ugye tudjuk, hogy nem a semmiből jöttek, az ítéletidő jó előre meg volt jósolva), amik pont a nemzeti ünnepen csúcsosodtak ki annyi, de annyi gondolatot indukáltak az átlagemberben, hogy csak úgy cikáznak a fejekben a miértek és hogyanok. Talán nem kell magyarázni, hogy egy reálisan gondolkodó átlagpolgár is lássa – azokról már ne is beszéljünk, akik tíz-, húsz órákat töltöttek hó alatt az autókban és így testközelből szemlélték az eseményeket – hogy itt valami rohadtul nem stimmel.

Nem ragoznám túl a dolgot, hisz azt már rengetegen megtették előttem, csak egy aspektusra kérdeznék rá, mert speciel engem ez nagyon érdekel.

Orbán Viktor miniszterelnök napokkal 15-e előtt bejelentette, hogy az ünnepet nem itthon tölti, neki bizony halaszthatatlan dolga miatt a Belga fővárosba kell utaznia. Ha jó fiú akarok lenni azt mondom, nahát, milyen rendes ez az ember, még a nemzeti ünnep magasztosságát is figyelmen kívül hagyta (melynek fényében oly gyakran szeret sütkérezni) azért, hogy ezen időpont alatt is a hazáját szolgálja a gazdasági szabadságharcban, de engedtessék meg nekem, hogy kicsit kételkedjek.

Nehezen hiszem ugyanis azt, hogy egy ilyen esemény kapcsán Brüsszel ne lett volna megértő, azaz ne látta volna be, hogy a nemzeti ünnep plusz időjárási katasztrófa kombó épp elég indok arra, hogy Viktor inkább itthon teljesítsen szolgálatot.

Ha valóban égető szükség volt arra, hogy Magyarország Kormányát a legmagasabb szinten képviseljék az Uniós eseményen (és sicc!, hagyjuk is, hogy esetleg Orbán Viktor jobbnak látta ha elmenekül az országból, mert annyira már nem kemény legény, hogy szembe nézzen a tömeggyűlések résztvevőivel) akkor is lett volna egy megoldás, amit a magyar jogrend tudtommal lehetővé tesz a probléma áthidalására, ami nem más, minthogy ennek az országnak vannak helyettes vezetői is, akik bevethetők lettek volna akár itthon, akár odakint.

A kormany.hu szerint az országnak pillanatnyilag két miniszterelnök-helyettese is van, akik baj esetén teljes hatalommal láthatják el a miniszterelnöki feladatokat: Navracsics Tibor és Semjén Zsolt.

Emlékeim szerint, míg Orbán Viktor külföldön magyarázta a bizonyítványt egyikük se szaggatta idehaza az istrángot, azazhogy bocsánat, Semjén igen, hisz ő épp lovagolva vonult be Kézdivásárhelyre, hisz fontos a parádé, még akkor is, ha az ország tekintélyes része ki sem látszik a hóból és a bajból.

Ha jól gondolom van még egy személy, akinek kutya kötelessége lett volna a kialakult helyzetben fellépni és megszólalni, különösen akkor, ha a miniszterelnök nincs elérhető közelségben, ő pedig a köztársasági elnök, Áder János.

Lehet, hogy kevesen tudják, de a köztársasági elnök feladatköre nem csak abból áll, hogy értelmezhetetlen jogszabályokat firkantson alán hazai és nemzetközi ellenállás ellenére is (igaz mi ezt szoktuk meg), hanem a jogállása szerint ő a Magyar Honvédség főparancsnoka is, azaz baj esetén nem hogy joga, kötelessége is, hogy eljárjon.

Ehhez képest mi történt? Vártunk. Az állami gépezet rettenetesen lassan mozdult és akkor sem hatékonyan és gyorsan. Nem kívánok ítélkezni, de az hogy az ország belügyminisztere csak tegnap 11 körül szólalt fel és akkor is inkább beszélt hülyeségeket, mint hasznosakat (hibás az időjárás és az emberek, azaz mindenki hülye csak ő helikopter) amit még az este megtoldott azzal is, hogy majd ő kérdőre vonja a Telenort, hogy miért nem küldte ki a BM ostoba és semmire nem való SMS-eit.

Nem tartozik szorosan a mondandómhoz, de üzenem a kormánynak, hogy annak ellenére, hogy náluk az a default settings, hogy minden multi egy rohadék nemzetellenes nagytőkés, pont ők voltak azok, akik elszállásolták a benzinkútjaikon és áruházaikban az embereket, akik ételt és italt adtak nekik. Azok az energiaszolgáltatók állították vissza az áramellátást, akik Orbán Viktor szerint megnyomorítják a lakosságot, ezért a „luxusprofitjukat” minden erővel el kell venni plusz be kell őket terhelni közmű- és csekkadóval és egyébként is dögöljenek meg. Azoktól a távközlési cégektől kérik az önkéntes munkát, akiket telekom- és szintén közmű és egyéb adókkal sújtanak, és legszívesebben azt látnák, ha mind elhúzna innen, mert majd mi ezt is jobban tudjuk, igaz a nemzeti mobilszolgáltatónak még a pályáztatását sem tudták tisztességgel lebonyolítani, de nyilván szolgáltatni nagyon menne. Viktor, nézz magadba és respect a Telenornak, köszi, hogy ellenálltak a kérésnek.

Hogy fenti lassú cselekvésnek mi volt az oka arról nyílván sokan-sokfélét fognak megállapítani, de az én véleményem az, hogy leginkább az volt a fékező erő, ami az egész kormányzati munkára jellemző 2010 óta, a központosított hatalom és a félelem. Egyszerűen nem tudtak és nem is mertek Orbán Viktor nélkül dönteni, megszokták, hogy felesleges a „mini-diktátorral” szembe menni, így inkább a háttérben, látszatcselekvésekkel húzták az időt és a munka érdemi részét rábízták a civilekre, a multikra, és a szolgálatot teljesítő kisemberek (rendőrök, tűzoltók, katasztrófavédők, mentők, stb.) lelkiismeretére.

Ez az egyszemélyi vezetés az, ami folyamatosan fékezi az országot, ami visszatartja az értő és gondolkodó emberek cselekvéseit, hisz ki az, aki a mai világban a hatalommal szembe mer szállni, ki az, aki kockáztatni mer?  Ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy a magyar közigazgatás és a védelmi rendszerek esetében ami biztos pont van az a folyamatos átalakítás, forrásmegvonás és a saját emberek pozícióba helyezése nem lehet kérdés, hogy ezek összessége még inkább indoka lehet a felsejlő inkompetenciának.

Már csak egy dologtól félek, de attól nagyon. Ez a tetemes hó lassan el is fog olvadni. Vízügy, árvízvédelem és az egyéb mozgósítandó szervek készen állnak? Tanult az állam a hibáiból? Mert sajnos oda már kevés lesz egy SMS. A víz ugyanis nem fogja megvárni, míg döntenek a döntésképtelenek…

Minden kornak megvannak a maga álmodozói. Ők azok, akik nem ismernek ’miérteket’ és ’hogyanokat’, aktív szókincsükből hiányzik a 'lehetetlen' szó, hisz őket csak az érdekli, hogy az általuk képviselt idea megvalósulhasson.

Preston Tucker kétségkívül ilyen ember volt. Volt egy álma. Azt szerette volna, ha megépítheti a világ legjobb autóját. Alapvetően ezzel különösebb probléma nincs is, hiszem, hogy minden tervező és autógyár ezzel az ambícióval vág neki a munkának, aztán a dolog vagy sikerül, vagy nem. Viszont Tuckernek volt egy nagy-nagy problémája. Az álmán és az ötletein túl az égvilágon semmije nem volt meg ami a megvalósításhoz szükséges lett volna, és ami a leginkább hiányzott, az a pénz volt.

Preston Tucker a Torpedo egyik vázlatával (1946)

Hősünk azonban nem kedvetlenedett el. Fejébe vette, ha törik, ha szakad megszerzi a pénzt. Arról lehetne vitázni, hogy mennyire elegáns dolog cikkeket megjelentetni újságokban nem létező csodaautókról pusztán azért, hogy azok után az érdeklődést felkeltse, mennyire etikus nem létező gyártmány kereskedelmi jogait piacra dobni reménybeli dealerek kegyeit keresve, vagy, hogy jó dolog-e egy még nem is létező gyárnak a részvényeit árulni, de Tucker megtette, mert hitt abban, hogy amit tesz az jó. Alaptőke megvolt, a lelkesedés határtalannak bizonyult és mire már-már a jövőbeli vásárlóktól kezdve a kormánytisztviselőkig mindenki a tenyeréből evett, gyűlni kezdtek a viharfelhők.

Tucker álmai grandiózusak voltak. Hatalmas, 6 személyes autót képzelt el farmotorral, tárcsafékkel és biztonsági övekkel, kanyarkövető fényszórókkal, áramvonalas karosszériával, biztonsági szélvédővel méghozzá úgy, hogy azt az átlagember is megvehesse. A maga korában ezek a tervek olyanok voltak, amiről Detroit még csak nem is álmodhatott, szinte szükségszerű volt, hogy Tuckert, a rebellis álmodozót kicsinálják. Az üzlet és a politika hatalmas ereje aprólékosan, de kérlelhetetlenül darálta be a látnokot, és ami a legnagyobb baj volt az az, hogy a szerencse sem állt barátunk mellé. A papíron jól mutató terveket sorra kellett átalakítani, megváltoztatni és eldobni, amiért főként az idő, a szakértelem, az alapanyag és a pénz hiánya volt okolható.

Miután az autók csak nem akartak megszületni a hitelezők, részvényesek (nyilván megfelelő külső hatásra) perre mentek, Tuckert csalás miatt feljelentették megvádolva azzal, hogy az összegyűjtött összeget saját céljaira fordította, holott ez nem volt igaz. A gyár határidőre leszállított 50 darab autót és bár a névadó cégtulajt az esküdtszék felmentette a vádak alól a céget megmenteni már nem lehetett.

A névadó cégtulaj a "sorozatkész" Torpedoban (1948)

Preston Tucker igaz történetét a Francis Ford Coppola által 1988-ban megrendezett film örökítette meg, mely hangulatában remekül hozza a 40-es, 50-es évek Amerikáját.

Annak ellenére, hogy ahogy fentebb említettem a legendás gyártó, az autótörténelem egyik legkülönösebb szereplője tiszavirág életűnek bizonyult az idő azt mutatja, hogy a kérlelhetetlen akarnok nem élt hiába. Az 50 darab legyártott autóból 46 még ma is működik, a forradalmi újításokat pedig nem csak az ősellenség detroiti hármak (Chrysler, Ford, GM), de mára az összes gyártó beépítette a termékeibe, igen, abba is, amiben te ülsz kedves olvasó.

Az meg, hogy csak 50 darab készült a nagy műből:

„50 vagy 50 millió, nem mindegy? Ezek csak gépek! Az ötlet az, ami számít… és az álom!”

Preston Tucker

Róla szól ez a film.

IMDb

Preston Tucker munkássága az Autótörténelem blogon: itt.

Képek forrása: Kustomrama

Alapvetően nem vagyok egy MOC-oló típusú legózó, nekem ez a hobby egészen másról szól. Én sokkal inkább tekintek a készletekre gyűjtői szemmel (és ez esetben is főként a régi játékok vonzanak), mint egy átépítésre váró kocka halomra és ezzel semmiképp nem kívánom csorbítani a tényt, hogy igenis a legotól kevés kreatívabb játék létezik.

A minap épp a nemrégiben vett 7942 –es készletet akartam visszacsomagolni a dobozába, amikor azon kaptam magam, hogy építkezem. Először csak annyit akartam megnézni, hogy össze lehet-e építeni az alvázat egy 3 tengelyes megoldássá, majd amikor ez megvolt azon munkálkodtam, hogy mi lenne, ha az eredeti csőrös kialakítást klasszikus bulldogpofává alakítanám. Mire ez is elkészült már be is szippantott a gépezet, nézegettem az alkatrészeket és csak raktam, raktam őket, miközben egy teherautó bontakozott ki a kezeim közt.

Innentől tudatosan haladtam. Mivel én a 4 stud nagy rajongója vagyok csak ebben a szélességben gondolkodtam, igaz ez a készlet már abból az időből való, amikor javában sárvédőíveztek a gyár autói, azaz még 4 pötty szélesek voltak, de már ott toporogtak az ajtóban a 6 egység széles modellek is. (De minek? Én ezt sosem bocsátom meg a cégnek…)

Szóval maradtam a 4 pöttynél (exkluzíve sárvédő ív, azaz túlnyúlást addig engedtem) és azt találtam ki, hogy az alapkészlet összes elemét felhasználom, kerül, amibe kerül. Ezt a célkitűzésem olyan hatékonysággal sikerült megvalósítanom, hogy mindössze két alkatrész maradt ki, - ill. legyen másfél, mivel az új teherautó vonatható kialakítású, így a megmaradt vonórúd akár be is vethető - továbbá egy motorháztető került még vissza a dobozba.

Igyekeztem részletes és (ha lehet ilyet egy játék esetében mondani) élethű maradni miközben az is szempont volt, hogy színben, formában, szimmetriában egységes maradjon az új jármű. Így sikerült:

És kb. így néz ki menetkészen, bevetésre várva, ez a multifunkciós, magas hasmagasságú, terepjáró szerkocsi, amivel nincs az az erdő közepében lezuhanó repülő, amit ne lehetne eloltani, kimenteni.

Jó móka volt, el is ment vele vagy másfél óra mire kész lett. Azt hiszem fogok még ilyen átépítéseket csinálni ha csomagolok, és megfogadom Ole Kirk egykori tanácsát: Leg Godt! azaz Játssz jól!

A mai magyar közélet a már-már mindennaposnak tekinthető politikai civakodáson – mely szerint ugye a kormányoldal már nemhogy megrendelte a kolbászt, de a közmunkások már fonják is belőle a kerítést vs. az ellenzék szerint az ország a nemzethalál felé rohan – túl rendre attól hangos, hogy az ország lakossága körében a kivándorlási szint soha nem látott mértékeket öltött és ezt ki-ki vérmérséklete szerint cáfolja, vagy épp alátámasztja.

Egyesek véleménye az, hogy nincs itt semmi baj, (a Fidesz szerint, ha el is mennek majd hazajönnek, hisz itthon van Túró Rudi, máshol meg nincs) míg az ellenzék azt szajkózza, hogy már nem csak a kiváló szakembereink, mérnökeink, orvosaink hagynak itt bennünket, de már a szakmunkások és képesítés nélküliek is tömegével hagyják el az országot.

Nem is olyan rég jelent meg egy cikk az egyik hírportálon, mely szerint London már egyenesen az ötödik legnagyobb magyar város, de igazából annak sem kell megijednie, aki valamely német területen kerülne bajba, hisz csak elkiáltja magát drága anyanyelvünkön és szinte biztos, hogy egy magyar fogorvos, vagy ha az nem, hát egy kivándorolt bölcsész, (aki épp a sarki mekiben csomagolja a sajtburger helyi változatát) biztos segíteni fog, mert hát ugye már annyian vannak ott is, mint még soha.

Na de vajon mi az igazság?

Az alábbiakban mutatok egy zseniális interaktív grafikont, ahol különböző leválogatási szempontok szerint követhető az egyes országok népességfolyama, sőt, egyéb érdekes adatok is felvillannak a témához kapcsolódóan. (FIGYELEM! 2010-es adatok, azóta azért sok víz lefolyt a mind a Dunán, mind a Temzén de még a Spree-n is.)

Ami minket illet: az oldal szerint pontosan 462.418 állampolgárunk, polgártársunk, nemzettestvérünk (a kívánt rész politikai elkötelezettségnek megfelelően aláhúzandó) él külhonban. A fogadó országok közt Németország áll az első helyen, a második az USA, míg fura mód Anglia – szinte holt versenyben Ausztráliával – csak az ötödik helyen található.

Sok-e ez, vagy kevés? Tényleg elfogyunk? Nos, ha a grafikon másik oldalára kattintunk azt is megtudhatjuk, hogy mennyi a hozzánk bevándorlók száma. E szerint az adatok összesítésekor 368.076 személy állomásozik nálunk ideiglenes vagy végleges jelleggel, melynek legnagyobb hányadát a románok, a németek és az osztrákok teszik ki, míg sajna mi az angoloknak annyira nem vagyunk szimpi célország, hisz közülük mindössze 3695-en választották új hazájuknak Magyarországot, ami szinte érthetetlen, hisz Petőfi óta tudjuk, "Ha a Föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta…"

Ha egyenleget vonunk könnyen kiderül, hogy sajna mínuszban vagyunk, azaz közel 100 ezerrel többen mentek el ez idáig, mint ahányan hozzánk költöztek. Hogy ez sok-e, vagy kevés döntsék el az okosok. Aki pedig szeret statisztikákat böngészni az kattintson ide:

peoplemovin: migration flows across the world

Azért felettébb kíváncsi lennék egy friss, ropogós adatsorra, ha valaki birtokában van ilyennek kérem linkelje be.

HURTS - Berlin (Postbahnhof) 2013. február 9.

Nem állíthatom, hogy szerencse- és egyéb nyereményjátékokban különösebben sikeres lettem volna eddigi életem során, de most mégis úgy alakult, hogy - ahogy mondani szokták - kiadta a gép.

Történt ugyanis, hogy egy, a Telenor által szervezett promóciós nyereményjátékban mellém szegődött Fortuna és egy MMS üzenet megválaszolása után pár nappal máris Berlinben találtam magam, ahol a manchesteri HURTS nevű formáció exkluzív koncertjén vehettem részt.

Talán fura, hogy ezt mondom, de férfiasan bevallom, a zenekarról gyakorlatilag fogalmam sem volt az eseményt megelőzően, a játékfelhívásban láttam, hogy az úticél Németország fővárosa (imádok utazni, új helyeket felfedezni, itt még sosem jártam), az előadó (egy számra azért rákerestem a YouTube-on) nem volt ízlésem ellen való, úgyhogy gondoltam mi bajom lehet, indultam a sorsoláson. Már-már el is felejtettem a pályázatot, amikor legnagyobb meglepetésemre jött a hívás, hogy napokon belül jelenésem lenne Berlinben, de mivel igazán felvillanyozott a lehetőség befogadó hozzáállással belevágtam az utazásba.

Miután megtudtam, hogy én is a kiválasztottak között vagyok tudatosan nem próbáltam bemagolni a zenekar diszkográfiáját, inkább úgy voltam vele győzzenek meg a srácok és afféle valódi HURTS szűzként mentem el a koncertre.

Az esemény a Postbahnhof nevezetű helyen tartatott, ami a nevéből következően egy korábbi vasúti épület átalakításával jött létre az Ostbahnhof pályaudvar impozáns épülete mellet, úgyhogy a közlekedés és a parkolás tökéletes volt, bár a kulturális központ környezete még magyar szemmel is eléggé rendezetlennek tűnt.

Miután az érkezés és a beengedés közt maradt egy kis időnk felfedezni a környéket nem tudtam nem észrevenni a séta közben, hogy se egy plakát, se egy molinó, mely a nagy eseményt hirdetné, így kezdtem magam furán érezni, hogy talán kevesen leszünk, de kísérőnk felvilágosított, hogy különösebb marketing akcióra nem volt szükség, hisz a jegyek a koncert meghirdetését követően kb. 10 perc alatt fogytak el. (voltak is, akik a bejárat környékén kis táblákkal várakoztak abban bízva, hogy másodkézből talán sikerül jegyet venniük az estére)

A hír hallatán még jobban kihúztam magam, hisz nem mindig jut be hozzám hasonló földi halandó egy olyan koncertre, amit ilyen érdeklődés követ és pláne nem lakóhelyétől 1100 km-re.

Mire leszállt az éj a rajongók is megérkeztek a német éjszakába és következett egy minimum 50 perces sorban állás a bebocsátásra várva.

A helyről csak annyit, hogy az valóban egy régi vasúti épület melyet kívülről gyönyörűen helyreállítottak, belsejében pedig egy jól felszerelt klubbot hoztak létre egy kisebb teremmel (itt dj nyomta az afterparty-t, aki nem mellesleg egy lány volt), büfével és persze a jóval nagyobb koncertteremmel.

Megjegyezném, hogy a kísérő procedúrák (beengedés, motozás, ruhatár, büfé) meglehetősen olajozottan zajlottak, ami egyrészt adódott ugyan abból, hogy a közönség nem épp a hőbörgő-randalírozó fajta volt, de a személyzet is kitett magáért, nagyon korrektül vezényelték le az egészet. Adaléknak csak annyit, hogy miután a motozáskor közöltem a biztonsági őr lánnyal, hogy nekem aztán hiába magyaráz Ich nicht spreche deutsch! azonnal átváltott angolra, mint ahogy ezt tette a pultos kislány is. Apropó pult. Vettünk két korsó sört, amit vastag falú műanyag pohárban adtak (nem ez a nálunk használt gagyi, tejfölös pohár műanyag, ami csetlik-botlik, hanem amolyan normális) melyre depozitot számoltak fel, amit egy kis műanyag tallér (és persze) a pohár visszaszolgáltatásával adtak vissza. Mielőtt valaki azt hinné, hogy mekkora egy sóherek ezek a németek, még a műanyag poharat is elmossák, azoknak mondom, hogy nem erről van szó. A vastag pohár arra szolgál, hogy ha iszol még az újra tölthető, azaz nem kell 5-6 poharat kidobni per fő az este folyamán. A depozit meg arra, hogy ha már nem iszol vidd vissza és majd ők kidobják, ergo a koncert végére nem jársz térdig mocskos széttaposott pohárban a teremben. Európa, hello mi?

Még annyit, hogy kifelé menet, mint minden rendes helyen a ruhatárnál jókora sor alakult ki, de hát ahogy a mondás is tartja minden nemzet jó valamiben. Az angolok jól tudnak sorban állni, mi magyarok meg jól tudjuk azt kitrükközni, úgyhogy pikk-pakk hagytuk el a fedélzetet a produkciót követően. :-)

A fő műsorszám HURTS előtt egy előzenekar is fellépett a Say Lou Lou nevezetű lány duo formájában, amiről még kevesebbet tudtam ezt megelőzően, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon kellemes fél órát szereztek az egybegyűlteknek, amit talán csak a hangosítás elégtelensége tudott némileg beárnyékolni, de ezen gyorsan túl is tettük magunkat, különösen, amikor meghallottuk, hogy a HURTS alá már megfelelő hangzás volt pakolva. (a Say Lou Lou ha jól láttam félplaybackről tolta, míg a HURTS élőzenét játszott, talán ez is lehetett a különbség indoka)

És hogy milyen volt a koncert, a fő produkció? Nos, ahogy említettem, szándékoltan nem képeztem ki magam a koncert előtt a fellépőkből, bár a buszon odafelé azért lejátszottak nekünk egy tavalyi szabadtéri szintén berlini koncertfelvételt. Az ez alapján kialakult kép szerint a HURTS egy nagyon igényesen összeállított zenei produkció mely olykor némileg szélsőséges, kissé ijesztő show elemekkel is operál nyilván a hatás fokozása érdekében.

Így indultam neki hát az estének, nagyon kíváncsi voltam, hogy élőben mi jön át a prekoncepciómból és azt kell mondanom, hogy egy két kivételtől eltekintve igen kellemesen csalódtam.

A stílus meghatározásába nem mennék bele, mert egyrészt baromira nem értek hozzá, másrészt igazán széles a spektrum, amit zenéjükkel lefednek a srácok, nem is nagyon tudnám egy skatulyába szuszakolni őket.

Egyrészt próbálnak egyfajta sötét, darkos, világfájdalommal telt atmoszférát teremteni zeneiségükkel, amibe – szerintem szerencsére – üdítő, vidám, szórakoztató és akár azt is mondhatnám, hogy táncolható, már-már popzene (közelebb synth pop) is beszivárog.

Tagadhatatlan, hogy ez utóbbi arcuk nekem sokkal jobban tetszik, nyugodtan mondhatom, hogy a buszon megtekintett zenei DVD-ről legalább négy dalt azonnal kiválasztottam, amik annyira fülbemászóak, hogy szinte fütyörészni is bátran lehet őket.

Szerintem zeneiségükre biztos, hogy hatással voltak a 80-as évek elején világhódító útjukra induló elektronikus alapokat használó zenekarok (pld. Depeche Mode) és bár nagyon nem szeretem, ha zenéket egymáshoz hasonlítgatnak talán ez az a zenei világ, ami legjobban kifejezi, hogy mit is üzen a HURTS.

Az esemény során végig azon tűnődtem, hogy vajon mennyire őszinte az általuk megjelenített világkép, hisz számomra legalábbis furcsa az, ha valakiben egyszerre munkál egy olyan megkeseredett állapot, melynek eredményeként Limp Bizkitet megszégyenítő gitár és ütős futamokra mikrofonállványt tör ropivá, majd a következő dalban már olyan kellemes billentyűs alapok következnek a mélyen búgó énekhang alatt, melynek hallatán egy fekete öves A-ha rajongó is csak elégedetten csettintene.

Ha ez a fajta kettősség valós, akkor azt mondom, hogy a szerzők lelke hihetetlen mélységeket és magaslatokat jár meg, ami nem is biztos, hogy egészséges mentalitásra vall, amennyiben viszont ez szándékolt alkalmazása a hatásvadász eszközöknek, úgy lassan – szerintem - dönteni kellene melyik is az igazi arc bár lehet, hogy épp ez a siker titka.

Tekintve, hogy nem műelemzést írni mentem, hanem szórakozni én maximálisan ki voltam szolgálva. A zenészek valódi hangszereken, vérprofin kísérték az eseményt, volt vokálozó lány is és szerencsére a dvd-n látható szürreális táncot lejtő táncosokat is nélkülözték az este folyamán.

A közönség láthatóan élvezte a produkciót melynek összetétele meglehetősen vegyes volt és sokkal inkább kerültek ki a 30-as korosztályból, mint a fiatal tinikből. Biztos vagyok benne, hogy amúgy ez sem véletlen, akik a 80-as évek végén, a 90-es évek elején voltak fiatalok, azoknak a szintipop úgy ivódott bele lényükbe, mint szüleinkébe a Rock & Roll és Elvis Presley. Kiírthatatlan…

Apropó közönség. Nyugodtan állíthatom, hogy 2013-ra a digitális technika a mobiltelefonok képében maximálisan átvette az emberek feletti hatalmat. Emlékszem, hogy tacskó koromban még úgy jártunk aréna (bocsánat Budapest Sportcsarnok) koncertekre, hogy a jegy hátára még rá volt írva, hogy hangfelvevő- és fényképező eszközöket a produkcióra bevinni tilos, míg ma, egy ilyen megkötés nem kicsit lenne nevetséges. Gyakorlatilag mindenki kezében ott az okosmobil, a villogó fényekben őrült harcot vív az Android/iOS/Blackberry video- és hangrögzítő képessége, s míg egyeseknél látványosan pörög a Shazam (Vajon mit hallunk most? Lehet, hogy az a user is először volt HURTS koncerten?), mások a frissében készített képeket töltik vérmérsékletüknek megfelelően a Facebookra vagy az Instagrammra, de ha más nem, azért egy twit-et biztos mindenki küldött, hisz a világnak csak illik tudnia, hogy épp nagy eseményen van a nép egyszerű gyermeke.

A dolog annyira, hogy nem tiltott (teljesen értelmetlen is lenne), hogy az egyik ballada alatt maga a frontember kérte, hogy a hallgatóság kapcsolja be a telefonok (németek kedvéért handy, ezen el is nevette magát, mondta, hogy Angliában ezt a szót nem használják) vakuit a hangulat fokozása érdekében, majd nyújtsák azt a magasba. Régen öngyújtó, ma flashlight app, változnak a dolgok, ez tagadhatatlan…

A koncert nagyon jól sikerült tehát, jó volt felfedezni egy régi-új zenei világot, megismerni új slágereket, hisz pld. a Stay, a Wonderful Life, a Better in Love vagy a Sunday (ez tetszett a legjobban) tagadhatatlanul azok.

Összességében elmondhatom, hogy felettébb jól éreztem magam, az előzetes várakozásomat messzemenően túlszárnyalta mind a koncert, mind a túra megszervezése.

Nem állítom, hogy mostantól egy HURTS dal lesz a csengőhangom és valószínű a háttérképem sem cserélem le egy Theo portréra, de megígérhetem, hogy figyelemmel kísérem a zenekar további működését és gyakran fog a deezer lejátszómba kerülni a zenekar egy-egy albuma/trackje, bátran ajánlom bárkinek, hogy tegye ezt, nem fogja megbánni.

A Telenornak és a Sony Musicnak ezúton is köszönöm, hogy erre a hétvégére nem lehetett rámondani, hogy „It's just another lonely Sunday”, Berlinnek meg azt üzenem, hogy megyek még felé, most már igazán kíváncsi vagyok a további arcaira is. Búcsúzóul hálámat a városnak az énekes Theo Hutchcraft twitjével fejezném ki, hisz egyet értek vele:

Jó volt nagyon, tényleg köszi mindent!

HURTS a deezeren

Ahogy múlik az idő, ahogy komótosan követik egymást a napok, a hónapok, az évek – úgy is fogalmazhatnék, ahogy öregszünk – egyre több mérföldkőnek tekinthető kerek évfordulóhoz érkezünk az élet különböző területein. Nincs ez másként az autózás történelmében sem, hisz alig pár napja, hogy 100-ik évfordulóját tartotta az Aston Martin, most egy újabb meghatározó gyártó szelheti meg szülinapi tortáját, hisz idén lesz 50 éves a Bruce McLaren által alapított, nevével fémjelzett versenyistálló.

A jeles évforduló - és persze az idei F1-es gép bemutatója - alkalmából zseniális kisfilmet mutatott be a Woking-i cég a svéd Marcus Söderlund rendezésében, amiben nem az elmúlt évtizedek sikerei, meghatározó autói és pilótái tűnnek fel szemkápráztató effektek és dinamikus zene kíséretében, hanem egyszerűen – ha lehet mondani – az alapító üzeneteit tolmácsolják a mának:

„Annyira megéri jól csinálni valamit, hogy a legjobb elérése érdekében még a halállal szembenézni sem vakmerőség. Az életet ugyanis nem csak években mérik, hanem teljesítményben. Ez aztán meghozza a kedvet, ugye? Szóval azon a csodás nyári napon, azon a versenypályán többet hagytam magam után, mint egy nevet és egy emléket. Remélem, hogy inspirációvá váltam.”

Bruce McLaren (1937 – 1970)

Az első és – ez idáig – utolsó formula 1-es McLaren:

Egy csipetnyi evolúció…

Épp ma délben, a világbajnoki címvédő Red Bull istálló is előállt a 2013-as szezonra készített autójával. A bemutatóval egy időben gyorsan kiadtak egy remek „így készült” videót is, ami igazi csemege nem csak a formula 1 és a Red Bull rajongói számára, hanem a műszaki dolgok és a technológiai folyamatok után érdeklődőknek is. (a 3D nyomtatás megvan benne?)

3 és félpercnyi utazás a gépészet, az aerodinamika és az autóépítés világába, valódi mérnök porn.

Jól nézze meg mindenki, mert szezon közben csak az autók háta lesz látható! :-)

A száraz tények: az idei modellt, ami a 2005-ös hatalomátvétel óta már a 9-ik osztrák autó – akárcsak a Red Bull összes eddigi világbajnok autóját – Adrian Newey tervezte és ezúttal is a Renault V8-as motorja hajtja majd. A pilóták Mark Webber és Sebastian Vettel lesznek, a többi meg majd jövő kedden kiderül, amikor először gurul pályára a gép a spanyolországi Jerezben. Gondolom, a cél idén sem lehet más mint a VB cím, a 2 pilótán nem hiszem hogy múlna a dolog és hamarosan kiderül az is, hogy mit jelent a gyakorlatban a tavalyi gép evolúciója és mit találtak ki idén a versenytársak az eddigi sikersorozat megtörésére.

Red Bull RB9 (2013)

Visszakanyarodva még egy picit az idei CES-hez a tudósítások szerint az egyes autógyártók is növekvő intenzitással képviselik magukat a rendezvényen. Ha igazak a hírek volt ott Rolls-Royce, Bentley, Ford, Lexus, stb.-stb. akik mindenféle elektromos kütyükkel kápráztatták el a nagyérdeműt, de ami a hírek alapján a legérdekesebbnek tűnt, az az Audi önparkolós autója volt.

Tudom, hogy e tekintetben jóval régebben is voltak már próbálkozások, csinált ilyen autót a VW, a Toyota, de pl. a Fordnál ma is lehet rendelni parkoló asszisztenst a kocsikhoz, mégis van valami misztikum ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, hisz milyen már, hogy egy autó magától cselekszik.

Pár nappal ezelőtt tettek fel a youtube-ra egy videót, ahol a nevezett mutatvány végignézhető, van ebben űberszedán, okosteló, arra írt dedikált alkalmazás, fedélzeti computer, minden, mi elvárható egy XXI. sz.- i image filmtől, úgyhogy lássuk is:

Azt nem tudom, hogy mennyire van a jelenet összeollózva, valóban képes-e erre a bemutatott rendszer, mindenesetre azért kételyek gyötörnek. Sok dolog van, amit szeretnék még megélni, de ezek közt a magától jövő-menő autó pont nem szerepel. A gyárak mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez a tudományos fantasztikum a mindennapok részévé váljék (a Volvo demóautói már maguktól vonatoznak az autópályákon miközben a gazdi olvassa a legfrissebb lapokat) én valahogy mégsem örülök. Az autót ugyanis vezetni kell, az az ember és gép szimbiózisáról kellene, hogy szóljon, még akkor is, ha olykor hibázunk és abból bizony megvan a baj.

A video látványos, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy a rendszer alá jó kis laborkörülmények voltak tolva (ha nem akkor megnézném ugyanezt a mutatványt aranyvasárnap az Aréna mélygarázsában, esetleg érdekelne még az is, hogy mit csinál az A7, ha nem talál szabad helyet) de ismerve a mérnökök elszántságát úgysem nyugszanak, míg piacképes modellekkel elő nem állnak.

Általában lelkesedni szoktam az újdonságok iránt (pláne ha autókról van szó), most valahogy mégsem teszem. Az Audi maradjon inkább a „Haladás technikája”, a parkolást nyugodtan bízza ránk.

Vége a CES-nek, igyekeztem elolvasni a tudósításokat, melyek Las Vegasból érkeztek. Ha lehetek őszinte számomra nem nagyon volt olyan bejelentés, amitől azonnali birtoklási vágy uralkodott volna el rajtam, talán egyedül az Nvidia prezentációjánál éreztem azt, hogy ott a srácok valószínű nem facebookozni meg aknakeresőzni járnak be a melóhelyre.

Ami viszont megütötte a fülem az az, hogy több helyről is azt olvastam, hogy a gyártók elérkezettnek látják az időt, hogy elterjedjen a 3D nyomtatás (akár az otthoni felhasználók körében is) a mindennapokban.

Magam részéről kicsit szkeptikus vagyok a hír hallatán, nehezen tudok elképzelni olyan alkalmazási területet, ami megkövetelné, hogy itt mellettem duruzsoljon egy nagyobb mikrónyi vagy fénymásolónyi méretű doboz, úgyhogy kíváncsian várom, hogy a marketing szakma mivel adja el nekünk ezt a cuccot.

/Megjegyzem nekem sima nyomtatóm sincs, egyszerűen nem tudom, hogy mit kellene itthon kinyomtatni, ha olyanom van max. lesétálok a copy shop-ba és 20 Ft-ért elkészíttetem a nyomatokat de erre is mindösszesen egy alkalommal került sor ez idáig./

Nehezen hiszem, hogy holnaptól tömegesen kezdünk el mondjuk egyedi alkatrészeket, szerszámokat, ruházati kiegészítő CAD filéket letölteni a netről, (esetleg magunknak csinálni) már csak azért is, mert egyrészt ezek a dolgok jellemzően két próbálkozás után elvesztik az újdonság varázsát és unalmassá válnak, másrészt az anyagminőség adott, tehát az nem pont úgy van, hogy megálmodok magamnak egy új cipőt/karperecet/övcsatot és mindegyiket elkészítem magamnak aztán azzal villantok a céges buliban.

A 3D nyomtatásnak – szerintem – igazi létjogosultsága a prototípus készítés esetében van (ezeket itt használják főként ma is), hisz nincs attól fontosabb egy mérnök számára, hogy a monitoron megálmodott eszközt, alkatrészt kézbe vegye, mielőtt megnyomják a tömeggyártás gombot.

Hangsúlyoznám, hogy az eljárás nem új. Jómagam néhány évvel ezelőtt egy konferencián vettem részt, ahol az egyik előadó épp ebben a témában jelentkezett, és míg fent, az emeleti előadóban ment a prezentáció, addig az ott lévő laptopon elindított folyamat eredményeként az előtérben kiállított nyomtató készítette a 3D nyomatot.

Az előadás egyébként meglehetősen érdekes volt, például megtudtuk, hogy az amerikai hadseregnek van olyan „nyomtatója”, amit elcipeltek Afganisztánba azon célból, hogy ha szükség lenne egy alkatrészhez valamelyik hadieszközhöz azt titánporos technológia felhasználásával ott helyben előállítsák, mert még mindig olcsóbb és gyorsabb ez az út, mint arra várni, hogy a US Airforce küldjön pl. egy tengelyt a világ túlsó feléről. Merthogy erre is van lehetőség, a hordozó anyag lehet pl. fémpor is, persze a mi bemutatónkon nem ezt használták.

A nap folyamán mi az alább látható golyóscsapágyat készítettük el (igen, nap, mivelhogy egy ilyen test nem másodpercek alatt készül el, beletelik egy kis időbe), melynek alapja egy speciális por és ragasztó keveréke.

A procedúra lényege meglehetősen egyszerű. Ahol a nyomtatandó file-ben szilárd test van ott ragasztja a port a gép, ahol nincs ott nem, aztán a végén sűrített levegővel kifújják a felesleget. Dióhéjban ennyi a lényeg.

Ami érdekes az az, hogy a képen is látható „csapágy” így egyben jött ki a gépből (azaz nem elemenként nyomtatták, majd azokat összerakták) mégis pörög-forog-mozog, ráadásul, ahogy látható színes és feliratos is, hisz erre is lehetőséget ad a technika. Volt ott mutatóban egyébként egyéb prototípusként megmunkált tárgy is, (pl. egy komplett flex) melyek meglehetősen változatosak voltak mind formájukat, mind anyagukat tekintve, hisz a por és fémbázison kívül pl. műanyaggal is működik a rendszer.

Nyilván az elmúlt években volt fejlődés a 3D nyomtatás terén is, de én mégsem hiszem, hogy tömegesen szaladnánk idén a MediaMarktba egy jók kis printerért. Azt el tudom hinni, hogy esetleg fent említett fénymásoló szalonokban lesznek ilyen gépek hamarosan, amit én, mint a technikai fejlődés nagy barátja üdvözölnék is. Ha lesz ilyen akkor viszont ezt a kreálmányom tuti, hogy megcsináltatom, kerül amibe kerül.

Napra pontosan ma 100 éve, 1913. január 15-én született a brit sportkocsigyártás egyik legfényesebb csillaga, James Bond kedvenc autómárkája az Aston Martin.

Az alábbi videóval tiszteleg a nagy múltú cég előtt dán partnere a Bang & Olufsen, akivel 2008 óta üldözik közösen a tökéletességet.

A kisfilm remek időutazást nyújt pár percben a dánok éneklő autójától kezdődően a mai kor mérnöki csúcstechnikájáig megidézve mindkét cég múltját és jelenét.

Isten óvja az Aston Martint még jó pár évtizedig! Igyunk meg egy vodka - martinit az egészségükre, persze szigorúan rázva, s nem keverve... :-)

További részletek: itt.

prológus: Talán idegenül fog most hatni a következő témaválasztás, de valahogy – hogy úgy mondjam – ihletett állapotba kerültem. Azt tudni kell, hogy tőlem egyáltalán nem áll távol az, hogy különböző dolgokon elgondolkodjak és olyan ismereteken agyaljak, olyan összefüggésekre próbáljak rájönni, melyek látszólag nem kapcsolódnak szorosan a mindennapok emberéhez. Valahogy mindig csodáltam az olyan embereket, akik első blikkre feleslegesnek tűnő kérdések megválaszolására áldozzák az életüket, és őket még akkor is nagyon tudom tisztelni, ha egyébként egy szót sem értek abból, amivel foglalkoznak.

Na, tegnap én jártam így, valahogy bekapott a gépszíj és hasonló apropóból a végére akartam járni egy dolognak. Jöjjön most tehát a „nem fontos, de érdekes rovat” és merüljünk el a helytörténet, a néprajz és a folklór világában. Hosszú lesz, de érdekes, ezt garantálom.

Miközben délután ültem a számítógép előtt, a háttérben szólt a zene és gondolataim London utcáin jártak. Ne kérdezzétek, hogy miért, vagy, hogy (London nekem amúgy is olyan, hogy vagy éltem ott előző életemben, vagy ezután fogok, de valami van…), szóval, ahogy üldögélek bekattant nekem egy dallam és egy sor. „Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja…”

Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de nem ment ki a dallam a fülemből. Gondolkodtam, hogy honnan a fenéből fészkelte belém magát ez a sor, majd beugrott egy gyerekkori olvasmányom egy bizonyos George Orwell tollából, a mindenki által ismert 1984 c. könyv. Igen, abban olvastam derült fel arcom, de folytatni nem tudtam a szöveget, így rákerestem hát bízva abban, hogy megtalálom a szóban forgó versikét. Miközben a google tudásának legmélyebb bugyraiba ástam bele magam furcsa történet rajzolódott ki.

Emlékszem gyerekkoromban mennyire vártam az ünnepeket. A tesómmal már kora délelőttől azon izgultunk, hogy ki fog aznap több üdvözlő sms-t kapni, versenyeztünk, hogy melyikünk népszerűbb az ismeretségi körben.

Akkoriban a telefonok még nem bírtak szinte korlátlan memóriával úgy, mint manapság, így egy kis papíron vezettük a küldőket, hisz folyamatosan törölni kellett a bejövő tételeket, mert azokból mindössze 10 db fért a készülékbe. Ez a módszer ráadásul azért is jó volt, mert így délután, az ajándékok kicsomagolása utáni nyugiban egyszerűbb volt „kottából” válaszolni mindenkinek, aki megelőzött minket a köszöntésben, így nem maradhatott ki senki a sorból.

Ez idő tájt élte virágkorát egy másik üdvözlési forma is, mely főként munkahelyi körökben volt elterjedt, ez pedig nem volt más, mind a mail-ben küldött megemlékezés. Ki ne emlékezne az esetenként több 10 MB-os PPT csatolmányokkal keringő levelekre, ami jellemzően helyesírási és fordítási hibákkal terhelve villogtak, zenéltek és mi mégis megnéztük őket századszor is mielőtt nyomtuk a továbbít gombot a céges rendszergazdák legnagyobb örömére. A dologban az volt a jó, ha a küldő vette a fáradságot, hogy kitörölje a levél elejéről a már megjárt emberek hosszú-hosszú listáját és még esetleg a további címzetteket is blind cc-be tette kicsit személyesnek lehetett érezni a villogó mennyből az angyalt, holott mindenki tudta, hogy azon üzenet hosszú évek óta kering a neten és virtuálisan több tucatszor körbeutazta már az egész Földet.

Az igazán haladók képeslapküldő oldalakhoz fordultak, ahonnan bárgyú animációkat lehetett beszerezni, majd a címzett adatait megadva a távolból lehetett köszönteni a közeli vagy távolabbi ismerőst, barátot, kollégát. Tudom-tudom, aki akar, még ma is ellátogathat pld. az 123greetings.com –ra, de valahogy ez már nem annyira elterjedt módja a köszöntésnek, a dicső múlt véget ért. Megérkeztek a közösségi hálók, elsőként az iwiw és magyar klónjai, majd a piacot gyakorlatilag hazánkban is letarolva betört a facebook, alapvető változást hozva az emberiség társas kapcsolatainak gondozásába.

Megfigyeltem, hogy ma már másként „ünnepelünk”. Ma már egyre kevesebben veszik a fáradtságot, hogy ismerőseinek személyes üzeneteket küldjön, hisz erre mindenki azt hiszi elegendő kihajítani egy youtube videót a közös üzenő falra, aztán csók puszi, részéről a hegyi menet, lehet menni bejglit habzsolni.

Az is feltűnt, hogy az emberiség tekintélyes hányada ma már arra sem képes, hogy az esetlegesen az üzenet fiókba behullott jókívánságokra egyesével válaszoljon. A gyakorlat inkább az lett, hogy megvárva a nap végét (esetleg a következő napot) megejt egy kiírást a falon, mely szerint „Mindenkinek köszönöm akinek eszébe jutottam, csók, puszi, hello, szia, szevasz!” És kész…

Engem pedig elönt a döbbent kétségbeesés. Tényleg ennyire felületessé váltunk? Tényleg ennyire nincs már időnk semmire és senkire? Ennyire mesterkélt lenne ma már minden? Élünk egymás mellet a szomszéd irodában, a szomszéd utcában esetleg egy másik országban a világ túlsó felén és már nincs szükségünk egy személyes sorra sem? Miért?

A napokban mindössze egy darab SMS-t kaptam (bár ha jobban belegondolunk az is elég prosztó módja az üdvözlésnek, kb. olyan, mint kesztyűben, ülve, kezet fogni), ellenben a falam tele volt nagy, közös, boldog karácsonyos lózungokkal, idézetekkel. Nekem szólt? Más ismerősnek? Legalább egy pillatara eszébe jutottam a kiírónak mikor megejtette a bejegyzést? Végig nézte a küldés gomb megnyomása előtt a több 100 „ismerősből” álló kontaktlistáját, hogy legalább azt tudja kinek/kiknek ír? És ha igen (vagy ha még azt sem) mit tegyek? Nyomjak több tucat lájkot? Válaszoljak, hogy köszi én is neked?

Még, hogy a modern technika, a világháló, a social network összehozza az embereket, a valaha volt kollégákat, iskolatársakat, néhai ivócimborákat… Egy frászt. Nem jó az semmire!

Folytatva kalandozásunkat az autózás történelmében a következőkben megidéznék néhány megkerülhetetlen személyiséget a szakterületet érintően, akik a maguk idejében velős gondolataikkal formálták a jövőt, vagy épp hökkentették meg kortársaikat. Ezek közül némelyek elgondolkodtatóak, mások viccesek, de tény, hogy nem maradtak volna fenn az elmúlt évtizedekben, ha nem jelentenének valamifajta igazságot, bölcsességet. Lássuk tehát.

A sort kezdjük talán Henry Forddal (1863-1947), aki úgy lett egy ma is működő autógyár alapítója, névadója, hogy valójában semmi köze nem volt sem családja, sem iskolái révén a gépjárműgyártáshoz. Mikor az ifjú Ford sok-sok kilincselés után az 1900-as évek elején végre forráshoz és támogatásokhoz jutott, hogy megvalósíthassa terveit egyből egy akadállyal találta szembe magát, ami nem volt más, mint a Selden-féle szabadalom. Ezen szabadalmat a Licencelt Autógyárak Amerikai Szövetsége védte ahová Ford hosszú éveken keresztül kérte felvételét, de azt mind ahányszor elutasították arra való hivatkozással, hogy a Ford Motor Co. nem autógyár, csak egy egyszerű összeszerelő üzem. Henry Ford ekkor így vélekedett:

„Ha nem tudod meggyőzni őket, akkor le kell győznöd őket.”

Az eredmény? Hosszú évekig elhúzódó, a Selden-féle szabadalmat megtámadó jogi procedúra, melynek végén, 1911-ben győzelmet aratott cége ezzel megszabadítva az amerikai autógyártást legsúlyosabb béklyójától.

Köztudott, hogy Henry Ford – azon túl, hogy a fentiek szerint igen akaratos és az álmaiért harcoló ember volt – nevéhez nem egy tett köthető, melyeknek egyetlen célja volt: autót adni az átlagembernek. Ezen célnak rendelete alá cége teljes tevékenységét, vezette be pld. az alkatrészek és gyártási metódusok szabványosítását és a Ford üzemben hozták létre az első sorozatgyártó sorokat is, melyeken az első népautó, a Ford T Modell gyártása folyt. Őszintén szólva ezt az autót nem komplikálták túl a korabeli mérnökök, viszont arra a célra amire szánták tökéletesen megfelelt. A gyártás során a fő szempont az alacsony ár és a nagy darabszám volt, így a külsőségekre sem igen adtak. Ki ne hallotta volna már a legendás iparos akkori mondását:

„ A vásárló bármilyen színt választhat, amennyiben az fekete!”

1915 és 1925 között ugyanis csak un. japán fekete színben gyártották és árulták a T Modelleket, hisz ez a festék olcsóbb volt a többinél.

Henry Ford azonban nem volt elfogult saját gyártmányaival kapcsolatban, figyelte és – olykor – csodálta is a konkurencia termékeit. Különösen közel állt szívéhez egy olasz autógyár, melyre vonatkozóan így vallott:

„Valahányszor egy Alfa Romeo halad el előttem megemelem a kalapom.”

A napokban megejtettem a gyárilag 2.3.7 –es Android verzióval szállított Xperia Solam frissítését, hisz néhány hónappal ezelőtt a Sony elérhetővé tette erre a készülékre is a 4.0.4 –es ICS telepítőkészletet.

Arról már korábban olvastam itt-ott, hogy ez a verzió már nem fogja támogatni a Flash rendszerbe épülését, de az igazat megvallva már el is felejtetem a dolgot.

Azzal tisztában voltam, – hisz próbáltam - hogy a gyári böngésző vidáman vitte alapesetben a Flash tartalmakat is, sőt a menüben is ott volt az Adobe ikonja, de a változás tényével először csak akkor szembesültem, amikor a frissítés során kifejezetten le kellett okéznom egy ablakot, amin többek közt az állt, hogy Flash ugyan nincs többet, de ha akarom majd a Playből visszarakhatom.

Valójában soha nem értettem ezt a fajta boszorkányüldözést, amit szegény Flash kapcsán csinál a kompett IT szektor, hisz én elhiszem, hogy nem jó, mindenféle baja van, lassít, meg kifagyaszt és még a csuda tudja miket találtak már ki az idők során, de: 1., javítsák ki, írjanak jobbat; 2., akkor töröljék el végleg a föld színéről, ha lesz tőle jobb, vagy legalább ilyen ami kiválthatná.

Egy szó mint száz, azzal a tudattal, hogy majd visszatehetem hivatalos forrásból a AFPlayer-t nyugodtan nyomtam a TOVÁBB gombra, melynek eredményeként fel is kúszott a friss ropogós rendszer.

Újraindítás és gyors ellenőrzés után láttam, hogy tényleg nincs a jó öreg FLASH sehol, így kaptam magam és elmentem a piactérre, hogy beszerezzem a hiányzó komponenst.

(nem fogom magyarázni, hogy minek az nekem, egy az, ha egy, a mostaninál elavultabb rendszeren gond nélkül tette a dolgát, akkor tegye most is, valamint inkább lassuljon le egy kicsit a gép, de menjen a böngésző full feature-val, minthogy folyamatosan hibaüzenetek és blank ablakok közt barangoljak)

A döbbent csak ekkor ért. A telepítőkészlet szőrén-szálán eltűnt a boltból, de még az Adobe oldaláról is. Nem azért mondom, de a fene nagy szabadságot és rugalmasságot ígérő Android esetében ez a hozzáállás engem nem kicsit sokkolt, nekem ez már-már IOS szintű szemétség, hisz mi az, hogy ha az okosok szerint valami nekem nem jó, akkor az nincs tovább. Hát hagy döntsem már el én, hogy szét akarom-e fagyasztani a telefonom vagy sem…

Mérgemben fórumokat kezdtem olvasgatni és pár próbálgatás után megoldottam a dolgot. Szóval, ha valakinek kell ICS alá Flash a következőket tegye.

1., Töltsük le az alábbi képre kattintva a zip-pelt állományt.

2., Csomagoljuk ki, ebben van az APK, amire szükségünk lesz a telepítéskor.

3., A kapott filéket másoljuk fel egy SD kártyára és azt tegyük bele a telefonba.

4., Ha még nincs a telefonunkon filekezelő, akkor szedjünk le egyet a Google Play-ről, én a Total Commandert választottam, de jó lehet az Astro File Manager is.

5., Most engedélyezni kell a telefonon az ismeretlen forrásból való telepítést. Ehhez menjünk a BEÁLLÍTÁSOK menübe, ott válasszuk a BIZTONSÁG részt és itt pipáljuk be az ISMERETLEN FORRÁSOK opciót. Ezek után már képesek leszünk külső programokat is telepíteni a telefonra.

6., Nyissuk meg a filekezelőt és keressük meg az SD kártyát. A Sola-nak van egy olyan hülyesége, hogy ő a saját belső memóriáját is SD-nek nevezi, ezért azt keressük, hogy ext-card, ugyanis az lesz az igazi külső memóriakártya. (A Total Commander viszont SD kártyának és SD kártya2-nek hívja, szóval teljes a zűrzavar, de ki lehet találni, hogy hol vagyunk, ezen nem fog múlni a siker.)

7., Ha megvan, kattintsunk a Flash apk-jára és voilá! Megindul a telepítés.

8., Ha kész nyugodtan törölhetjük az SD kártyáról a cuccot, már nem lesz rá szükségünk.

9., Indítsuk el a böngészőt, és ha mindent jól csináltunk, akkor újra a teljes értékű csilliogó-villogó internetet élvezhetjük.

10., Ha aggódós vagy futass le a telefonodon egy víruskeresést, de nálam nem volt semmi, fenyegetést nem jelzett a rendszer.

Tekintve, hogy abszolút zöldfülű vagyok Android ügyben és meg tudtam csinálni másnak sem hiszem, hogy gondja adódhatna, úgyhogy csak bátran.

ui.: Fenti műveletsort mindenki saját felelősségére végezze! Elvileg rendszerfilét törölni nem lehet, de ha nem vagy biztos a dolgodban inkább kérd egy hozzáértő segítségét, vagy ne telepíts. A kockázat a tiéd!

Wikipedia: „The first SMS message  was sent over the Vodafone GSM network in the United Kingdom on 3 December 1992, from Neil Papworth of Sema Group (now Mavenir Systems) using a personal computer to Richard Jarvis of Vodafone using an Orbitel 901 handset. The text of the message was "Merry Christmas."

Napra pontosan 20 év telt el a kezdetek óta és még ma is, a mobilnet korában az egyik – ha nem a – legnépszerűbb szolgáltatása a mobilszolgáltatóknak a rövid szöveges üzenet. Hihetetlen, de az akkori időkben még nem volt a korai készülékek alapértelmezett szolgáltatása az üzenetküldés.

A Nokia volt az első gyártó, amely 1993-ra az összes piacon lévő készülékén elérhetővé tette ezt a funkciót.

Kezdetben a lehetőség nem túlzottan hozta lázba az ügyfeleket, – olyan korlátozás is élt például, hogy csak azonos hálózaton belül lévő ügyfelek küldözgethettek egymásnak üzeneteket – így a statisztikák szerint egy előfizető havonta mindössze 0,4 SMS-t küldött átlagosan (ekkor 1995-öt írtunk). Miután a szolgáltatás világszerte egyre népszerűbbé vált ez a szám drasztikusan megemelkedett, ami gyümölcsöző üzletágat és hatalmas bevételi forrást jelent a mobilcégeknek. 2010-ben már 6,1 trillió SMS került elküldésre világszerte, ami másodpercenként 193.000 üzenetet jelent. Döbbenetes szám.

Emlékszem, amikor megvettem első telefonomat az előfizetéshez még nem is járt az SMS küldési lehetőség. 200 FT –ot kellett fizetnem az akkori Westel 900 –nak havonta, hogy aktiválják a szolgáltatást.

De rég is volt… Talán igaz sem volt.

Némi tanakodás – és a szolgáltatómmal lefolytatott küzdelem után – megléptem, amit megkövetelt a haladó gondolkodás, megvettem életem első okostelefonját.

A választásom a Sony Xperia Sola-ra esett, azt gondolom ennek a szolgáltatásai és az ára az, ami nekem bőven vállalható, sőt, a tudása talán sok is. Nem állítom, hogy nem lehet okostelefon nélkül élni, vagy, hogy a cserére valamifajta kényszer miatt volt szükségem (a korábbi készülékem is működik még, ugyanakkor a hűségem lejárt róla és mivel úgyis új tarifát kellett választanom, gondoltam meglépem a készülékcserét is), de most úgy érzem, hogy ez nekem kellett.

Magáról a telefonról nem írnék – egyelőre – semmit, a benyomásokról majd talán akkor, ha már lesznek tapasztalataim vele kapcsolatban, viszont kérnék/kérdeznék. Segíts nekem belakni a készüléket, azaz milyen app-okat tegyek fel, hogy jó legyen?

Kiindulásnak annyit, hogy pillanatnyilag Android 2.3.7 van rajta – még nem frissítettem feljebb, majd annak is eljön az ideje -, szóval ehhez kellenének jó kis alkalmazások.

Pld.: Melyik forgalomszámlálót ajánljátok? Van-e valami jó alkalmazás-kilövő app, mert ami a beállítások közt van az nekem nagyon nem tiszta. Elég-e, ha az adatforgalmat kikapcsolom a widgetből (erre ugyanis van), vagy arra a célra is keressek valamit? Mi legyen a social alkalmazásokkal? Facebook, twitter, melyik kliens a jó? Tényleg minden érdekel, ötlet, tanács, játék, fotó, bármi. Ajánljatok pl. szótárt, to do alkalmazást, vagy ami csak eszetekbe jut, nektek fent van és bevált, használjátok.

Segítesz nekem? Megköszönöm!

1888 augusztusát mutatta a naptár, amikor Karl Benz felesége – Berta – egy szép nyári hajnalon kitolta férje műhelyéből az épp elkészült „autót”, majd a két gyereküket a bakra ültetve látogatóba indultak vele édesanyjához. Az azóta eltelt valamivel több, mint 100 év alatt megszámlálhatatlan kalandot élt át a személygépkocsi és története a mai nap is tovább íródik.

Zseniális tudósok, próbálkozó amatőrök, semmiből előtűnő világcégek és mára feledésbe merült gyártók, kísérletek, kudarcok… ez mind-mind az autó története.

De megmernéd tippelni, hogy mikor jelent meg az első hibrid autó? Tudod, hogy miről ismert a Gräf & Stift? Vajon melyik autógyárba jelentkezett állásra az ifjú Henry Ford, ahonnan sikertelen interjúja miatt eltanácsolták? Kíváncsi vagy mi köze a fotózásnak az autóiparhoz? Szerinted hány éve kötelező Magyarországon a jogosítvány? És tényleg egy magyarnak köszönheti a legtöbbet a világ autóbiztonság terén?

Tarts velem a következő pár oldalon és minden titokra fény derül…